Tiszatájonline | 2020. április 14.

Esterházy Péter: Rés és bástya

Megrántotta lova kantárszárát, fékezett. Esterházy Péter a rádióba igyekezett, fölvételre. „Valami fecsegés.” A Madách téren óriási dugóba került. Úgy látszott, a Dohány utca felé gyorsabb a forgalom, és talán érdemesebb akár a hosszabb utat választania, de addig hányta-vetette a dolgot magában, míg elpáccolta a kereszteződést: túl ment rajta: így már nem volt választás. Ráadásul mind az index, mind az ablaktörlő elromlott, így a lanyha – de erősödő – esőben újból és újból előrehajolt, hogy letörölje lovának homlokát, felszárítsa a szem környékét és a szemellenzőt […]

Megrántotta lova kantárszárát, fékezett. Esterházy Péter a rádióba igyekezett, fölvételre. „Valami fecsegés.” A Madách téren óriási dugóba került. Úgy látszott, a Dohány utca felé gyorsabb a forgalom, és talán érdemesebb akár a hosszabb utat választania, de addig hányta-vetette a dolgot magában, míg elpáccolta a kereszteződést: túl ment rajta: így már nem volt választás. Ráadásul mind az index, mind az ablaktörlő elromlott, így a lanyha – de erősödő – esőben újból és újból előrehajolt, hogy letörölje lovának homlokát, felszárítsa a szem környékét és a szemellenzőt. A múzeum előtt talált parkolóhelyet, de már hiába futott végig a Bródy Sándor utcán – miközben a hűvös és igazán kellemetlen szél átfújt kedves, ám vékony, kék dzsekijén –, elkésett.

Miután a kapunál szigorúan és lelkiismeretesen, de a mester ízlése szerint kissé ridegen ellenőrizték, a pagodába sietett, ahol már várta őt a műsor összeállítója, valamint Attila és Szabolcs urak, megannyi költő. Szót ejtettek erről-arról, majd beviharzott a műsor rendezője, zizegő, barna orkánkabátban. Esterházy kérte ‘a műsor összeállítóját, érje el a műsor rendezőjénél, legyen ő, Esterházy az első, mert neki négykor futballmeccse van az óbudai szigeten, ami legalább háromnegyedóra út, és már háromnegyed három van. „Maga a prózás?”, mondta a stúdióban a műsor rendezője. „Igen”, válaszolta Esterházy. „És futballozni akar.” „Igen.” „Ilyen időben.” „Ilyen időben.” A rendező most fölemelte a fejét. „Micsoda táskák”, gondolta a toll mestere, s elismerőleg bólintott az öregedő férfi meggyötört arcát látva. Az folytatta a sistergő dialógust. „Gratulálok.” „Ezt én is mondhattam volna”, gondolta ő, de csak ennyit mondott kedvesen: „Köszönöm.”

A stúdió nem volt üres, egy hárfa mellett nő, a hárfásnő ült. E sorok írójának a mester egyszer azt mondta egy későbbi terminusban: „Tudja, barátom, és erről már esett szó, nagyon megnyugtató az, ha a hárfák mellett a hárfásnők ülnek. Nagyon.” „Úristen, hárfát hozatott ilyen szövegekhez”, szisszentette a műsor összeállítója. „Mér”, mosolygott Attila úr, mint egy diák, „aeolhárfa, amelyet a huzat mozgat.” „Itt be kell csukni az ajtókat.” „Kár.”

„Mondja, Esterházy úr”, dörgött mindenhonnét az üvegfal mögött ülő rendező hangja, „mondja, kiválóan fog felolvasni?” A mestert meglepte a hang ereje és áradása, kissé ijedten toporgott. „Hogyan?” „Kiválóan fog-e olvasni?” „Nem tudom.” „Megismétlem. Látom, nem érti. Azt kérdezem, kiválóan fog-e olvasni?” „Nem válaszolok a kérdésre”, mondta a mester, és szemernyit mosolygott. Azt hihette: valami rádióstréfáról van szó. „Válaszoljon, kérem!”, hallatszott összevissza mindenhonnét a hang. Esterházy megvonta a vállát. „Igen. Kiválóan olvasok majd.” „Köszönöm. Ezt akartam hallani. És akkor rajta, hegyibe. Az összeállító úr az egyik oldalra, ön a másikra. Szembe babám, ha szeretsz. Kezdje, összeállító úr!” A mester kedveszegetten álldogált. „Tudja, barátom, észre se vettem, és valahogy – eközben – a kedvem szegődött.”

„Esterházy Pétertől is a tájra…” „Állj. összeállító úr azt mondta: tül. Pétertül. Nem hiszi? Játsszuk vissza?” „Nem, nem, dehogy.” „Kész? Tessék!” „Esterházy Pétertől is a…” „Állj. Megint. Artikuláljon nyugodtan. Őőő. Ne űzze az őzet, ha-ha-ha. Kész? Tessék!”

„Esterházy Pétertül is a tájra kérdezek. Fontos-e neked a táj?” A mester levegőt vett. „Állj. Ne vegyen levegőt. Behallatszik. önnek nyilván rossz a légzőtechnikája.” „Nyilván.” „Hogyan?! Mit mond!” „Nyilván rossz a légzőtechnikám.” „No, igen. Kész? Tessék!” „Ha az ember valahol él – és erre azért van esély –, akkor nem mondhatja: Valahol szép. Olyan lenne ez, mintha azt mondaná: A feleségem szép. Ami azt jelenti, hogy megnézetett a nő elölről, megnézetett…” „Állj. Lehetséges, hogy önnek egy másik példánya van? Hogy egy másik verzió áll a rendelkezésére?”

„Mér?” A mester a hárfásnőre nézett. Az gyorsan elkapta a fejét. „Látom, szereti az egyszerű fordulatokat. Nálam ez áll, a rendezői példányon! Megnézetett a nő elölről, hátulról.” „És?” „Kérem. Én ide dolgozni jöttem, és nem szórakozni. ön beadott egy szöveget, melyet elfogadtak és jóváhagytak, nemde.” A mester megint a hárfásnőre nézett. Hogy beadta volna? És hogy elfogadták volna? „Igen”, mondta a műsor összeállítója feltűnően gyorsan. „Ugye. Akkor tehát lenne szíves, Esterházy úr, bejelenteni, hol kívánja, most így, utólag, önhatalmúlag megváltoztatni a beadott és az eredeti formájában elfogadott szöveget?”

A mester a mutatóujjával megnyomta az orrtövét, mintha a szemüvegét igazította volna meg, noha a szemüvegét nem hordta, pedig enyhén rövidlátó volt. „Csak célnézéshez”, szokta mondani. „Lennék szíves.” Hirtelen csönd lett. A műsor összeállítójának kezében megrezzent a papír. Ekkor a hárfásnő egy figyelmetlen, vagy túlságosan is izgatott mozdulatától megrebbent a hárfa. Mindenki dühösen fordult arrafelé, a mester szomorúan, de hálásan bólintott – szikár lett, ajka keskeny, picinykét vértelen –, és fakó hangon mondani kezdte. „Az utolsó bekezdésben helyzet helyett igazságot mondanék, ennek megfelelően a helyett az-t, valamint az utolsó előtti sorban egy trágyás satöbbi elé: emlékszem a kitelepítés éveiből egy trágyás satöbbi.” „Állj! Ehhez nem járulok hozzá!”

„Mihez.” „Hogy egy ilyen politikai felhangot, amely tökéletesen idegen az anyagtól, én ezt nem vállalom.” „Én vállalom”, mondta csöndes meghatódottsággal ő. „Maga nem vállal semmit! Nincs abban a helyzetben! Itt ezért én felelek. És én ezt a politikai…” „Ez nem politikai”, mondta most kissé hangosabban Esterházy, „hanem életrajzi. De ha politikai, akkor azt remélhetőleg ön is … ö… vállalja.” A műsor rendezője magabiztosan elmosolyodott. „Tudja, barátom, okosat kérdezett.” „ön számára annyira fontos ez?” A mester visszakérdezett, mert nem tudta, hogy. a mondatról vagy a kitelepítésről beszél-e a rendező. „Hogy ez a mondat benne legyen? Nem különösebben. Pont annyira, mint a többi.” Majd még szellemesen hozzátette ő: „Mint a többi ilyen hosszúságú mondat.” (Tudniillik a terjedelem után van a fizetés!)

A rendező türelmetlenül intett. „Én nem vitatkozom önnel. Én nem akarom, hogy az a mondat bent legyen.” „Én meg akarom. Úgyhogy, nagyfőnök, ez eddig iksz!” „Tessék?!” „Egy-egy”, és két hüvelykujját fölmutatta. Bizony elszabadult a pokol, óriási üvöltözés támadt, a helyiség legváratlanabb pontjaiból zúdult elő egy-egy kötőszó, mellékmondat vagy más „grammatikai egység” (a mester szava). Időközben árulás történt; a hárfás (hárfázott és majdanlag hárfázó) kisasszony lábujjhegyen kiosont. „Nagy érvágás volt.” A mester ott állt középen, és tippelt; de csak a legritkább esetben találta el a hangforrást. „Onnan!” Nem.

Aztán – miképpen a nagy esők után is fölvirrad az Isten nyugalma – csönd lett. A műsor rendezője karját keresztbefonva nézett. A mester jóságosan azt mondta: „Rendben. Hagyjuk ki.” „Micsoda?!”, ordította el magát amaz, majd miután ki-ki megértette, ami, úgy tűnt, reá tartozik, folytatódott a felvétel.

Mindenki nagyon udvarias volt. Amikor a mester a szövegében odaért, hogy „a turista átkozott kötelessége a lelkesedés, de az ember itt él, és nem turista”, akkor a műsor rendezője körültekintően s finoman közbeszólt: „Állj. Álljon meg, kérem. Ezt a szép szöveget, hogy úgy mondjam elrontja. Az ember itt él, és nem: ítél. Levegősebben, nyugodtabban. Kissé daliásabban, ha ért engem. Jó? Hát csak nyugodtan. Kész? Tessék.”

„Köszönöm. A viszontlátásra!”, mondták egymásnak dolguk befejezvén, majd ő leszegett fejjel – szorosan mögötte a műsor összeállítója – és kemény léptekkel az ajtóhoz ment, amelyet másodszori próbálkozásra határozottan kinyitván, kiment. (Befelé nyílt, és Esterházy kifelé próbálkozott! Mely pech! Lehet magunk elé képzelni a mester orcáját! No de még így is…! Volt ez vonulás a javából.) A folyosóra érve, szeme nehezen szokta meg a félhomályt, jószerével csak foltokat látott, egyedül Attila úr magasan imbolygó alakja volt egyértelmű. Ez kissé jobb kedvre hangolta.

Az idő természetesen mindeközben nem állt meg, múlt; már három óra is elmúlt. „Gyerünk lovacskám”, súgta a ló fülébe a mester, és a Puskin (!) utcán át a Rákóczi útra kanyarodott.

„Barátom – akasztotta ő meg elbeszélésének széles, pazar lendületét, melyet eddig követni igyekeztünk –, barátom, ezt most jegyezze pontosan: Savanyú falat kenyér, ha az embert arra fogadják fel, hogy a világ diszharmóniáját harmóniává alakítsa át.”

Végigvágtatott a Madách téren, trehányul váltogatva a sávokat (ne feledjük: az index!), a bazilika előtt lassított, mert itt vár rá a jobbhátvéd, aki aznap vizsgázott a kreszből, mert kellett a motorhoz a jogosítvány, mert motoros kézbesítő akart lenni, mert a szakmája kárpitos, de mert ott rosszul fizették, reggelente újságkihordást vállalt, és most átállt egészen erre. „Tudod, Petikém, így kétszer annyi a dudva.” A jobbhátvéd most került a legjobb hátvédkorba: ravasz lett és kemény maradt; bár elhízott egy kicsit. Neve annakidején nemcsak az ifjúsági válogatott szakvezetői előtt csengett jól, hanem a galambászok között is. Az egyik versenyen ő lett az első és a bátyja a második. „Tudod, mi az a standard tojó kategória?”, kérdezte tőle a mester az egyik edzés előtt. A félpályánál emelgettek mindketten egy-egy labdával: Esterházy hivatalból, a jobbhátvéd véletlenül volt technikás. „Persze hogy tudom.” „Jól van. Én is tudom”, bólintott a mester, azzal egy fölösleges vágtába kezdett (zavartan).

Nos, hiába lassított a bazilikánál Esterházy, és kár tagadni: mögötte néhányan türelmetlenül dudáltak, nem látta a jobbhátvédet. A sportbolt ajtajában többen is álltak, és nem mindegyikről állapíthatta meg a mester, hogy az nem a jobbhátvéd, de oly feltűnően lassan lépdelt lovával az esőtől fényes járda mellett, hogy egy várakozónak okvetlenül észre kellett volna őt vennie. „Nyilván elment taxival.” (Már a pályán voltak, s melegítettek a zuhogó esőben, amikor a jobbhátvéd megérkezett. „Kösz, Petikém”, vigyorgott, és bement a meleg öltözőbe a tartalékok közé.)

A Flórián téren rendőr állt. „A túróba – mondotta a mester –, most addig körözzek itt, míg le nem süti a szemét?!” Ugyanis a Flórián téren körforgalom van, és ne feledjük: az index! Benyargalt ő egy 55-ös mögé, úgy gondolta, hogy talán annak „árnyékában”… De amint leértek a hídról, az autóbusz mintegy elszökött – Esterházy a zebrával bíbelődött –, és ahogy a mester ott sunyizott az elágazásnál – még a körben, de már hátsó szándékkal feltöltve –, a tekintete találkozott a rendőrével. Fiatal fiú volt, szinte kéklő fekete hajjal, mely kilebbent néha a tányérsapka alól. „Nohát, szép a haja. Vagy egy holló a sapka alatt?”, mormogott ő. A rendőr kitartóan nézett, eközben a ló a kritikus ponthoz érkezett: kicsit fölkapta a fejét, várta a zabla rántását. „Hogy egy holló? Az azért túlzás. És mi akkor az a viszonylag hosszú pajesz, azonos anyagból? Túl hosszú, nem sokkal, de túl hosszú.” A rendőr apróságos mozdulatot tett, ami lehetett a lekaszálás induló momentuma, de lehetett a beletörődő elfordulásé is; így vagy úgy: vészterhes volt.

Erre a mozdulatra Esterházy automatikusan feltolta az indexkart, és kivágott jobbra, a Miklós tér felé. No de csodák csodája: az index működött. A mester mosolyogva visszafordult, a rendőr utána nézett, „arca, a hős” nem árult el semmit. Amikor a mester egy 42-es busz előzésébe fogott, kiderült, hogy az index ismét nem működik. „Hát persze.”

A szigetre vezető útnak egyszerre csak vége szakadt. „Barátom, én ilyet még nem láttam! Hogy így se szó, se beszéd!” Itt leállította a lovat. Átkecmergett szemétdombokon, és nem volt képes kikerülni néhány agyagos foltot, mivel csak a tócsákra ügyelt és a talajra nem. „Azt hiszem, ez természetes.” A pálya túlsó végén levő öltözők a zuhogó esőben alig látszódtak. A mester egyre kevésbé figyelt a lába alá, sietett. A fiúk már öltöztek.

Megállt ő, hunyorgott; a szemüvegét a nyeregkápára erősített iszákban hagyta, szándékkal. Edzőjét vélte a távolban fölfedezni, s közelebb érve a föltételezés megerősítést nyert: Armand úr volt az, aki – onnét úgy tetszett – kihajol a falból, és integet neki, jól láthatóan vigyázva, hogy ne érje el az eresz vonalát, ahol kezdődött az eső birodalma. Mégis, mikor odaért, Armand úr kilépett fedezékéből, keményen kezet nyújtott, majd így szólt: „Késtél. Öltözz.” Armand úr szigorú, de igazságos edző hírében állt (bár igen-nagyon nem szerette, ha nevének nazális hangzója slendriánul ejtetett, a vétkes bízvást remélhetett egy futnivaló 400-at). Magas, szikár alakja összenőtt a pályával.

A kis öltözőcskében egymás hegyén-hátán voltak ők. A mestert nagyon lefoglalta a délutáni purparlé. Nyilván csakis így fordulhatott elő, hogy a 8-as mez helyett, melyet már idestova 6-7 éve ő visel, a 2-est (!) öltötte magára. (Az intéző úrnak ki kellett javítania a jegyzőkönyvet, mert hisz a mester neve mellé gondolkodás nélkül 8-ast írt.) óvatoskodva, fázva, összekucorogva indultak a pályára. „Na, dolgozzunk”, sóhajtott még mindig „másfelé” figyelve Esterházy, és rövid, de ügyes nekifutás után két lábbal „bele tapsolt” egy tócsalagba. Aztán – a zuhogó esőben! a tócsákban! a sárban! – odasétált a pálya mellett elhelyezkedő nagy tölgyfához, és pisilt. Csóválta a fejét. „Mit akarhatott tőlem ez a pofa? Hát rés vagyok vagy bástya én a szocialista kultúrán?… Ugyan”, és kicsit megrázta a nadrágját.

A bíró alig mert kijönni a kuckójából, de aztán kijött. Rögtön a kezdés után a mester visszagurított, majd beindult. A fiatal fedezet habozás nélkül a mester elé nyeste a labdát, kiemelte, amely elébb megpattanva a füvön felgyorsult, majd egy víztócsában teljességgel lelassult. Hatalmas és erőszakos versenyfutás kezdődött a középhátvéd és a mester között; előbbi közelebb, utóbbi lendületben. Már úgy látszott Esterházy éri el a labdát – és akkor meg sem áll a kapuig! –, amikor a hátvéd messziről bedobta magát. (Önfeláldozón.)

A mester a tócsa közepén ült, és meg-meg ingatta a fejét. Szeme, szája tele sárral, mocsokkal, és egyre inkább érezte, ahogy a sáros nadrág a bőrét horzsolja. (A sár – a vizes föld – mintegy felszívódott a nadrágba, és így most már belülről támadott.) „Látja, barátom, nem hiába mondtam: Éltem, szerettem és sokat szenvedtem. Így volt.” Ekkor pajkos fény gyúlt éles tekintetében. „De a taccsot, azt mi dobtuk, pedig …”

(Megjelent a Tiszatáj 1978. februári számában)