Gyógyító elixír a szerelem

HAJDÚ-ANTAL ZSUZSANNA: VISSZATÉRÜNK

A Visszatérünk című regény alapvetően egy kedves szerelmi történet, amelynek huszonéves elbeszélői egy túlélt baleset után az érettségi találkozón figyelnek fel egymásra. Egyre szorosabbá váló kapcsolatuk segít traumáik feldolgozásában/enyhítésében, boldog véget kölcsönözve a regénynek, ezáltal feloldva a valós katasztrófákon alapuló történet drámaiságát.

Hajdú–Antal Zsuzsanna harmadik kötete, a Visszatérünk, már a borítójával zavarba hozza az olvasót, mivel a megszokottnál többet árul el magáról. A regény alcíme (A pipacsok ártatlanok) a védőborítóra is felkerült, és ennek belső oldalán, fülszövegként szerepel egy idézet is a műből. A hátsó borítón egy sokat sejtető tartalomszerű felvezető és egy újabb regénybeli idézet található, míg az ehhez tartozó fülszövegben a szerzőtől a regény születésére vonatkozóan egy rövid ismertető olvasható. A fiatal felnőtteknek szánt alkotás ajánlással kezdődik: az „Emléketekre” többes szám második személyű birtokos személyjelű főnévvel, így a regény olvasása előtti pillanatban létrejön két csoport: azoké, akik nevében a Visszatérünk cím releváns tud lenni, és azoké, akiknek az emlékét (látszólagosan) megőrzi ez a kötet. A könyvtárgyat alaposan megvizsgáló, figyelmes olvasó tehát következtethet a regény tartalmára: „egy közösen megélt tragédia” túlélői (Szücs Kori/Szücsi, Mosonyi Anti, Pásztor Csilla) ötéves osztálytalálkozójuk után elindulnak megkeresni az osztályfőnöküket. Habár az akció nem úgy lesz sikeres, ahogyan szerették volna, a szereplőknek a mű végére sikerül megbékélni a múlt történéseivel.

Az olvasó egyrészt Kori és Anti perspektíváján keresztül ismerkedik meg az előzményekkel, a szereplők életével és a lassan előrehaladó cselekménnyel, másrészt a különböző kurzivált párbeszédrészletek, informatív szövegek, visszaemlékezések alkotják meg a szövegvilágot, több ízben indokolt funkció nélkül. Az 52. oldalig csupán körvonalazódik, vajon mi történt a múltban a szereplőkkel, miért annyira megrázó a két elbeszélőnek a Csilla által szervezett ötéves osztálytalálkozó. Tényszerűen ekkor derül ki, hogy a budapesti Ajtósi Dürer Gimnázium 11.A osztálya 2012-ben buszbalesetet szenvedett egy kirándulás alkalmával, és hármójukon, illetve az osztályfőnökükön kívül mindenki más életét vesztette. A tragédia meghatározza a szereplők életét, mégis a regény további részében legfőképpen a két elbeszélő közötti új érzések kialakulása – nem meglepő módon – a szerelem lesz a cselekmény mozgatórugója.

A kötet erőssége Anti figurájának a megrajzolása és többnyire hitelesnek érezhető elbeszélői attitűdje, amely magában foglalja a virtuális, számítógépes játékok karaktereinek és a regénybeli szereplőnek összemosódását. „Ördögszekeret gördít elém a szél, ahogy a kihalt, ezernyolcszázas évekbeli kisvárosban poroszkálok, talán valahol Texas államban. Hogy pontosan merre, arról a leghalványabb elképzelésem sincs; még sose jutottam messzebb a nyíregyházi állatkertnél, ahol az egyik gyűrűsfarkú maki botot dugott a fülembe, és a vállamra ürített.” [14] Hasonló módon valósul meg elbeszélésében a felébredés pillanatában a valóság és az álom keveredése. „A telefon rezgése mentett meg; felfoghatatlan sebességgel zuhantam vissza a testembe.” [45] A túl választékos nyelvhasználat és eufemizálás több ízben is a narráció kárára megy, kizökkentve az olvasót a huszonéves elbeszélők gondolatfolyamából. „Az elmúlt napok a síelés, a mértékkel történő borivás és a felhőtlen jókedv jegyében teltek.” [62] Anti narrációjának érzékenysége és laza humorossága gördülékenyebb, kidolgozottabb, és meggyőzőbb, mint Korié. Amikor kiderül, hogy Pásztor Csilla osztálytalálkozót szervez, akkor Kori úgy beszél róla, mint egy idegen emberről, miközben ez a lány az egyetlen, aki látható, maradandó sérülést szenvedett hármójuk közül. Akinek az arca eltorzult. „Egyáltalán hogy juthatott eszébe Csillának megszervezni egy ilyet?/Ezzel is azt bizonygatja, milyen bevállalós, és így akarja felhívni magára a figyelmet ennyi év után?/Nem lehet valaki ennyire exhibicionista.” [25] Ötletes megoldás úgy szemléltetni a fiú érzelmeinek változását, hogy amíg Anti a „kontyos, festékes nadrágban szaladgáló” osztálytársként tekint a lányra, addig Szücsiként nevezi meg, majd amikor rájön arra, hogy „épkézláb, felnőtt nőt” lát benne, kerüli a jól megszokott becenevet, és Koriként szólítja.

A Visszatérünk aktualitása olvasmányossá teszi a regényt: a cselekmények jelenidejűsége, a fővárosi környezet, a szereplők egymás között váltott írott üzeneteinek és más különböző típusú szövegeknek a beemelése, vagy az éppen ismert zeneszámok/együttesek utalásai gazdagítják a regény világát, mint amikor Kori megvesz egy Fedél Nélkült, idéz belőle egy rövidebb alkotást, majd reflektál az olvasottakra. Az intertextualitás mellett a közösségi média szerepének szemléltetése is fontos része a szövegnek, amelyek a narrátorok gondolatainak heterogenitására, párhuzamosságára, érzelmeik bizonytalanságára mutatnak rá.

Az osztálykirándulás anyagi hátterét az a jelentős összeg képezte, amelyet Kori nyert az osztálynak az önkormányzat művészeti pályázatán a Pipacsok című olajfestményével. Ennek ismeretében dekódolható az alcím is: amikor Anti vigasztalni próbálja Korit a történtek miatt, elmagyarázza neki, hogy „a pipacsok ártatlanok”. Kori képtelen színes olajfestékkel alkotni a baleset óta, és csak szénrajzokat készít. Megmagyarázhatatlanul kegyetlen és a regény szempontjából feleslegesnek tűnő szövegrész az iskolaújságba szánt cikk az Elszíntelenedve – avagy Szücs Kornélia pálfordulása, amelyben Kori szénre való áttéréséről szenzációként beszélnek, pedig az iskola tanulói számára egyértelmű volt, hogy ő az egyik túlélője a buszbalesetnek. Kori elbeszélésében az epilógus feloldja a kötet feszültségét, mivel kiderül, hogy az osztálytalálkozó után sikerül megfestenie az osztálytablót, és még az osztályfőnök is részt vesz az alkotást bemutató iskolai rendezvényen. A túlságosan boldog zárlat nem ad arra elfogadható magyarázatot, hogy a diákjait korábban elzavaró, alkoholista tanár hogyan kerül az iskolai rendezvényre. Annak ellenére, hogy megtalálásakor Anti úgy látja az osztályfőnökét, hogy „[e]z egy alkoholtól aszott figura, keze-lába vékony, a bőre helyenként szürke, vagy inkább sárga; a szeme beesett és opálos, a szemgödre mély és fekete.” [178], a festett osztálytabló bemutatásakor az osztályfőnököt Kori elbeszélése csak pozitív jellemvonásokkal írja le: „egyszer csak feltűnt egy kedves, régi ismerős gondosan félrefésült szürke haja./Horpadt mellkasa, sárgás bőre./Szemhéját és száját övező megszokott ráncai.” [228].

Az olvasó meghökkenve tapasztalja a kötet végén a két megtörtént autóbusz-balesetre tett utalást, amelyek forrása a Wikipédia. A közelmúltbeli tragédiák felidézése problematikussá teszi a regény tárgyát: a cselekmény inkább a két fiatal közötti szerelem kibontakozására, és nem a háttérként működő buszbalesetre vagy az el nem készült, ezért megfestett tablóképre fókuszál. A cím és az ajánlás is megkérdőjeleződik, hiszen kinek állít emléket a regény, mi által és hova is térnek vissza a szereplők és az elbeszélők?

A gyakori betűhiányok, szerkesztési hiányosságok megakasztják az olvasási folyamatot, és a fejezetek számozásába becsúszó hiba is hagy némi kívánnivalót maga után. A történetszál mellett a két narráció alkalmas annak megmutatására, mennyire másképp értelmezhető egy-egy szituáció két különböző perspektívából (például amikor Kori nem érti Anti bókjait), illetve, hogy a huszonéves szereplők mennyire eltérően élik meg a baleset utáni időszakot. Míg Anti rosszul van a tűztől és a buszban pánikrohama van, addig Kori a nem sikerült, szénnel készített tablóképeket elégeti.

Asztalos Veronka-Örsike

Ciceró Könyvstúdió

Budapest, 2019

2332 oldal, 3490 Ft