Idősb Plinius kutyája
Az akácrönk középen füstölög
a hunyt parázson s lángra kap. A bogyó,
ahogyan az asztalon arrébb rakják,
álmot hoz, hiszen azon növények
egyike, amelyeket Ovidius
éjszakainak nevez. Láttam
ebet, amelyik érti a nevét.
Hatvanegynehány éve figyelem
mind a négy negyedét a világnak,
épült ház, amit vadrózsák dúltak,
utóbb a szomszédok, vadont, mibe
a semmi polgárai költöznek,
s az országot, amelyet zord isten
száll meg, de hogy melyik világtáj dög-
vésze elől menekült, nem tudom.
Nem jutott erő a himnuszszámlá-
lásban a beomlott házra új tetőt
emelni. Vannak, kik egyebet sem
tesznek, vándorlanak, s bár hajtja ő-
ket szomj, nem találnak vízre sosem.
Menni s maradni fél, akit szétdúl
a szíve, a szívem, amely nincste-
lenségében gazdag, s a szégyentől
szegény. Az időm túlfolyik az évek
gátján, árad szerte, szokása az
a bajnak, s a miatta elömlő
káromkodásnak.
Itt e grafitrajz.
Kutya, melynek dőlt alakja mögött
a története láthatatlan, vi-
lágítsa bárhogy az ablakon be-
eső napfény reggel s estével a
lámpa, a derengő égitestek éjjel.
Ember. Ki könyvből épített
fel magának házat, készítette
magának, miként a selyemgubót
aggastyán hernyó, törvényből és a
mérték fényűző fonalából, tudva
lakhat benne. Meddig is? Mielőtt
szálra visszabontja a csévélő
masina, eszköze a kiürült
időnek. Meg nem emészti a lúg.
Rabló igazságtalanság nem lá-
togatja, nem járja körül erő
fitogtatni erőszakosságát.
Amíg sorsa be nem teljesedik.
De aztán érkezik, kíméletlen.
Láttam égni papirosköteget,
a lángok az oldalakat gyorsan
fellapozták, átizzott s hamuvá
omolt hűlve. Olvasható maradt
bár a szöveg, a lángnyelvek súlya
alatt beszakadt s egyberoskadt a
lapokkal. Párhuzamosan egymás
mellett hány történet halad? Itt a
kutyáé az egyik, a másik a
másé. Fölöttük hogy lóg akasztott
ember, egymásba áthatolnak. Ösz-
szeolvadva kimúljanak bennem.
Dögkeselyűk
Alacsony pontról, a tengerszint alól lát-
ható, ötvennel növelve a szirt hétszáz
méteres, de máshonnan elnézve neve
nincs. A csúcsa lekapva, éles karommal
bütyökről a bőrt, s ott, hol lehetett volna
az ég, zománckék horpadás, épp’ hogy látszik.
Üljön az ember a hegy tövében, vagy a
tetején, nem emelkedik az éghez sem-
miképpen.
Almafák s mandulák terasza.
S a rézsű ahol a puszta talajhoz ér,
ott terítve az asztal. Ósdi bútordarab,
umbra színű festése mihelyt lekopott,
barnábbra mázolta át sietősen az
öregség. Körötte hat szék, erős háthoz
mind széles támlás. Vagy őszvég, lombot vesztett
fák, vagy tavaszelő, a fű sarjad és hars,
a tavalyi kórót sem törte össze eddig
a vad szél. Nincs az évszaknak kora, csupán
kiterjedése. Nem táj, kopár közeg. A
föld kövecses, illetlen szőnyeg a görön-
gyeivel az estebédhez a szabad ég
alatt. Damasztabrosz terül az asztalon,
zsíros pecsenyék, főtt húsok, saláták dús
halmai, néhány nyúlt nyakú palack által
gondosan vigyázva. Családi lakomá-
hoz készült, elvár kalapos apát, anyát
vállkendőben, s három felnőtt, félszeg fiút.
Üres egyetlen szék marad, betérő
vendégnek, visszajáró holtnak. A szél
rendezgeti össze a látványt, húzgálja
a terítő sarkát, ráncokat simít, s a
liget fáit a madárfütty egybetartja.
Nem érkezik a család, levegővé osz-
lott, múlt nélkül, jelenük nélkül. Foszlanak
a lelkek, sorra ott kezdve a hasadást,
hol kilátszik a bőr és pirosra fújja
a mandzsettánál a szél. Darabról darab-
ra szel szét mindent, mi itt volt, vagdalva el
részt a résztől, az időt, koncként odavet-
ve a kultúra minden húscafatát a
mohó, égi, fekete dögevőknek.
Onnan, hol naponta új gödröket nyitnak,
a dögtemetőből érkeznek csoportban,
de mégis külön-külön, hosszú szárnyakon,
akár a pálmák, a hangjukon képződnek
meg, édeni jelként, majd aztán surrogást
követ sok puhán surrogó keselyűszárny,
bűze van a testeknek, és szétterjed a
szag. Az apró szárnyasok elnémulnak, és
egynek sem marad csengő ancillahangja.
Fénye nő a feketéknek. Fakón érkez-
nek, jobbról libbenek, balról, fentről, lentről
a képbe, lomhán, testesen, kopasz nyakak
kérdőjeleivel. Lebbenve, a terítőt
puhán érve a két-két szögletes szárnnyal landolnak
a dúsan terített, családra váró asz-
talon, s csapnak a húsokra, mint a szemét-
re, mely halomban széttúrásra kész. Vájják,
tépik, csipkedik a sültet, mi nem az övék,
nem várva meg, amíg kihűlnek, szórják szer-
te a zöldséget a tálról, a zsákmányért
marakodnak. Túl vannak mind az ebéden
mégis innen. Zabálnak s totyognak a te-
rítéken, ezüst késen, kanálon, villán
tipornak, só ömlik, üvegpohár csörren,
porcelánt tör a sok keselyűvendég.
Ömlenek, mint makulátlan pelyhek a hó-
esésben, korommal, mocsokkal, bűzzel és
hozva új és újabb ricsajos rajt, mind el-
szánva zabálásra.
Amíg az ölyvek és
héják eleven állatkákat fogdosnak
és ragadozzák, a keselyű nem öl
élő állatot, vérző húsból nem fal, amint
hogy semmi affélét nem bánt kártétel kép-
pen, amit vetnek az emberek, plántálnak
és legeltetnek. Él csupán döggel, vagy a-
mit annak tud, mozduljon benne élet, szív-
ben a rőt vér, legyen bár puszta földön vagy
asztalon terítéken. A megholt ember-
re nagy kívánsággal repül, mint mindenre,
mit hulladékként hagy és amit elemészt
az ember, édes az emberhús is. Avég-
re teremtett, hogy légyen, mint koporsó, vagy
közönséges temetőszolga, aki ne
engedje, hogy az aer a sok dögtől ki-
származó bűzhödt és mérges gőzölgések
által megvesztegetődjék, hanem ahol
tetemre talál, arra siessen, és gyom-
rába temesse azt. Aquinói Tamás
tudja jól, ötvenezer lépésnyi földre
a tetem páráját megérezvén repül
annak megételére, lehetséges-e,
s hogy a büdösség az eget el ne érje,
azt megakadályozza a Mindenható? Se-
rény, vigyázó madár, mi mozgásban van, min-
denütt követi, vévén eszébe, mi em-
ber és állat más ember vagy állat
ellen támadván egymás vérinek kion-
tásától meg nem menekedhetnek. Midőn
látni őket fekete angyalseregenként
az élők fölött a levegő ormai
körül keringeni, hiszen a pusztítást
s pusztulást megérzik, harmadnap végéig
lezajlik a harc, s lesz vége az eleve-
nek kártételének. A dög kedvéért,
hogy megegye vagy vigye az ő fészkébe
fiai számára, nagy sebességgel le
is száll a földre, bezzeg osztán nehezen
repül fel, mert testének nehéz volta miatt
késedelmes felkelése vagyon. Gyűlöli
a drága kenetet és áldásos illa-
tot, a bűzhödő hullák és szenny és szemét
szagához szokott, meghal bele, ha füvet,
bő vizű forrást, zöld kertet s kedves odort
talál érezni. Angyal, ha dögkeselyű
vagy, lesd a dögöt!
A felhős ég kavarog,
csavarvonalban, múltból a jövőbe, mint
a Tejút, irdatlan sebesen a világ-
űrben, a bolygók együtt száguldanak a
Nappal a maguk kozmikus DNS-spi-
rális útvonalán. A hegy közömbösen
olvad a délutánba, oldalaljában
az alma- és mandulafákkal, a rézsű-
vel s a szétrombolt asztalon az ételma-
radékkal és ürülékkel. Ideje van
a pusztulásnak. Ideje a vendégjá-
rásnak. Minél többet lehet látni, annál
könnyebb itt hagyni. Alkony jön, olyan égő,
mint a leszedetlen, első fagytól barnult
alma héja.
Elefántok és sárkányok
Aki nagy kárt tészen, sok károkat is vall.
A természeti ellenkezést Erasmus
Roterodamus alkalmaztatja a nagy
hadakozásnak kimenetelire, mely-
ben az ellenfelek egyaránt elvésznek.
Az elefántok és a sárkányok között
csendesíthetetlen ellenkezés vagyon.
Előbbiek nagysággal, erővel, hévvel
jóllehet a sárkányokat meghaladják,
de az elefántokat mégis ráveszik
ravaszsággal, le is győzik. Alattomban
az elefántoknak szokott ösvényeik
és útjok körül incselkednek. És midőn
az elefántok az erdőkön való szűk
ösvényeken egymás után mendegélnek
egyenként, a sárkányok az eleit el-
bocsátván, a hátulját ütik meg, és az
utolsókat ragadozzák, az elsőbbek
megsegítésektől semmit nem tartanak.
Pedig az elfogottaknak lábokra
hurkot vetnek, lassabban ballaghassanak.
Minekutána az elefántokat ke-
zekre kerítik, fülükbe csimbelkednek,
az derekason megsebesítvén azon
véreket bőségesen kiszíjják. Mert a
sárkányok heves természetűek, s tudják,
hogy az elefántvér igen hívesítő,
és azért szomjúhozzák olly igen a nagy
hévségben. Jóllehet pedig az ily vérek
kiszívott elefántok azután hamar
a földre roskadnak és meghalnak, mindaz-
által a sárkányok menten reájok nem
mennek, mert az elefántok ledűlése
a sárkányoknak halálokra szolgál, így
a győzedelmesek a meggyőzöttekkel
együtt vesznek el.
Elenyészik
Többet ér a rendkívül vékony, színes
Vonal a képen, mint a ház elé
Helyezett állványon a nagyméretű
Festmény. Ezt Apelles húzta. Azt egy
Rodoszi piktor, aki virágot
Kapott, egyetlent, s vele a rózsa
Szerelmét. A vonal tart igényt a
Dicsőségre, aki megvonja, tudja,
Mikor kell abbahagynia. Arány,
Kifejezőerő, elegancia –
A vonás átfut több alakon és
Önmagán túl mást sejtet. Mutatja
Azt, amit magában rejt.
Ki lenne
Más, ha nem ő, ki képes megrajzolni
A kép szellemét? Ki lenne, akinek
A szín páncéljában a csíkja nem
Fél úgy száguldani, hogy látszódjék
Rajta az izzadtság fénye, s magát
Úgy fejezi be, hogy retteg érezni
A lihegését? Mondják, hajnalban
Ér partot a hajója, s hogy felis-
Merje a művében az alkotót,
A Műhelyébe siet.
A festő
Mentsége ez s szégyene, a zöldet
Figyeli a vízparton egy szemben.
Apelles, belenyúl az árva műbe,
Félvonalat hagyva maga után.
A kép Caesar háza leégésekor
Elenyészik.
(Megjelent a Tiszatáj 2019. márciusi számában)
