Tiszatájonline | 2020. május 3.

A szétszórt jelen

HARTAY CSABA: FÉNYKÉPAVAR
Kortárs költészetünk világában elsősorban azoknak a költőknek a munkásságát figyelem, akik a poézis új útjait a teljességre nyitottság igényével keresik. Akik a humanitást kiteljesítendő, tudatosan vagy ösztönösen, de a létünket övező káoszt s annak szemantikai valóságát költészetük nyelvi erejével kívánják az értelem kozmoszává alakítani. Hartay Csaba Fényképavar című kötete a lét nyelvi kifejezésének egy ilyen, teljességigényű kísérlete… – BERETI GÁBOR KRITIKÁJA

HARTAY CSABA: FÉNYKÉPAVAR

Kortárs költészetünk világában elsősorban azoknak a költőknek a munkásságát figyelem, akik a poézis új útjait a teljességre nyitottság igényével keresik. Akik költészetét azáltal, hogy az ismert és az ismeretlen határán mozgó intellektuális egzisztenciájuk inspirálja, a vers hangját, valamint a különböző irályok és beszédmódok (a szövegszerűség, a szójátékok, az irónia, az új szenzibilitás, a képviseletiség stb.), ellentétes hatásait egy új verseléstechnikai eszközzel, az aurát képző értelemszóródás kimunkálásával kísérlik megfogalmazni. Akik a humanitást kiteljesítendő, tudatosan vagy ösztönösen, de a létünket övező káoszt s annak szemantikai valóságát költészetük nyelvi erejével kívánják az értelem kozmoszává alakítani. Hartay Csaba Fényképavar című kötete a lét nyelvi kifejezésének egy ilyen, teljességigényű kísérlete.

Szerzőnk már a múltat őrző fénykép és az elmúlást szimbolizáló avar képének, képzetének a kötet címében történő egybefoglalásával is jelzi, hogy a metaforák és a szódolgok újszerűen elrendezett világába kívánja vezetni olvasóját. Ambíciója az új utakat kutató érzékenység szimpatikus példája, s hogy a kötetben föltáruló versvilág az apa elvesztésének érzületét is hordozza, könyve a magyar gyászköltészetet is gazdagítja. Ám az apa alakját a versekben hol élő, eleven, tulajdonságokkal fölruházott személyként, hol – s ezt a szerző gyakran a bravúr szintjéig fokozza – csupán egy-egy szituáció jelzésszerűen érzékeltetett, veszteséget sejtető hangulataként jeleníti meg. A kötetnek ezekben az új szimbolizmust idéző darabjaiban az olvasó közvetlenül nem találkozik sem a halál tényével, sem az apa alakjával, s kettejük kapcsolatára is csupán a kötetegész témavilágából, az atmoszférateremtő szokatlan mondatfűzésekből, a nyugtalanító érzületet keltő szerkesztettségből következtethet.

Mindez egyben bizonyság arra is, hogy ha a költészet a második modernitásban a szövegszerűségtől újra vissza kíván térni a költészet sine qua nonját jelentő líraisághoz, akkor nem kerülhető meg a szimbolizmus új útjainak a keresése, újragondolása. A megújulás munkáját Hartay Csaba szemmel látható eredményességgel vállalja és végzi. Ezt példázza a Hiszek az eltévedésben című opusa is: „Zseblámpa az avarban. Fényt nyelnek. / Szétveti a leveleket, ahogy esteledik”… // „Őzek nézik. A beleképzelt izzósorok … / Himbálóznának a szélben. Mert az erdőbe bejár a fény … Amit képzel az erdő, az anyaggá válik. / Átölelhetem … nem vetített test, tollpuha idő.” A rövid, néhány szavas mondatok alkalmazása, avagy ezek szemantikailag alig kötődő, laza kapcsolata képzi meg az eltévedésben való hit paradox, egymást a hangulati aurában mégis feltételező egyidejűségét. „Itt kell lennie. A lejtő alján. Az avar hámrétege alatt. / Ugyanitt álltunk, most mégis hiszek az eltévedésben.” // „Haza akar menni az erdő. Haza akarok menni. / Keresem azt a kezet, amelyik elengedett.” (25) A fentiekben az útkeresés egyik talán legígéretesebb változataként a mondatfűzés, a nyelvi kifejezés és a szimbólumalkotás stb., együtt szolgálják a vers hangulatát indukáló hatást. És a töredezettségnek, a bizonytalanságnak, az egyensúlyhiánynak épp ezekkel az akár az irracionalitásig tágított, távolságtartó eszközeivel lehet a vers nyelvi erőterében működő gyászmunkát, s a gyászmunkában rejlő halál irracionalitását az élet modernitás utáni globális létével megfeleltetni. Hiszen az eltévedés paradoxalitásának, mintegy a vers hangjaként a gyászmunkán is túlmutató voltát így lehet a költészet általános érvényű dimenziójába emelni. Az új szimbolizmusnak ez a versélményt nyújtó, ez a posztmodern poézist szolgáló hatása adja a szövegszerűség magánvilágán, homogenizáló hatásán túli, valóságos alapzatára is visszautalni képes attitűdjét.

A Nem ott alszik az idő című versben például ott sűrűsödik a lélek esendősége, az élet zaklatottságát idéző, rövidre tördelt mondatok nyelvi bravúrjával megidézett jelen. A jellegzetesen rövidre kalibrált mondatok a fikció énjét már-már menekülésbe kényszerítő hajszoltság érzékletes kifejezői, amelyben a szerző beszédmódja szerencsésen esik egybe a kifejezni kívánt környezetállapottal és a felépülő érzületi aura adottságaival. Az egymást erősítő feltételek ezért eredményezik a kötet egyik legrétegzettebb esztétikai attrakcióját. „Egyetlen fény sem néma. / Nyárfák közt bolyong a télutó. / Lennék katona, aki megbékélt. / Lennék érkező, akit utána is várnak. / Az éji táj egyszer már ugyanígy elmúlt. / Nem tudom érinteni a látványt. / Sávok közt megtorpanó léptek. / Nem tudom odaadni, mert elvettétek. / Nem az óralap mögött pihen. / Nem ott alszik az idő, hanem az avar alatt. / A lábnyom nem okolható. / Amiből kilépsz, megmarad. … Az öröklét újraindítása. / A vége után is kongó harang. / Ha nem lépsz, az út ugyanúgy dereng” (14). Nem csupán egy konkrét veszteség, nem csupán egy ember, az apa elvesztése felett érzett fájdalom, hanem a lét gyásza lengi át a vers sorait. Mondhatnánk, egy metafizikai fájdalom. A lét, amely megismertet önmaga lényegével, az örök fogalmával, és „megajándékoz”, az öröklét elvesztésének személyes ismeretével, az elmúlás élményével. Mindenségként a kezdet és a vég közötti élet hamis, illuzórikus örökkévalóságát kínálja, miközben elfedi a születés előtti eredet és az elmúlás utáni idő beláthatóságát. Hartay Csaba mindezt egy, a modern utáni verseléstechnika, az egymással értelmi kapcsolatot nem tartó úgynevezett mozaikmondatok sorjáztatásával tárja elénk; megteremti a vers mindent magába foglaló auráját, amit az értelemszóródás verseléstechnikai eszközével ábrázol. A líra felől tekintve, akár egyfajta megvilágosodásnak is láthatnánk mindezt, hiszen ezeket a mondatokat akár önálló, rövid történetekként is olvashatnánk, amelyek így nem lennének többek önmaguknál. Ám együtt, a szimpla szövegszerűségből kiemelkedő narratívaként, líraként egy létről szóló metafizikai üzenet (hordozói).

Bár Hartay Csaba Fényképavar című kötete az apa elvesztése inspirálta fájdalom okán első megközelítésben gyászköltészet, ám a beszélő szubjektumhoz kapcsolt nyelvhasználat révén ettől jóval több, a világmegértés elsőrendű kondicionálója. Ahogy ennek Háttériram című versében maga a költő nyújtja ékes bizonyítékát. „De attól, hogy szelíd vagy, még ütsz. Attól, hogy megérkeztél, / még van út. Attól, hogy gyászolsz, még vádolnak. / Kilépnél. Kirabolt múzeumból, kincsekkel, mellszobrokkal.” olvassuk a beszélő hangját, amely itt még az eltávozott és gyászolója közti személyes vagy magánviszonyára utalván érzékelteti a fikció és a valóság közti megkerülhetetlen átfedést. És érzékelteti a gyászoló önmagára vonatkoztatott opciójának egyik következményét: Kilépnél. Kirabolt múzeumból, kincsekkel, mellszobrokkal. Ahogy a csupán magánviszonyban maradó lét korlátaira is figyelmeztet: „Hiába tépsz bele egy lapba, az olvasat illeszt. / Hiába úszol az éji folyóban, szomjas maradsz. / Hiába sorolod, egyetlen van. Egész van. Fogyó. / Mint szemüveglencséből kirepedt tájcikkely.” A negyedik versszak utolsó két sora már elemeli a gyász témáját az élők és a holtak megfeleltethetőségének pusztán személyes opciójától, viszonyuk pusztán magánjellegű személyességétől: „Az ő arcuk sem zárható egyetlen fényképbe. / Nincs is arcuk a halottaknak. Csak csillagképeik. Ők is utaznak”, hogy ezzel a költő mintegy visszautaljon a vers első versszakában már korábban megfogalmazottakra: „Most. Hogy halad. Amikor nem követed az utazást. / Amikor nem veszel részt benne, nem vállalsz. Akkor is. / Van valami háttériram. Tartunk. Az irányok fénylenek. / Kólahirdetés minden csillag. Téged is reklámoz az űr.” (75) Hogy érzékeltesse olvasójával, egy félig holt világban él, melyben Téged, az olvasót is reklámoz az űr, de csak mint Kólahirdetés(t), mint fogyasztót, mert a másik, a jobbik feled, az egyéniséged, odalett, halott. S talán nem túlzás azt mondanunk, mert ez az uralkodó világérdek.

Hartay Csaba a mozaikmondatok alkalmazásával mintegy rátalál a jelentésátvitelt segítő nyelvi eszközre, az ellentmondások elbeszélhetőségének esélyére. Ez a közérzet-tárgyiasító nyelv, bár búvópatakként több költészettörténeti ciklust túlélvén már korábban is létezett, így többek között szerzőnk korábbi költészetében is, most a kétezres évek elejét követő trendforduló nyomán, a politikát, a képviseletiséget stb. is az esztétikum részének tekintő úgynevezett új komolyság időszakában ismét, főleg a fiatal tollforgatók érdeklődésének előterébe kerül. A posztmodernnek ez a szegmense szembefordulva az irónia kultuszával, az emberi tényező morális-egzisztenciális drámáját próbálja újratematizálni. Hartay Csaba szerencsés helyzetben van. Neki nem kell szembefordulnia korábbi költői önmagával, költészetével. Elegendő csupán megújítania azt.

Bereti Gábor

(Megjelent a Tiszatáj 2019. áprilisi számában)

Kalligram Kiadó

Pozsony, 2016

84 oldal, 2000 Ft