Kelemen Lajos: Még egy üzenet

Áginak

Vegyem fel, csak csörögni hallottam,

de mintha jajgatott volna a telefon,  hajnali hívás –

a hálózat, ha a természet szőtte,

vagy a szolgálat, sérül:

rejtelmes fonalak közé fogok tépni, akaratlanul,

hazai földön, betolakodó – ha ti hívnátok,

ti, egykori nők, hajdan mámorosan hamvas bőrűek,

üzenem, egy bizonyos vonalon túlhúzott a szívem,

és magamban lefojt a kor,

vigyázatosan nem moccanok, nem vagyok se otthon,

nem vagyok sehol,

hanem, mint megpihent, közbülső idegen,

végleg fantáziámba taszítva, átalkodott utazó,

nem fogok hátranézni, hanem – férfiaknak még csupán

csírák  –  ifjak, bennetek éled föl habitusom.

Nap tűz, s bár szenvedve, de nyár lesz. A helybekötöttség egyszerre

szabad: hívsz, és kecsegtet az a bizonyos fantázia,

túl korán vált párok,

a lehető legkésőbbig szeretünk.

Közelség vagy távolság: melyik inkább a stáció?

Rajtahagyta egyetlen úton talpnyomát az Úr  –

ezen kellene most még egyszer végigmennünk, mintha érzelmünk

egy lenne a sodró szabadsággal,

inkább, mint valaha remélted, végig-, végigmenni,

kézen fogva a szerelem-mezőn.