Lajtos Nóra: Epé70

KOLLÁZS ESTERHÁZY PÉTER REGÉNYEINEK NYITÓ ÉS ZÁRÓ MONDATAIBÓL

Ez a kezdés.

Tavaszodik. Megállapította, tavaszodik. Ettől olyan hajmeresztő ujjongás fogta el, mintha ő tehetne erről. Mintha: ő tavaszítana! Bár ez az április mindig is bolondozott vele. Elég az hozzá, hogy megszületett. Péntek tizennegyedikén. Tibor, Bende, Bene, Benedek, Benediktusz, Euszták, Gusztáv, Jusztián, Jusztin napján. Ha történetesen ötvenegyben születik, hajszállal csúszik le a péntektizenháromról. Két prímszámos év között megszületni – mintha nem illett volna hozzá, de már mindegy. Az élet úgyis olyan förtelmes, hogy csak úgy viselhető el, ha kerüljük.  A világ vége pedig a világ kezdete. Filozofálgat. Get. Jelentése (fn): ’ivadék’, ’hülye hapsi’, ’kellemetlen ember’. „Ne csácsogj. Növeled a káoszt” – hallja odaát. Meg ahogyan két angyal, hogyan is másképp, az angyalok nyelvén beszél egymással. „Tevocamusquodsic plasmavistihominemethominemitidemvocamusquitamendebetpraestareseipsum.”

„Téged fennen szólítunk, hogy ilyennek teremtetted az embert, s az embert szintúgy szólítjuk, hogy önmagáért mégis ő felelős.” Ami pedig azt is jelentheti, hogy „Die Lage ist hoffnungslos, aber nicht ernst.” (A helyzet reménytelen, de nem komoly.) Mert odaát már a rák, ez a jó kezdőszó se számít kezdőszónak, leginkább zárszónak. Fájl. Kezdőlap. Beszúrás. Tervezés. Elrendezés. Hivatkozások. Levelezés. Véleményezés. Nézet. Súgó. Súgólyuk. Súgólyukban ülni és nézni, hogy egy szék a fal felé fordult. A karfán a fehér festék fölrepedezett, mintha megsértődött volna. De ne személyeskedjünk. Ha már nem találunk szavakat. Magunkra.  Addig folytatjuk, amíg nyersanyagunk van, bárkibe, bármibe kerül is. Mindent együtt véve, azt gondolja még most is, hogy az, hogy „Egy fiatalember ment a sötét utcán, feltűrt gallérral” – „ez én vagyok, idézőjelek közt, én vagyok az én útirajzom, regényes életrajzom (melyben arról is számot adok, hogy a hős hányszor halt meg álmában), maradok töredék.” Töredék a halálról.

Haja őszült koponyáján. Vattacukorhaj. Fiatalsága elillant. Valahol le kell zárni, és persze írni. Tovább. Szöveget. Cseppfolyósat. A szöveg éjjeli magömlés. A szöveg váratlanul megjött menstruáció. A manapság írt történetek mind nagyon szépek, jelentősek, mélyek és hasznosak, temperamentumosak vagy higgadtak. Csak bevezetésük nincs. Vagy épp nincs vége. Egyszerű történet. Vessző. Futás a tizenhatoson túlra. Mert futballozni mindenki futballozott, az is, aki nem, ez a futball sine qua nonja, de nem mindenki futballista. És ez csak a kisebbik baj. A nagyobbik – mondja magában, hogy „én már olyan rég nem rúgtam labdába, hogy azt sem tudom, mi a gól. Sőt. Egyre kevésbé tudom magam megnevezi. Már saját fogkefém sincs.” Ez olyan érzés lehet, mint a másnapos, leborotvált hónaljszőrzet helyén begyulladt szőrtüszőkből kelt bőr alatti pattanás. Nagy, vöröslő pírral. Vagy valami ilyesmi. Mindezt megírom még pontosabban is. Semmi művészet. Sem keleti, sem nyugati. Sem reggeli. Sem esti. Se előre nem bírok nézni, se hátra. Soli Deo Gloria: in summa: Se előre nem bírok nézni, se hátra. (üres hely hagyva) De ezt már mondtam. Elbeszélek, én, ez az „én” azonban nem koholt személy. Senki sem azt írja, ami, hanem azt, ami szeretne lenni. „A szeretetről majd én gondoskodom.” Szól az Úr. Odaátról. Az anyának és a fiúnak. „Az elég jó utolsó mondat volna, ha a mindiget javítom örökkére.” Szól ő. Még ideátról. Elkezdünk szívből nevetni. Tudjuk mindketten: hivatásunk komolysága mellett is tág terünk nyílik az önkéntelenül kínálkozó humoros fordulatok megfigyelésére. Ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson. Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot. Ez nem kérDÉS. Itt elakadt. A lélekzete. Lélekzene…

Vége.

Úgy tűntél el a hirtelen leereszkedő ködben, mint a nagy tengeri hajók távolodva a kikötőtől, lassan, ünnepélyesen, úgy tűntél el, mintha megjelennél, mintha jönnél, és nem mennél el, örökre. Hát megjöttek. Érted az angyalok. Július volt. Erősen sütött a Nap, melyet pedig már agyonlőttek. Az is tizennegyedike. Életed hatvanhetedik évébe’. Köt a Jóisten. Sejtelem. Sejtelemem sincs, hogyan ünnepelsz, de azt tudom, azt gondolod: „Mindazonáltal jó volna még élni egy darabig.”