Poloma Máté Pál: A kávéház

Poloma Máté Pál 18 éves, Dunaszerdahelyen, Csallóközkürtön él. Jelenleg a dunaszerdahelyi Vámbéry Ármin gimnázium diákja.

A közkedvelt EMKE egyik félreeső asztalát reggel óta az egykori hajóskapitány, Nagy József foglalta el. Érdes kezében a tollal elmélyülten munkálkodott az előtte heverő lapokon, s amikor az egyik már teljesen megtelt odébb rakta azt egy rendezetlenül tornyosuló kupacba. Ilyenkor pedig néha észrevette a halom mellett lévő díszes csészét és alkalomadtán ivott is a rég kihűlt kávéból.

A régóta itt dolgozók már sok hasonló alakot láttak termeikben. Szemükben ők voltak a firkászok, akik talán a leghűségesebb, de nem épp a legtöbb pénzt hozó vendégeik voltak. Nagy József mindenesetre még csak egy éve tartozott ebbe a furcsa társaságba.

Az Avantura tengeri vitorláson töltött több évtizednyi szolgálat után, elérkezett az idő, amikor szárazföldi feljebbvalói a férfi korára hivatkozva már alkalmatlannak tartották munkája folytatásához.

A városokban élő vagyonos hajótulajdonosok utolsó juttatásként akkora pénzösszeggel látták el, mellyel hosszú időn át könnyen eltarthatta magát. Így visszaköltözött a fővárosba, felkereste régen elhagyott otthonát, amit próbált újra belakni, mégis inkább aludt volna régi, szűkös kabinjában.

Társaságra vágyott, csakhogy amikor kiment az utcára visszakívánkozott a nyugalmat nyújtó kényelmes szobájába. Hónapok múltán azonban rá kellet ébrednie, hogy magánya az üres lakásban súlyosabb terhet jelent, mint az új emberekkel való ismerkedés.

Elindult, hogy felfedezze, a város mennyit változott a tengeren töltött évek alatt. A kikötőben szóba elegyedett a folyami hajósokkal, munkásokkal. Különféle vendéglátókat keresett fel, ahol a hozzá hasonlók költötték el pénzüket alkoholra és dohányra. Azonban ezek sem hozták vissza számára a régi időket.

Ekkoriban nagy népszerűségnek örvendtek azok a fajta helyek is, ahol a szokásostól eltérően nem a szeszes italok képezték a fő árucikket, hanem a messziről behozott, őrölt babból főzött kávé.

Nagy József, nyugalmazott kapitány először ódzkodott attól, hogy egy ilyen helyre betérjen, gondolván, ezekben afféle úri népek fordulnak meg, de félévnyi, minden komolyabb emberi kapcsolatot nélkülöző egyedülléte után már máshogy vélekedett.

Mivel régi barátai nem keresték, a munkások meg untatták, sokkal nyitottabb lett bármilyen társasági környezet felé, s mikor az EMKE díszes termeibe belépett, olyan emberekkel ismerkedett meg, akiknél különösebbekkel talán még sohasem találkozott.

Ők voltak az irodalmárok.

Nagy József nem volt tanulatlan ember. Szerette a könyveket, azonban a szerzők valahogyan mindig rejtélyesek voltak számára. Kifejezetten meglepte, mikor olyan személyekkel találkozott kiknek munkáit már olvasta is. Némelyikük valóban elismert alkotó volt, és ők összegyűlve itt, ezen a helyen töltötték napjaik jó részét.

Érdekes figura volt valamennyi. Látszatra kulturáltan társalogtak, ettek, ittak, dohányoztak, mint ahogy azt a felsőbb körökben szokás, azonban ők távolról sem tartoztak oda. Nagy József ekkor ébredt rá, hogy talán pont ez az EMKE lényege.

Hamarosan ő is bekapcsolódott a beszélgetésekbe, melyekben szinte minden téma előjött. Megvitatták a híreket, tárgyaltak a politikáról, kivesézték asszonyaikat, ismerőseiket, a kiadókat, a szerkesztőket és lényegében mindenkit. Valamint rengeteget tanakodtak egymás műveiről.

Az alkotók nem csak szórakozni, hanem dolgozni szintúgy ide jártak, azt pedig mindenki a maga módján végezte. Azoknak, akiket már elismertek néha unszolniuk kellett magukat az írásra, ha még újabb sikerekre vágytak. Néhányan, főleg olyanok, akikre az évek alatt még mindig nem talált rá a siker, meg nem értett lélekként, a többiektől elkülönülve tartózkodtak a helyiségben. De egyébként majdnem mindegyikük itt-ott félre szokott vonulni, ha az alkotásban csak egymaguk akartak lenni. Gyakoriak voltak azok a komikus jelenetek, mikor valaki a társaságból hirtelen révületbe esve adta elő legújabb ötleteit, majd újra tudatához térve mindenkinek a lehető legszigorúbban megtiltotta, hogy bármit felhasználjanak az elhangzottakból. Nemegyszer hangos vitába keveredtek, ha nem tudták eldönteni, ez, vagy amaz kinek is az agyszüleménye.

Az EMKE eme furcsa kompániája meglepően hamar befogadta a volt hajóskapitányt. Talán mert ők lényegében abból a mesélésből éltek – igaz másmilyen formában – melyet minden valamire való tengerész hasonlóan jól tudott művelni. Kíváncsiak voltak, Nagy József hogyan űzi az ő tevékenységüket, s talán valóban érdeklődtek eme utazó személyes tapasztalatai iránt. Ez pedig kifejezetten kellemes érzéssel töltötte el a kapitányt, hiszen már jó ideje senki sem törődött vele igazán.

Így hát beszélni kezdett mindarról, ami csak eszébe jutott a régmúlt időkből, s meglepve tapasztalta, hogy sikerült nagy hatást gyakorolnia hallgatóságára. Úgy vette észre újdonsült barátai minden érdekességre nyitottak.

Amikor az amerikai matrózokkal való összetűzéséről mesélt, az egyik fiatal lírikus megjegyezte, hogy szerinte ebből nagyon jó regényt lehetne írni, s még meglepőbb volt, hogy a prózaírók sem tartották rossznak az ötletet.

Egy este, amikor indultak volna hazafelé, az egyik, talán a legtöbb eladott példánnyal rendelkező regényíró ment oda hozzá, s kijelentette: Ezek az emlékek papírra kívánkoznak, és ha te nem akarod őket leírni, akkor figyeld meg, közülünk fogja valaki megtenni.

Ez komolyan elgondolkodtatta, hiszen feljegyzéseket is készített útjai során, melyek remek kiindulópontként szolgálhatnak egy ilyen vállalkozáshoz. Sosem csinált még ilyesmit, de talán épp itt volt az ideje, hogy kipróbáljon valami újat. Lehetősége megvolt rá, komolyabb dolga nem akadt, és akaratlanul is felrémlett benne egy kép, melyben irodalmár barátai elismeréssel, vagy netán irigységgel tekintenek rá, nevét pedig tömegek ismerhetnék meg. Jól tudta, ritka az ilyen pályakezdés, de nem példanélküli.

Az utolsó lökést, amire még szüksége volt, egy újságcikk adta meg, ugyanis egy irodalmi társulat utazási témájú pályázatot hirdetett.

Nagy József ekkor kezdett bele életet egyik legkülönlegesebb vállalkozásába, s lassacskán átvette barátai szokásait. Mindenhova tollat, tintát és papírt vitt magával, többször félrevonult, hogy mások ne zavarhassák, és szüntelenül dolgozott. Arra is jobban odafigyelt, hogy milyen információkat ad tovább ismerőseinek, mert mégiscsak jobb az óvatosság.

Eléggé vegyes volt tevékenységének fogadtatása. Valakik bátorították, mások azonban csak humoros megjegyzésekkel jutalmazták próbálkozását. Ő azonban mind e mellet is meglepően jól haladt. Élvezettel írta naplószerű regényét, újra átélve a régmúlt időket, közben néha kiegészítve azt.

Eljött a kitűzött határidő utolsó napja, s Nagy József még mindig nem tartotta elkészültnek művét. Az elmaradt fejezet, amin még dolgozott, éppen a legizgalmasabbnak szánt rész volt, mely az Atlanti óceánon történt kellemetlen kalózincidensről szólt. Utólag rossz döntésnek érezte, hogy pont ezt a momentumot hagyta utoljára. Tapasztalat nélkül nem mérte fel megfelelően a munka nagyságát.

Serényen írt, érezve a rá nehezedő nyomást. Szerencsére azonban nem akadt el, s amikor kiitta az utolsó kortyot csészéjéből, a tollat is letette. Nagyot fújtatva nézett végig az előtte heverő papírhalmokon. Kezébe vette a teljes regény darabkáit, hogy átnézze, majd az egész kéziratot gondosan elrendezze és összefogja.

Elkészült első szépirodalmi munkája. Percekig még nézegette a vaskos köteget, aztán hirtelen felpattanva, gyors mozdulatokkal összepakolta szanaszét heverő holmiját. Kisietett az EMKE-ből, épp csak odaintve ismerőseinek.

Nagy József el nem múló mosollyal adta fel a kéziratot, melynek Az Avantura útján címet adta, egy másik borítékban pedig a nevét és adatait küldte el. Innentől kezdve már csak várnia kellet.

Könnyed léptekkel tért vissza a baráti kompániához, mely lelkesen fogadta. Még ha nem is támogatták mindannyian írói törekvéseit, örültek felszabadult jókedvének. A felfokozott hangulatban pedig valami erősebbre kívánkoztak a kávénál, s az általában szűk erszények szokatlanul tágra nyíltak. Ezen az estén senki sem ragadott tollat.

Nagy József talán sosem volt még ennyire bőbeszédű, késő estig folyt belőle a szó. A nyugalmazott hajóskapitány utolsók között lépett ki az EMKE kapuján.

A hűvös szellő kissé magához térítette kábulatából és a szesz okozta émelygésből, majd elindult a kivilágított éjszakai utcákon. Az elmúlt nap történései jártak a fejében, mikor egy kereszteződéshez érve rálépett az úttestre. Lassan bandukolt át a másik oldal felé, mikor oldalról egy izmos ütközést érzett, ami a földre lökte. Iszonyatos ütések érték fején és oldalán, miközben nyerítések és kiáltások hangja rázta fel az éjszakát.

Nagy József, volt kapitány kiterülve a földön kapkodott levegő után. Érezte, hogy az összegyűlt vér kibuggyan szájából, s bár kiáltani akart, nem volt képes rá. Nemsokára azonban nem érzett fájdalmat, ahogyan már mást sem.

*

A bírálóbizottság elégedett volt a pályázatot övező érdeklődéssel. Sokáig tartott, amíg a sok művet elolvasták, kielemezték és értékelték. Végül öt munkát részesítettek díjazásban, s kérették a hozzájuk tartozó szerzők nevét rejtő borítékokat. Kíváncsian várták, kik azok, akiktől az alkotások származnak. Vajon hány ismerős, s hány eddig még nem hallott névvel fognak találkozni.

Kiválogatták a levélkupacból a nyerteseket, a többit pedig egy kályha elé hordták, melyben már lobogtak a vakítóan fényes lángok. Sorban dobták be a tűzbe a papírborítékokat, melyeket körbeöleltek, majd beborítottak a vidáman nyaldosó lángnyelvek, s megízlelvén a fehér lapokat felismerhetetlen, fekete masszává alakították, végül pedig teljesen elemésztették azokat.