Szifilisz az agyban

CAPONE

5 év karrierpokol után új filmmel jelentkezett Az erő krónikájával hirtelen felkapottá, majd a Fantasztikus Négyes rebootja és kiszámíthatatlan viselkedése miatt gyorsan kegyvesztetté vált Josh Trank. Szerzői kommentárokkal dúsított anti-gengsztermozijában végig ott lüktet fiaskójának összes zöngéje: drogmámoros, alkoholgőzben pácolt, kreatív nézeteltérésekkel, végül idegösszeomlással dúsított rendezőpályáját a szesztilalom legismertebb gengszterének hattyúdalával állítja párhuzamba.

Végtelenül személyes hangvételű, cselekményorientációt karakterrajzra módosító lélektani drámája csupán részben tartalmaz zsánerfilm-elemeket és ideje zömében előző két dobása tematikai felvetését szövi tovább. Mind a found footage szuperhős-destrukció, illetve A-ligás kiruccanása egyszerre vonultat fel testi és lelki deformációkkal vert ikonokat, cseppet sem véletlen, hogy rendhagyó Capone-ábrázolása főcímében is arany mellvértes, egykor napfényben pompázó, de 1947 borús időszakára szél-és esőcsapdosta antik szobrok (később a tovatűnt legendás éveket aláhúzó fiktív rádiójátékok) nyomatékosítják az egykor érinthetetlennek vélt chicagói nagyfőnök végjátékát. Számkivetett, majd megalomán őrületté váló tini-anithőst mozgató debütje és csillagközi utazásukat cronenbergi testhorror-kínokként átélő Marvel-vitézek után a Capone ott folytatja, ahol Trank abbahagyta: vizsgálódásában intenzív szubjektivitást élünk át, egy rothadó elmébe zárva tapasztaljuk az antihős mentális leépülését.

Szürreális pszichorrorként csaknem tökéletes Trank víziója: a Capone jó ideig kiválóan működik, ugyanis tételszentenciák helyett árulkodó tekintetekre, fájdalmas, bármelyikünk halandóságtudatára építő szituációkra játszik. Csömörfilmbe illik a dicső gengszter vakvágányra futása, a Capone vegetatív funkciókra redukálja a beszédesen Fonse-nak vagy Fonzónak (mely egyúttal a film eredeti címét is takarja) becézett Alphonse-t – úgy tűnik, az író-rendező jóval okosabb is annál, minthogy revizionista gengszter-karakterrajza pusztán vérben, ürülékben, nyálban úszó shockfest legyen. Örökké a demens főszereplő dezorientációjára esik hangsúly – minden sarokban árulást sejt, hörgő-gurgulázó, artikulátlan hang-kakofóniája roncsként, emberárnyékként tételezik és bár szívesen játszik floridai birtokán gyerekrokonaival, sárban bukdácsolva, zuhéban rohangálva gyötörtnek, szánalmasnak látjuk.

Tom Hardy padlóra küldött gengsztere azért is csak árnyéka önmagának, mert egyszerre tud bennünk szánalmat és együttérzést kelteni, a Bronson után a színész immár egy leharcolt veteránt kelt életre, de ugyanúgy egy radikális, ösztönös elmeállapotot visz celluloidra, partnerei – mint a feleségét játszó Linda Cardellini – pedig ugyancsak nagyszerűen éreznek rá a főalak hanyatlására. Capone ugyanis már fel sem ismeri a családtagjait, így mindenkivel kutyaként bánik, üvölt, a nej arcára egy szerető pillanatban hirtelen aggodalom ül ki, Trank az angol tirádákból olaszba forduló rivallásokkal, netán a floridai lápvidék víz, erdő-szimbólumaival vagy hal kontra alligátor állatjelképeivel bök rá „Fonzo” leszállóágára. Bizalmatlanságról írt érzékletes tanulmányként sokáig ugyancsak nem okoz csalódást a Capone. Egyrészt maga a címszereplő sem tudja, kicsoda, így a hozzá legközelebb állók elvadításával erőszakos, öntudatlan önidegenítést hajt végre, másrészt ismerősei, régi barátai is próbálnak hasznot húzni az állapotából, vagyis egy figura zuhanástörténetén túl Trank az ún. épelméjűek felett is pálcát tör. Neuroszifiliszes antihőse sötétségbe merülését valóság és téveszme feloldhatatlan dualizmusára húzza a rendező, így a Capone jobban hasonlít a bevallott inspirációként szolgáló Hollywoodi lidércnyomásra vagy a Twin Peaksre. Félideji, agyvérzés-betére pozícionált elmezavar-jelenete/ pszichedelikus vesszőfutása telitalálat a régi, szmokingos önmagát tükörben bámuló, Louis Armstrong buliján dúdoló, végül a Valentin-napi mészárlás zűrzavarába keveredő Allal – nincs többé kiút a gyilkos múlt jelent determináló, szifiliszes agyba záró, hullahalomból való kúszással felerősített negatív hatalmából.

Pontosan ezért óriási visszalépés, hogy Trank – akarva-akartatlanul – az utolsó felvonásban sutba hajítja korábbi hangulatteremtését és karaktercentrikus állapotrajzát. Generikus, félkézzel odakent krimi és thriller-mellékszálat hoz be a képbe az FBI nyomozásával, az állítólag elrejtett 10 milliós vagyon fordulatosnak szánt átverés-narratívája jól látható visszalépés a benyomásokra, keserűségre összpontosító korábbi 1 órához képest, ezen felül a direktor addig ügyesen felépített mellékkarakterektől vesz búcsút minden átmenet nélkül, bontakozni kezdő történetszálakat hagy a levegőben lógni, nem szólva arról, hogy Trank cameoszerepben asszisztál az anti-Capone-imázs dicstelen rombolásához. Hősünk szövetségiek és az ügyvédje jelenlétében piszkít maga alá, Tapsi Hapsiként szivar helyett répát szívogat, pelenkában lődöz Tommy Gunnal, így a Capone teljesen érthetetlenül önparódiába, jószerivel Saturday Night Live-szkeccsek gyűjteményébe fordul. Innen nézve már a Twin Peaks-operatőr, Peter Deming rejtélyesnek ható, árnyakkal, olajbarnával festett snittjei is direct-to-VOD-beállításoknak hatnak (nem véletlen, hogy a Capone 2 év „végső vágás”-huzavona után streaming-csatornákon kötött ki). Bitóhumora a film szerkezete ellen dolgozó, szekunder szégyent kiváltó ármány, ráadásul a mozi sokáig biztos kézzel szövögetett valóság-rémálom-szcenáriója is érvényét veszti, az utolsó képsorok bosszantóan inkább a lassan 10 éves, ugyancsak Tom Hardyval készült Fékezhetetlen enyhe giccsére vagy a Dallas southforki vacsoraetűdjeire emlékeztetnek.

Trank a 2015. augusztusi Twitter-dühöngése (a Fantasztikus Négyes Fox-stúdióbeavatkozását kritizáló „Sosem fogjátok látni az eredeti változatom!”-odavágás) után ezúttal büszkén hirdeti, a Capone minden egyes snittje az ő döntéseit tükrözi és bár a rendező a jelek szerint elfogadja a művét érő egyre keményebb és teljesen jogos reakciókat, remélt visszatérése sajnos elmaradt. Kérdés, hogy a jövőben számíthatunk-e még tőle egy újabb remekműre, esetleg egy Az erő krónikáját megközelítő alkotásra vagy mostantól Josh Trank is csak az egyfilmes rendezők táborát gyarapítja?

Szabó G. Ádám

Capone (2020)

Rendező: Josh Trank

Szereplők: Tom Hardy, Linda Cardellini, Jack Lowden, Matt Dillon, Kyle MacLachlan