Juhász Zsuzsanna novellái

A világ legjobb anyja

Ne szégyelld, amit anyád tett. Ennyi év után, hisz’ ma már lelki fájdalomból is kinyírhatja magát az ember.

Most halt meg így egy tizenkét éves gyerek. Anyád meg már túl volt mindenen, még unokákat is csináltál neki.

Hát ne szégyelld, inkább lennél rá büszke, az anyádra, aki legjobb a volt a világon.

De te szégyelled még most is, pedig csak téged vont be a titkába, ahelyett, hogy elmondanád, amit tett.

Hogy ne nekem kelljen. De a szégyen nem engedte, mert anyádnak mindig mindenben példát kellett mutatnia. Mert vezető volt, egy lassan várossá növögető falu politikai vezetője. Ő adta az eszmét, hogy mindenkinek jó lesz, csak itt meg ott ezt és azt máshogy kell csinálni. Volt kritika mindig, de reményt is adott. Hát tényleg kellemetlen, hogy megölte magát.

De mondta, hogy nagyon fáj, mondta, hogy szívesen véget vetne a szenvedéseinek. De hallani se akartatok róla, se a férje, se a két fia. Mert tényleg szégyen, alapjában véve szégyen egy öngyilkos a közösségére nézve. Hogy olyan rossz benne élni, hogy inkább a halálba menekül valaki belőle. De anyádnak fájt élni. S valójában mi félünk a haláltól, azért akarunk mindenáron mindenkit itt tartani. Meg a bizonyosságért, hogy jó itt, még a fájdalommal küzdőknek is jó. És abban is tévedünk, hogy ha a mi testi fájdalmunk elviselhető, akkor a másiké is. Cicafülét kell a halálra gondolni. Hát, nem tudom, barátom, nem tudom, hogyan kellene ezt megoldani. Talán nekünk is ki kellene próbálni nagy fájdalmakat, hogy belekóstoljunk a tűrhetetlenségbe. S a magányba, igen. Hisz’ a fájdalomban az a legrosszabb, hogy elszigetel, leválaszt mindenről és mindenkiről. Hogy nem tudunk másra is gondolni, még a szeretteinkre se. Hogy ha nagyon fáj, ők is csak kizártak, feleslegesek, terhesek. És ez a legrosszabb benne, hogy azokat se szeretnénk, vagyis hülye vagyok, hisz’ nem tudjuk látni, akik valaha a mindenünk voltak. Nem tudjuk, mert folyton a fájdalom önt el.

De téged szeretett, és te is jó fia voltál. A legjobb gyógyszereket, fájdalomcsillapítókat szerezted be neki. És cipelted orvosról orvosra. És még legutoljára is arról beszéltél, hogy lett volna még egy orvos, akihez vinni akartad.

Holott ő már csak az egyetértésedet akarta. Vagy csak egy néma bólintást. Hisz’ csak neked mondta el a tervét.

És megtette, meg bizony, mert szeretett téged. Megtette, hogy először csak kipróbálta neked. Hogy aztán visszajöhessen hozzád, és meséljen. Megnyugtasson téged, hogy nem is olyan rossz.

Megtette teneked, hogy csak félig kötötte fel magát először.

Hogy te tudd egyedül, és ne sajnáld majd, és ne sírj. Csak a bólintásodra volt szüksége. Hisz’ megtette neked, meg. Megmondta újra, ahogy százszor, ezerszer.

Hogy ne sírj, kisfiam.

S te? Csak szégyellted, barátom. Ahelyett, hogy büszke lettél volna rá.

Vagy legalább az önuralmát tisztelhetnéd. Legalább most, sok-sok év múlva. Az önuralmát, amivel legyőzte a vágyát, hogy maradjon, a fojtás végéig maradjon. Hogy képes volt választani a végső nyugalom és teközötted.

Hogy te ne sírj.

Újabb tél

Férjemnek

Itt van újra a tél. Megint nő az ágyban, saját otthonukban kihűltek száma.

Persze nyáron, kánikulában nehéz megfagyni. De, nehogy azt mondd rám, hogy lelketlen vagyok és cinikus. Én csak a tényeket írom le, semmi mást.

És tényleg újra el fognak aluszkálni az ágyukban ezen a télen is. Mert nyáron, vagyis ebben az évben sem hoztak javító intézkedéseket. A baloldal meg kárálni fog, a jobboldal védekezni. A baloldal számszerűleg közli a holtak számát, a jobboldal bizonygatja, hogy az előző kormányok még ennyit se tettek a szegényekért. Visszanyúlnak alaposan a múltba, egészen addig, amíg valóban rosszabb volt, évszázadokat ugranak át visszafelé, hogy megnyugtassák a saját lelkiismeretüket.

No de olyan még sose volt, hogy ne lehessen fát hozni az erdőből, még a meséink is sokszor így kezdődnek. Hogy az apa vagy a gyerekek kimennek az erdőbe fáért. Csakhogy nálunk nem szabad, az elhozott fáért börtön jár. De, aki nem tud venni fát, és fázik, és vele fáznak a gyerekei is, annak nagy kísértés az erdő. Az neki mesés lehetőség, terített asztal. Kincs, amiért csak nyúlni kell.

És mennek is, és lopnak is. És ne mondd, hogy lelketlen vagyok, de tényleg beosztják szépen, hogy ki menjen börtönbe a fáért, a fa miatt. És először tényleg a gyerekeket küldték, mint a mesében, a nem büntethető korúakat. Aztán az erősebbeket, a férfiakat, akik vállalták a börtönt, mert mi egyebet tehettek volna. Aztán megszokták ezt is, ment felváltva az, aki nem volt börtönben. És te, azok a lelkes asszonyi arcok, azok feledhetetlenek voltak. Úgyhogy tényleg ne mondd, hogy lelketlen vagyok, mert azoknak a nőknek a szemében büszkeség csillogott. Hogy olyan hímjeik vannak, akik értük még a börtönt is bevállalják. És ne mondd, hogy cinikus vagyok, dehogy. A hímség dicséret, egy hím tudja a helyét és a dolgát a világban. Nem keresi az élet értelmét, hanem csinálja. A lopók igenis hímek, míg ti csak férfiak vagytok. Fanyalgók, töprengők, a szingliséggel kacérkodók.

No de, aki ágyban hűl ki, azt nem támasztja fel a sajnálat, az magasról tesz rá, hogy bekerül egy statisztikába, hogy kihűléssel szítja a baloldal tüzét. Mert tavaly is jópáran szították, de nem lett belőle semmi. Szóval a holtnak minden érte való jótett olyan már, mint a csók.

Viszont, ha belegondolsz, nem úgy feküdt le, hogy reggelre megfagyjon. Ha belegondolsz, volt neki fája, és nem az utolsó hasábokat rakta a tűzre öngyilkossági szándékkal. Dehogy. Egyszerűen csak rosszul számolta ki a szükséges mennyiséget. És eszébe se jutott, hogy tévedhet, hisz’ ezt csinálta évek, évtizedek óta. Mindig ki tudta számolni, mennyi kell éjszakára, csak azon a napon éppen nem. Nedvesebb volt a fa vagy nagyobb volt az éjszakai lehűlés. Vagy túl nagyot akart spórolni, és elvetette a sulykot. Bár nem tudom, mi az a sulyok. De lelketlen akkor se vagyok.

Mert ha belegondolsz, győztesként, büszkén feküdt le. Először is mert legyőzte a hajléktalanságot, a házában, a saját házában maradt. Nem hagyta magát rábeszélni semmiféle eladásra a gyerekek által. Nem költözött egyik nyakára se. És az se rémítette meg, hogy már nem jutott pénz falugondnokra, pedig az ránézett volna este. Kiókumlálta volna, hogy kevés az a fa a tűzön. De attól még ő nyugodtan feküdt le, és én se vagyok lelketlen. Mert még a szegény munkásokat is legyőzte, a dolgozói szegényeket, akik ugye vagy esznek, vagy fűtenek télen. És ő ugye evett is valamit, különben éhesen nem tudott volna elaludni. És legyőzte az egyedülálló anyákat és apákat, akik nem mernek tűzifát kérni, nehogy elvegyék a gyerekeiket. Mert gyerek nélkül semmi nem ér semmit.

És legyőzte a szegény nyugdíjasokat, az öregotthonba kényszerült kortársait. A rokonai gyanakvását, az önkormányzat gyanakvását, hogy ő már demens, és nem tudja beosztani a tűzifát. Dehogynem tudta. Csak azon az egy napon nem, de eszébe se jutott, hogy ez fog történni vele. Szóval ne sajnáld, vagy sajnáld, de nekem ne kelljen.

Ő nem volt szegény, büszke, győztes üreg volt. Egyedül, zavartalanul élhetett. A megszokott, biztos közegében. A fát is hasábokra vágta neki valaki. Ráadásul a közügyektől is bátran elfordulhatott a kora miatt.

Lehetett bátran, szégyen nélkül közönyös a mások baja iránt.

Magasról tett rá, hogy mások mivel fűtenek.