Lajtos Nóra: A Mester búcsúja

(KŐ PÁL HALÁLÁRA)

Egyszer én is, mint vén kutya,

eltávozom az örök vadászmezőkre.

Az örökkévalót véstem fába, kőbe,

s most apadó kutam mélyén hallgatok, mint a sír.

Az egészet kaptam ajándékul, hogy

faragjam le belőle a felesleget.

És én nekiláttam, hogy ölébe

vegyen majd az emlékezet, s ne legyen többé

Kőpál a nevem, ha nem a formarímre építkezem

immár ideát, amikor az Úr kőporos lelkemre

köti az ideát, hogy a mennyország kapujának

két szélére faragjak neki két angyalkát.

Odaát kiesett fáradt kezemből a véső, kalapács,

nehéz volt az elengedés és az Úrral való megalkuvás,

hogy ennyi fért a nyolcvan évbe. De majd haza nézek

azért éjjelente, érdes tenyeremmel simítom végig

a Magyar Messiást, 29-szer a mohácsi sírjeleket,

s a Gellért-hegyen első királyunk kő-lovát.

Úgy hiszem, fájok most egy kicsit, mint hárfahúron

edzett ujjbegyek: ősz szakállamba bele-belekap a múlt –

felkap a szárnyas idő, kering velem egy kicsit,

majd végül felborzolt tollakkal hazavezet.