Nyári fényképek

ILYENEK VOLTUNK

Négyéves forma kisfiú üldögél a tengerparti homokon. Vele egyidős társak tucatjai veszik körül. Délelőtt van. A fiúcska hirtelen megérzéstől vezetve feltekint a meredek part felett emelkedő sétányra.

Abban a pillanatban meglátja a szüleit, ahogy vele szemben állnak és őt kutatja tekintetük. Megkönnyebbülő, hangos zokogás tör ki belőle, hadd hallja mindenki, hogy ennek a néma gyereknek is van hangja, anyja és apja. Minden benne van ezekben a könnyekben. Egy hét fojtogató szorongása az idegen nyelvi környezetben, ahol csak a takarítónő tud hozzá magyarul szólni. De benne van az öröm is, a felszabadulás érzése. Ahogy csak egy négyéveske gyerek tud örülni a szüleinek, sok napi távollét után.

Aztán jönnek sorban a nyolcvanas évek családi nyaralásai, szakszervezeti jeggyel, már kellemesebb emlékekkel. Nyár van, hatalmas tömeg tanyázik a keskeny tengerparton. Anyuka már reggel hatkor kiviszi a törölközőket, hogy reggeli után legyen hová kiülni az öt gyerekkel. A sokadik elhatározásra mi is vele tartunk, hogy lássuk ahogy a nap fenségesen kiemelkedik a habok közül, közben csigákat, kagylókat gyűjtögetünk otthonra.

Délután egy kalózhajó előtt fényképezkedik a család. Én csúf szemüvegkeret mögül kémlelem a világot, a kistesók némelyike elbámészkodik, a szülők csípőre teszik a kezüket. Hangos szóval jönnek az árusok, akik vajformájú fagyit kínálnak. Hosszan könyörgünk anyukának a napi betevő fagyiért. Nem véletlenül hosszan, minden lejnek helye van egy nagycsaládos nyaraláson. Öcsém eltűnik a tömegben. Félóra múlva egy mosolygós bácsi hozza vissza kézenfogva. Fagylaltot vett neki, hogy megnyugtassa a magyarul kiabáló, más nyelven nem értő, könnyes arcú kisfiút.

A legutolsó, a rendszerváltás évében történt nyaralásra apukát nem engedik el a munkahelyéről, anyuka egymaga indul el öt gyermekkel Eforia Sud-ra. Átvonatozzuk az éjszakát és a közel 900 kilométert, Nagyváradtól a tengerpartig. Emlékszem, ahogy kora délután népes, jókedvű csoportként araszolunk a tenger felé. Kezünkben a szokásos dolgok, szatyrok, törölközők és a felfújt matracok, úszógumik. Még nem látjuk a nagy vizet, de már érezzük jellegzetes illatát. Bódultan közelítünk a parthoz. A hullámok és a végtelen kékség látványa, a szüntelen morajlás elvarázsol bennünket, alföldi gyermekeket. Élvezzük a nyüzsgést, az esti sétákat, amelyeken ismét csak hosszan könyörgünk anyukának vásárfiáért.

Ez volt az utolsó közös családi nyaralásunk, amelyen szinte mindannyian együtt voltunk. Azóta már ki-ki a saját családjával jár pihenni. Én pedig azóta sem léptem Eforia Sud forró homokjára. Pedig de megnézném, megvan-e még a meredek part feletti sétány és az azt övező betonkerítés, amely mögött egy kisfiúnak egyszer csak megjelent a csoda, a szabadulás a gyerektáborból. Azóta elpártoltam más vidékekre. De a lelkem fényképalbumában ott sorakoznak a kitörölhetetlen fekete-fehér és a kezdetleges színes képek egy népes családról és néhány, egyhetes tengerparti boldogságukról. Egy kicsiny nyáját erős kézzel vezető anyáról, aprók és kamaszok közös, felszabadult nyaralásáról.

Bárcsak újra felnézhetnék arra az egykori tengerparti sétányra, fürdeni két, engem kereső, engem fürkésző tekintetben. Hogy újra felszabadultan örüljek és sírjak.

Fábián Tibor

(A szerző Ilyenek voltunk című, a kolozsvári Erdély.ma Kiadónál megjelent kötetéből. Kapható az Ideakonyvter.ro webáruházban.)