04.06.
| Bálint Ádám: Fóliók >>>
03.19.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
03.17.
| Tudományos zsebsorozattal szórakoztatja közönségét a Grand Café >>>
03.16.
| Homo Ludens Project feat. Góbi Rita Társulat: Az érintés dicsérete >>>
03.13.
| Új koncertfelvételekkel nyitja meg médiatárát a hosszú hétvégére a 16 éves Müpa >>>
02.20.
| Kurtág 95: élőben közvetíti a zeneszerző születésnapi koncertjét a Müpa >>>
02.25.
| Duda Éva Társulat: Prizma >>>
02.18.
| Az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvényei a Magyar Széppróza Napja alkalmából >>>
02.16.
| Homo Ludens Project – Beszélgetés Dr. Beck Zoltánnal, Dr. Kelemen Zoltánnal, Orsós Jánossal >>>
 TiszaLINE Szalon

04.28.
| Előkerültek Pilinszky álmai >>>
04.27.
| PesText 2021 – Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázat >>>
04.26.
| A nomádok földje kapta a legjobb film Oscarját >>>
04.03.
| Milan Dunđerski ifjúsági költészeti díj >>>
03.19.
| Sziveri-díj, 2021 >>>
02.04.
| A Szépírók Társaságának felhívása >>>
12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>

Borsi Bálint, Fekete Vince, Fellinger Károly, Gerevich András, Jász Attila, Kiss Anna, Markó Béla, Siska Péter, Szálinger Balázs, Veszelka Attila versei
Grecsó Krisztián, Petrik Iván prózája
„Hogy, ha a csend…” (Szabó Csaba Hölderlin-nyersműfordításai és kommentárjai)
Tanáralakok Németh László, Márai Sándor műveiben (Ifj. Sipka Sándor, Szilágyi Zsófia tanulmányai)
Tiszatáj Diákmelléklet, újra: Hansági Ágnes: Mit jelent ma Jókait olvasni?

>>>

MEGJELENT AZ ISKOLAKULTÚRA 2021/2. SZÁMA
A koronavírus-járvány következtében Magyarországon – ahogyan a világ jelentős részén – számos tanulónak kellett és kell otthonról tanulnia IKT-eszközök és az internet segítségével 2020 tavaszától hosszabb-rövidebb megszakításokkal. Az ezzel kapcsolatos kihívások és lehetőségek áttekintése – akár még a hátralévő tanév szempontjából is –  hasznos lehet […]

>>>

Hász Róbert: A háromnyelvű kocsma kulcsa
2020.04.29 - tiszatáj

Nem olyan régen, hazafele utazva a szülőfalumba, feleségemmel megálltunk az egyik vajdasági településen. Megkívántuk ugyanis a török kávét. Találtunk egy út menti vendéglőt, melynek homlokzatán tekergő neoncsövek hirdették cirill betűkkel a fogadó nevét. Belépve csinos, mosolygós, fehér köténykés pincérnő jött elénk, s én szerbül megrendeltem a kávét. Eszembe sem jutott, hogy az idő arrafele is halad, s az egyszerű, hagyományos török kávé mellett már kaphatók másféle feketék is. Az én időmben, ha odahaza kávét rendeltem, abban nem volt semmi dilemma. A kávé az kávé volt. Vízben forralt, zaccos. Amikor a hölgy visszakérdezett, milyen kávét kérünk, első meglepetésemben magyarul feleltem neki. Azt mondtam, török kávét. Két másodpercig néztünk egymásra, várakozón, mire kapcsoltam, s kijavítottam magam. Első válaszomat elengedte a füle mellett, mintha meg sem hallotta volna. Láttam rajta, nem rosszindulatból, pusztán mert egy szót sem értett belőle. Egy vegyes településen, ahol minden bizonnyal gyerek kora óta hallja a magyar szót.

Mentségére legyen mondva, kedves volt és udvarias. Előre köszönt, amikor távoztunk.

Nekem viszont eszembe jutott valami.

Családi legendáriumunk szerint szülői házam egykoron kocsmaként működött. Sarokház volt (ma is az), majdnem a falu szélén, a főutca végében, nem messze a kiserdőtől és a vasútállomástól. Nehéz ennél megfelelőbb helyet elképzelni egy kocsma számára. A vonatra igyekvő, vagy éppen onnan érkező férfiember nem mehetett el mellette anélkül, hogy fülét ne legyintette volna meg a kocsmaajtón kiszűrődő, szirének énekével egyenértékű pohárcsörgés és beszélgetés zaja. A kocsma udvarán tekepálya is volt. Vasárnaponként sötétedésig kocogtak a bábuk, a kugligolyók pár perces időközönként csattanva bevágódtak a babák közé, majd visszadübörögtek a csúszdán a feladóhoz. Csapolták a sört, habozták a spriccert (fröccsöt). A falut túlnyomórészt magyarok lakták, meg németek, s kis részben szerbek. A spriccer mind a három nyelven ugyanazt jelentette. A spriccer rendelésénél nem ágaskodott a nemzeti öntudat, német, magyar, szerb, de még a tót meg a román is ugyanúgy kérte, ha szomjas volt. Pedig hol volt még akkor a PC-s multikulti…

A kocsmát a második világháborút követően nagyapámék bezárták. De nem csak a kocsma szűnt meg, sok minden más is, például a faluban élő németek. Amikor én megszülettem, a ház kocsmamúltjának egyetlen emléke a padláson porosodó, jókora hajósláda volt, amibe a vendéglátás egykori rekvizitumait, például a poharakat, stampedliket, a kerek, lapos és a vékony testű meg a lefele szélesedő, öblös üvegeket őrizték. De volt ott régi petróleumlámpa, pecsétpárna, kanalak meg villák, csorba kések, bádoghamutartók. (A hajósládának is megvan a maga története, azt dédnagyanyám friss özvegyként hozta haza Amerikából, a tízes évek elején, miután első férje Detroitban belezuhant az olvasztókemencébe, s a fortyogó acélban egy szempillantás alatt gőzzé vált kivándorló amerikás álmaival egyetemben. De ez egy másik írás témája…)

Talán kilenc vagy tízéves lehettem, amikor szülőházam padlásán a régi hajósládában elveszett kincsek után kotorászva kezembe akadt egy méretes kulcs. Szürkés-barna volt a rárakódott rozsdától, súlyos, a vége pedig, ahol fogni kellett (vagy inkább kapaszkodni bele, amekkora volt), egy szívet formázott. Nem szabályos szívet, csupán egy majdnem-szívet, egy befele hajló, perec formájú ellipszist. Kíváncsi voltam, hova illik, mit zárhat vagy nyithat egy ekkora, behemót kulcs? Mekkora lehet az ajtó, ha a kulcsa ilyen nagy? Kipróbáltam, de se a ház nagykapujába, se a kamraajtóba, de még a padlásföljáró ajtajának régimódi zárjába sem fért bele. Egy kulcs, aminek elveszett a zárja. A gyerek persze kérdez. Kérdeztem apámat, hova szolgált a kulcs, de nem emlékezett rá. Dobd el, mondta, vállát vonogatva, haszontalan. Anyám sem tudta a választ. Koszos, rozsdás, mit akarsz vele?, kérdezte értetlenkedve.

Egy gyerek számára azonban semmi sem haszontalan. Csak felnőttként hisszük azt, hogy a világot benépesítő dolgokat fel lehet osztani értelmesekre és értelmetlenekre, attól függően, van-e belőlük hasznunk, vagy nincs. Idővel aztán, ahogy öregszünk, egyre kevesebb holminak tudjuk hasznát venni, és megszaporodnak körülöttünk az értelmüket vesztett tárgyak. Kilenc évesen egy fél kilós, vaskos fémkulcsnak igenis van értelme. A fölbukkanása a poros láda limlomai közt, rozsdacsípte felületének érintése, a rátapadó pókhálószálak rezgése a padlás légáramában hogyan is lehetett volna haszontalan? Én akkor éreztem meg először, még ha pusztán a sejtés szintjén is, az idő súlyát. Az idő súlya benne volt a kulcs testében, és ha két gyerektenyerembe fektettem a kulcsot, idő és vas, együtt húzták le a kezemet. A kulcs megágyazott bennem egy későbbi, ma már kézenfekvő felismerésnek, hogy tudniillik mindenre, ami elmúlt, csak abból tudunk következtetni, ami megmaradt.

Megmutattam a kulcsot nagyapámnak. Ő emlékezett rá. (Arra valók a nagyapák, hogy kisegítsék az apákat.) Felvilágosított, hogy a kulcs valaha a kocsma külső ajtaját nyitotta, egy kétszárnyú, ujjnyi vastag vasajtót, amit az ő apja, a dédnagyapám, minden éjszaka, mikor az utolsó vendég is elindult végre hazafelé vezető kacskaringós útjára, gondosan bezárt. Az ajtó már nincs meg, évekkel az én születésem előtt kivették, helyét befalazták. Csak a kulcs maradt. Egy árva, zárjavesztett kulcs.

Nagyapa kezébe vette a kulcsot, forgatta, méregette, majd visszaadta. Aztán, mintha ihletett kapott volna tőle, hébe-hóba elmesélt nekem egy kocsmahistóriát. Ha odakinn ügyködött a jószág körül, s én ott lábatlankodtam körülötte, vagy ültem mellette a bakon, miközben a földekre kocsiztunk szénát gyűjteni, eszébe jutott egy történet, és előadta. Mesélt a sváb fuvarosról, aki nem tudta megkülönböztetni a port a bortól, és német létére utálta a sört. Az aratólegényekről, akik betakarítás idején a szomszéd falvakból jártak át napszámba, munka után csapatokban érkeztek az ivóba, ott aludtak a kocsma hátsó udvarán, hogy hajnalban talpra ugorjanak, vállukra vegyék a kaszát, s mint akik előző este nem ittak volna meg fejenként két kancsó rizlinget, énekszóval vágtak neki a mezőnek. Beszélt Cvíjóról, a bánáti láló disznókereskedőről, aki ősszel rendre megjelent ketreces kocsijával a faluban, és az üzleteit, ha tehette, a kocsmában kötötte, ahol igyekezett jól leitatni a tenyésztőt, s csak utána kezdett el vele alkudozni. Egyszer azonban túl messzire ment, négy disznót vett meg kettő árán, a gazda másnap döbbent rá, hogy átverték, miután kijózanodott és a felesége seprűvel visszazavarta. Utánament a Cvíjónak szekérrel, beérte Gombos alatt, mielőtt még az átslisszolhatott volna a horvátokhoz, lerángatta a kocsijáról, és beledobta a Dunába. Szerencse, hogy két finánc éppen a túloldalról ladikozott átfele, s kimentették a lálót. Panaszt nem tett, igaz, két évig nem is mert föltűnni a faluban. És mesélt nagyapám a két testvérről, a Szittyai Feriről meg a Szittyai Lajosról. Amikor az első nagy háború után meghúzták a határokat, egyikük, a Lajos, odaát (vagy ideát?) ragadt, Szegeden, ahol a háború előtt pékinas volt. Nem is látták egymást tizenöt évig, amikor a Lajos végre útlevelet kapott, és hazatért meglátogatni a családját. Egész nap együtt ittak a kocsmában, a két testvér, a viszontlátás örömét ünnepelték, mígnem vitába nem bonyolódtak egy régi nőügy miatt, holott már mindketten nős emberek voltak. A vita végül mérges veszekedésbe torkollt. Egyre jobban belelovalták magukat haragjukba, mígnem úgy összevesztek, hogy a Lajos, a Magyarországon ragadt testvér fölugrott az asztaltól, a falhoz vágta a borospoharat, és egy „szarok a tejbe”-kiáltással kiviharzott a kocsmából, fölszállt az első vonatra, és visszament Szegedre. Nagyapám szerint a Szittyai testvérek soha többet nem látták egymást. Ám a „szarok a tejbe” azóta is közkeletű vitazáró szófordulat maradt a faluban.

Bicskázásra is sort került olykor a kocsma mögötti sötétben, főleg táncmulatságok után, de hát ilyesmi színmagyarok között is megesett, a hortobágyi csárdában ugyanúgy, akár a csíki lakodalomban.

És azt is mesélte nagyapám, hogy a kocsmában három nyelven kellett tudni kiszolgálni a vendéget. Magyarul, németül, szerbül. Ha a vendég bejött, megvárták, milyen nyelven köszön. Azon kellett vele folytatni.

Sokáig őriztem azt a kulcsot. Eltettem oda, ahova egy kiskamasz a féltve őrzött tárgyait gyűjti. Ott is maradt évekig. Amikor egyetemre kezdtem járni, s Újvidékre költöztem, a kulcsot magammal vittem. Okom nem volt rá. Ahogyan arra sem volt különösebb okom, hogy kölyök korom kedvenc földgömbjét, amin egykoron Jules Verne hőseinek kalandjait követtem sivatagokon és tengereken át, magammal vigyem a székvárosi albérletembe, mégis elvittem. Gondolkodás nélkül dugtam a kulcsot is a földgömb mellé. Olykor megmutattam ismerőseimnek, és meséltem nekik a háromnyelvű kocsmáról. Újvidéki albérletem tulajdonosa egy idős szerb házaspár volt, egy alkalommal nekik is eldicsekedtem a kulccsal meg a kocsmával. Az öreg Pavić eleinte mélázott, mintha zavarba jött volna a saját emlékeitől, üldögéltünk a konyhában, a falon, éppen a feje fölött, ott függött a Sveti Nikola ikonja, s a gospodin Pavić fogta a kulcsot, tanulmányozta, majd emlékezni kezdett. Nem a mi kocsmánkra, persze, hanem a nagybátyja szatócsboltjára Szabadkán, ahol fölnőtt. És mesélt a gyerekkoráról. A magyar inasukról, a sokác tejesemberről, a sváb szabóról, a zsidó orvosról. Ez idő alatt odakinn, a székváros központjában, tüntető hadak joghurtos dobozokkal dobálták a tartományi parlament épületét. A belgrádi eszelős csőcseléke rombolta éppen a jövőnket. Nem telt bele két év, és a vihar, ami kitört, Magyarországra sodort bennünket. Egy kofferral léptük át feleségemmel a határt, abba, sajnos, nem fért bele a kulcs.

A török kávé ízével a számban autóztunk hazáig, s miután megérkeztünk szülőfalumba, leltárt csaptam szüleim házának hátsó szobájában, ahol összezsúfolva, sokéves türelemmel vigyázták egymást korábbi életünk megmentett tárgyai. Amik nem jöttek át a határon. Amiket sajnáltunk átvándoroltatni. Tűvé tettem mindent, átkutattam valamennyi dobozt, zacskót, polcot, a kulcsnak azonban nyoma veszett. Sok minden másnak is, persze, a Jules Verne-földgömb sem volt már meg, ahogyan nagyapám sem.

A kulcsot ismeretlen helyre sodorta az idő. Valahol léteznie kellett, mert egy ekkora, súlyos vaskulcs nem válhatott semmivé.

Talán utánament a háromnyelvű kocsma zárjának.

 


Címke: , , ,
2021.05.07 - tiszatáj

LÁNG ZSOLT:
BOLYAI – REGÉNY CSILLAGPORBÓL, FORRADALOMNYOMOKBÓL
Láng Zsolt új regénye a világhírű erdélyi matematikust, a nemeuklideszi geometria feltalálóját megidéző Esterházy Péter-idézettel nyit. A Bevezetés a szépirodalomba mottóként citált szöveghelye azért is fontos a 2019-es mű értelmezésében, mert több szempontból kijelöli azt a kontextust, azt a szöveghagyományt és prózapoétikát, azt az eredetet, amiből a Láng Zsolt-i textus megszülethetett, és azt a szerkezetet, amelyben az ő nemeuklideszi (?) tere működik… – BENCSIK ORSOLYA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.05.04 - tiszatáj

Jóllehet 1901-ben Párizsban modern esztétikai kurzusokon vett részt, a festészet és a művészettörténet területén Apollinaire autodidakta volt. Ám kitűnő ízléssel, ösztönösen ráérzett minden újra, azonnal meg tudta ítélni valamiről, hogy az valódi érték vagy sem. Úgy érezte, hogy küldetése van, támogatnia kell azokat a művészeket, akik egyfajta új esztétikát képviselnek a szokványos, idejét múlt festmények alkotóival szemben […]

Tovább olvasom >>>
2021.05.02 - tiszatáj

A címmel kapcsolatban sok mindenre asszociálhat az ember. Többek között Szabó Magda Az ajtó c. regénye, illetve színpadi változata is eszünkbe juthat. A címbe emelt tárgy ráadásul ősi szimbólum is, és a mögötte meghúzódó valóság titkai mindig izgalmasak. Az ajtó mögött ott lehetnek a múlt emlékei, vagy éppen olyan dolgok, amelyek nem tartoznak a külvilágra. Gömöri György kötetcímadó verse is számos értéket rejt… – BAKONYI ISTVÁN KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.05.02 - tiszatáj

GÖMÖRI GYÖRGY: ERDÉLYI ARCOK
Gömöri György hatvan év költői terméséből válogatta össze azt a három tucat verset, amelyek elszakíthatatlanok Erdélytől, pontosabban szólva Erdély atmoszférájától, történelmétől, a magyar szellemi életben betöltött szerepétől, illetve az ott élő magyar kisebbség helyzetétől. A jól átgondolt kötetkompozíció kétséget sem hagy a költő személyes kötődése felől, ám nem csupán Gömöri Erdély-képét ismerhetjük meg a verseken keresztül… – BARÁTH TIBOR KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.29 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS PÉTERFY GERGELLYEL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL
Az Akadémiánk online folyóirata, a Felhő Café biztosít bemutatkozási, publikálási lehetőséget a hallgatóknak és a lap Facebook-oldala élő adásokhoz, beszélgetésekhez, felolvasásokhoz nyújt több tízezer olvasót elérő felületet. Rendszeres kapcsolatban vagyunk kiadókkal, a végzett hallgatóink köteteit kiajánljuk, több végzett hallgatónk kötete jelent már meg a Librinél, az Álomgyárnál és a Kalligramnál… – PÁNCZÉL ANDRÁS INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.27 - tiszatáj

SZANISZLÓ JUDIT: LELI ÉLETE
A regény felütése úgy szól: „Egy fotó leírása következik”. De a fotók sokszor hiányoznak, a hangfelvételeket tartalmazó kazettákra pedig popslágereket vettek rá. Pontosan ez a nemrögzítettség, ez a hiány biztosítja a családregény megírásának lehetőségét: fotók és hangfelvételek véletlenszerű sorrendben, amelyek nem a referencialitásból merítik hitelüket, hanem abból, hogy az elbeszélő számára ugyanabban a „dobozban” foglalnak helyet, vagy foglalnának helyet, ha léteznének… – BOCSIK BALÁZS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.23 - tiszatáj

AZ IFJÚ NYOMOZÓ
Amennyire könnyednek tűnik a plakát, netán a cím alapján, olyan megkapó és rejtett tartalékokkal bír Evan Morgan bűnügyi mozija, 2020 egyik legnagyobb meglepetéssikerét eredményezve… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.23 - tiszatáj

Székely Örs kapta idén a Makói Medáliák irodalmi díjat, amelyet 2005-ben a József Attila-emlékév alkalmából alapított Makó város önkormányzata. A díj célja, hogy Makó városa támogassa az elsőkötetes költőket, ahogyan az egykor József Attilával is történt… – JANÁKY MARIANNA INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő