A király, az alattvaló és a riporter

ÚRIEMBEREK
Bérmunkái (Az U.N.C.L.E. emberétől az élőszereplős Aladdinig), egészen pontosan 11 éves kitérője után Guy Ritchie visszatért ahhoz a zsánerhez és közeghez, melyhez legjobban ért. Új, sötét humorú gengsztervígjátékával a brit rendező végre méltó régi nagy híréhez, önfeledt szórakozást kínáló, legjobb pillanataiban kifejezetten gondolatgazdag bűntörténetét csupán néhány apró bökkenő gátolja a tökéletességben… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

ÚRIEMBEREK

Bérmunkái (Az U.N.C.L.E. emberétől az élőszereplős Aladdinig), egészen pontosan 11 éves kitérője után Guy Ritchie visszatért ahhoz a zsánerhez és közeghez, melyhez legjobban ért. Új, sötét humorú gengsztervígjátékával a brit rendező végre méltó régi nagy híréhez, önfeledt szórakozást kínáló, legjobb pillanataiban kifejezetten gondolatgazdag bűntörténetét csupán néhány apró bökkenő gátolja a tökéletességben.

Míg A Ravasz, Az Agy és két füstölgő puskacső, illetve a Blöff nyomatékosan kisrealista regékként a bűnözés különféle figuráit és oldalait ábrázolták, addig Ritchie az Úriemberekben szélesíti a perspektíváját. Noha második filmjének Négyujjú Frankyvel, Penge Borisszal csipkézett szála már belekóstolt a nemzetközi (orosz, amerikai, brit) szervezett gengszterizmusba, ezúttal tovább fokozódik a motívum. Kínai-brit gengszterek próbálnak csúcsra törni, fő antihősünk a lehetőségek országát hátrahagyva a ködös Albionban üti nyélbe a bizniszt, hovatovább a direktor legfőbb állítása a globalizáció végképp áthatja a zsiványkodást – legális tevékenységek álcája mögött zajlik a seftelés, senki nem maradhat tiszta és bárkire veszély leselkedhet, fogjon bármibe is. Innen nézve cseppet sem meglepő, hogy az Úriemberek príma newspaper noirként sem bőg le. Hatalmas pofonokat kap a média, helyesebben a zsurnaliszta-ipar, a szerkesztők, riporterek legalább annyira bemocskolják a kezüket, mint a vállalt hentesmunkát végző drogdílerek, bérgyilkosok, maffiafőnökök, plusz emigránsok viszontagságos útjából húznak hasznot válogatott kiskirályok, terítékre kerül a feminizmus a főgengszter határozott neje révén, sőt, egy balhé során rapvideóval vagánykodó, produkciójukat internetre töltő suhancokkal is találkozunk.

Kortárs miliőbe helyezett bűntablójában így Ritchie aktuális, a világ több pontját érintő problémákat vizsgál naprakészen és ezeket oltja a bűnkapitalizmusba – az Úriemberek e látószögből a hatalomszerzési törekvésekről szóló érzékletes brit grit-esszé. Ifjú titánok árulják el idős mentoraikat, különböző nációjú vagy etnikumú rosszarcúak lépnek egymás tyúkszemére, vagyis a bűn olvasztótégelye rég kimozdult A Ravasz, az Agy… bumfordi puskásokkal népesített áporodott mikrovilágából. Maga a narratíva is Ritchie egyik bálványa, Sergio Leone papírvékonyra koptatott sablonját hangolja újra: A Jó, a Rossz és a Csúfot idéző cselekményben három domináns karakter, jelesül a jenki vadkender-császár, Mickey Pearson, hűbérese, Raymond és a mindkettőjükről égető bizonyítékokkal rendelkező sztárújságíró, Fletcher iramodnak egymás torkának, miután a trió első tagja úgy dönt, visszavonul a kíméletlen üzelmektől. Ám ahogy az ilyenkor történni szokott, amikor Pearson azt hinné, kiszállhat, újra visszarántja az örvény – spagetti westernből lopkodó bűnkomédiájában Ritchie nyilvánvalóvá teszi, figuráit ösztönszerű szükségletek hajtják, úriemberekként legfeljebb gönceik, vagyonuk, befolyásuk révén pózolhatnak, fejedelmi rangjukat azonban gyorsan semmissé avatják rutinszerűen végzett ütlegeléseik, kényszerítéseik, öldökléseik. Csaknem királydrámai magasságokba emelkedik az aktuális Ritchie-darab, egyszerre stilizált és valóságközeli művében egy árva jólelkű hős sem szerepel – ilyen értelemben az Úriemberek ráveszi a nézőt arra, hogy galádoknak drukkoljon és mivel az író-rendező mindegyik karakterét aprólékosan kidolgozza, miniepizódokkal a szívünkbe lopja, erkölcstelenül és immár ki tudja, hányadszorra, örülünk a betyárromantikának.

Színészvezetésből hosszú idő után újfent jelesre vizsgázik a rendező. Matthew McConaughey tipikus gengszterfilmes görbét Amerika helyett Angliában honosító vezéralakját és a hűséges jobbkezét alakító Charlie Hunnamet egyaránt ildomos méltatni, ahogy Colin Farrell susogós nadrágos, észnél lévő kisgóréja és Henry Golding ázsiai feltörekvője is megragadnak a fejünkben (a főzsarnok nadrágot hordó, ám végül megmentésre szoruló nejét játszó Michelle Dockery ellenben a kidolgozatlan nőalakok sorát gyarapítja), a show-t azonban Hugh Grant önelégült, ravasz, hátsó szándékokat dédelgető újságírófigurája nyúlja le. Idővel Ritchie túlságosan is beleszeret a saját hangjába: rengeteget akar mutatni a tiszteletreméltóak zűrös ügyeiből, a törvényes lépések mögé bújtatott illegalitás témáját tűzön-vízen át keresztülvinné, ám ha akad hibája az Úriembereknek, pont a túlcsavartságában keresendő. Bogozhatatlan, ezernyi szálra futtatja a mesét a szerző, a csőstől ránk zúduló, krimibe, thrillerbe illő fordulatok nyomon követése viszont egyre nehezebb, a szálak rohamosan komplikálódnak, az agyonírt történet pedig óhatatlanul is csökkent picit az Úriemberek vélt intelligenciáján.

Tarantino-nebulóként asszociatív képsorokat dob be a rendező, vipe-ol, gyorsvágásokkal él, belehabarodik a 20 éve csúcsra járatott, napjainkra inkább közhelyes, lazaságot tükröző montázstechnikájába, mérgezett itallal spékelt zsarolásra drogtúladagolás snittjét felelteti, felütése non-lineáris gyilkosságszcénaként képződik – vizuálisan is nyomatékosítani akarja a brit osztályrendszer, az amerikai mentalitás és az ázsiai periféria összefonódásait. Önreflexív gesztussal is él, a 35 mm-es vetítőt, sőt, a jelen mozit gyártó Miramax brit főhadiszállását, hovatovább, Az U.N.C.L.E… poszterét is felvonultató ötletbörzéje viszont jól mutat, lévén nemcsak Ritchie a Spílert követő hollywoodi vagy exfeleségével, Madonnával véghezvitt (lásd: a Hullámhegy című Wertmüller-remake) öntagadását mutatja be. Rávilágít, a brit-amerikai-kínai korrupció, mi több, az ugyanazon nemzeteken vagy szervezeteken belüli széthúzás olyan magas szintekre jutott, hogy a filmbiznisz sem őrizheti eszképista ártatlanságát (az Eddie Marsan-féle főszerkesztővel megalkotott disznós lejáratás nem más, mint a Fekete tükör legelső része, a Himnusz ugyancsak szatíraként fájdalmas újraírása, de a rendező a Hosszú nagypéntek záróképére is nyíltan reflektál).

Az Öld meg Cartert! talajközeliségét újra vállalt iróniával szemlélő direktor ízig-vérig macsó férfifilmet rakott az asztalra: bírálhatnánk a toxikus maszkulinitás itteni, királymonológgal aláhúzott sikerességét, valamiért nem jut eszünkbe bosszankodni a torz alfahím-imágó kritikájának hiányán – Guy Ritchie és a bűnsegédjévé avanzsált publikum ahhoz túlságosan is érzi a bulit.

Szabó G. Ádám