Tiszatájonline | 2020. március 18.

Jan Kristoffer Dale: Nem idevalósi

Frank a kavargó hópelyhek fátylán át meglátta a nő autóját. A kocsi az épület oldalánál állt, közvetlenül a konyhába vezető ajtó előtt. Frank bekanyarodott a bisztró elé, megállt, lezárta az autót, és keresztülvágott a parkolón. Mielőtt belépett volna, lábáról leverte a havat, sapkáját lekapta, és markával deresedő hajába túrt. 42 évesen félig ősz volt már. Az ajtóban olajszag csapta meg az orrát. A félhomályos helyiségben nem ült senki. A konyhából rádió hangja szűrődött be. A helyi csatornára volt állítva, épp ez szólt az ő autójában is […]

Jan Kristoffer Dale (1984) norvég író maga is dolgozott sörfőzdében, majd a bergeni Íróiskola diákja lett, és számos novellája jelent meg. A Munkáskéz Dale első önálló kötete, melyért 2016-ban elnyerte az ígéretes pályakezdőknek járó Tarjei Vesaas-díjat, majd 2017-ben Dél-Norvégia Irodalmi díját.

A Munkáskéz novellái partszélre sodródott emberekről szólnak, akik már az iskolában sem lelték a helyüket. A szakképzetlenekről. Azokról, akik sosem hagyták el a szülői házat. Akik nem találtak párt az életben, és az elhagyottakról. Itt minden szereplőnek megvan a maga baja: a szerelemmel, a pénzhiánnyal vagy önmagával. Van, aki egy élethelyzet fogja, míg másoknak dönteniük kell, hogy mit akarnak kezdeni magukkal és az életükkel.

Frank a kavargó hópelyhek fátylán át meglátta a nő autóját. A kocsi az épület oldalánál állt, közvetlenül a konyhába vezető ajtó előtt. Frank bekanyarodott a bisztró elé, megállt, lezárta az autót, és keresztülvágott a parkolón. Mielőtt belépett volna, lábáról leverte a havat, sapkáját lekapta, és markával deresedő hajába túrt. 42 évesen félig ősz volt már. Az ajtóban olajszag csapta meg az orrát. A félhomályos helyiségben nem ült senki. A konyhából rádió hangja szűrődött be. A helyi csatornára volt állítva, épp ez szólt az ő autójában is. Általában countryzenét és régi dalokat sugároztak, amit szívesen hallgatott.

Felső ajka alól kikaparta a nedves dohányt, és az ajtó melletti szemetesbe dobta, piszkos ujját a kabátbelsőjébe törölte. Ellenőrizte, hogy kezén maradt-e sötét folt, nyálával átöblítette száját, nyelvét végighúzta fogain dohánymaradvány után kutatva. Aztán még egyszer megigazította a haját, mély levegőt vett, és a pulthoz lépett. A konyhába vezető ajtó nyitva állt, kihallatszott, hogy a nő odabent sertepertél. Ráütött a pénztárgép melletti kis csengőre, lehunyta szemét, és a közeledő léptek zaját figyelte. Maga elé képzelte a nő szőke haját, a füle körül göndörödő félhosszú tincseket. Arcán a gödröcskéket, pisze orrát.

– Jó estét!

Frank kinyitotta szemét. Egy hete látta utoljára a nőt.

– Szép jó estét – mondta. Kócos volt, homlokán izzadtság gyöngyözött. Szeme alatt táskák püffedtek, de mindez nem számított.

– Mit adhatok?

Csak ennyi, más mondanivalója nincs? Frank abban reménykedett, hogy megörül majd annak, hogy újra látja, hogy a múltkori találkozás után szívélyesen üdvözli, vagy legalábbis megkérdi, hogy mi szél hozta erre ebben a cudar időben, pláne ilyen tájban.

Szombat este, fél kilenckor. Egész nap szakadt a hó, tíz perccel hosszabb volt az út a szokásosnál Løvjomåsheiából ide Osedalenbe.

– Micsoda hóesés! Mintha soha nem akarna elállni – szólt Frank.

– Az biztos. Már most félek, hogy mi lesz este hazafelé – felelte a nő.

– Pláne fel oda, Lauvrakba.

A nő ránézett. Vajon nem furcsállta, hogy emlékszik rá, hol lakik?

– Négykerék meghajtású a kocsija, nem? – kérdezte Frank, de rögtön meg is bánta. Hiszen tudta, hogy a nőé az a Golf, ami kint áll a bejárat előtt. Múlt szombaton, útban kifelé jól megjegyezte magának. A személyzet mindig a konyhába nyíló ajtónál parkolt, és aznap ő volt egyedül munkában.

– Nem, csak egy öreg Golfom van, elsőkerék meghajtású.

– Akkor remélem, van autóklubos tagságija – mondta a férfi nevetve, hogy jelezze, csak tréfált. A nő is elnevette magát. Arca kipirult. Tetszett neki ez az arc. És a nevető gödröcskék. Egy hajtincs hullott a szemébe, egy mozdulattal a füle mögé tűrte.

– Nincs – mondta a nő, és megköszörülte a torkát. – Mit adhatok?

– Egy hamburgertálat.

– Italt?

– Kólát kérek.

– Itt fogyasztás vagy elvitel?

– Itt fogyasztás – felelte.

Anne felpillantott a pénztárgépről. A férfi rámosolygott, de ő nem viszonozta. Csak beütötte az összeget, és megvárta, míg Frank odatartja a kártyáját a leolvasóhoz. Utána eltűnt a konyhában. Frank egy ablak melletti asztalhoz telepedett, flanelkabátját a szék támlájára terítette. Az ablakon át bámult ki a Takarékpénztár felé. Az ő Land Roverjét leszámítva az Oserøysa tere teljesen üres volt. Frank böffentett, szájában érezte a kása ízét. Az anyja minden szombaton tejberizst főzött vacsorára. Az apja gyerekként ehhez szokott, és kikövetelte, hogy felnőttkorában is így legyen. A szombati tejberizs hagyományát az anyja még azután is megtartotta, hogy a férje meghalt. Frank nem szerette. Nem igazi vacsora. Édes, nehéz étel, téglaként landolt Frank gyomrában, különösen az a fajta, amit az anyja zsíros tejből főzött. Böffentett még egyet, és nyomban összerezzent, mert Anne épp egy poharat és egy üveg kólát tett elé. Frank érezte, hogy elvörösödik. Megköszörülte a torkát, és felpillantott. A nő már fordult is el. A múltkor olyan jót beszélgettek, miután André elment. Szokványos dolgokról esett csak szó. Nem olyasmikről, amikről az anyja beszélt folyton: a családról meg a szomszédokról. Falubeliekről, akiket ő alig ismert, vagy olyan családtagokról, akikkel sosem találkozott, csak az anyja beszélt velük telefonon. Az asszony az imaházi összejöveteleken is mindig rengeteg pletykát hallott, és utána neki is elmondta, hogy a faluban kinek született gyereke, ki épített új házat, kinek lett új állása, és ki vált el. Anne hátat fordított, és a konyha felé indult.

– És hogy sikerült az az interjú?

– Azt én is szeretném tudni – mondta a nő Frank felé fordulva. Karját leeresztette, a tálcát a kezében lógatta. – Szerdán volt, azóta még nem szóltak.

– Aha. De biztos jól ment.

– Remélem. Ez a hétvégi munka nem lesz elég.

– Hát nem – felelte Frank.

A nő egy darabig nézte, aztán sarkon fordult, és a pult mögött eltűnt a konyhában. A férfi homlokát kiverte a veríték, szája kiszáradt. Ivott, de a keze úgy remegett, hogy kilöttyintette az italt. Letette a poharat, és ingujjával törölte fel a foltot. Mire Anne visszajön, kigondol valami beszédtémát. Frank végiggondolta, hogy mi mindenről mesélt a nő, amikor utoljára találkoztak: az óvodai állásinterjúról, a lányáról, aki az Északi-tengeren volt szakács, és a férjéről, aki otthagyta egy másik nő miatt. Állítólag kamionos volt, Németországban és Dániában távfuvarozott, nyilván fogalma sem volt róla, milyen szerencsés. Frank egy röpke pillanatra maga elé képzelte, hogy hazamegy a nővel. Hogy megisznak együtt egy üveg bort a nő lakásán. Ő maga sosem ivott bort, de Anne nyilván szereti az ilyesmit: egy pohár bor a kandalló előtt. Beszélgetnének. Elképzelte, ahogy Anne közel hajol hozzá, és csókot nyom az arcára. Ekkor megszólalt a mobilja. Frank kivette kabátzsebéből, és a telefon kijelzőjén megnézte, ki hívja: André. Hagyta, hadd csöngjön, aztán visszatette a zsebébe. Ma este nem, gondolta. De egy perc múlva újra megszólalt a telefon, mire Anne is kidugta fejét a konyhából, és Frankra bámult.

– A tied?

– Igen. – Előkotorta a mobilt a kabát zsebéből és felvette.

– Miért nem vetted fel az előbb? – vonta kérdőre André.

– Csak beragadt a kabátom cipzárja – felelte Frank, közben látta, hogy Anne visszamegy a konyhába.

– Mit csinálsz ma este?

Frank épp suttogva közölni akarta, hogy ma nem ér rá, de Anne megint felbukkant.

– Semmit – felelte Frank.

– Hol vagy most?

– A bisztróban.

– Leugrom én is – mondta André.

Domsa Zsófi fordítása

 

Európai elsőkönyvesekről

18 éve indult a Francia Intézet kezdeményezésére a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja. Évente közel húsz fiatal író vesz részt ezen a találkozón az európai kulturális intézetek, a EUNIC és a könyvfesztivál meghívására. Katalógus készül első, a hazájukban díjat nyert regényükből vagy prózakötetükből vett részletekkel az eredeti nyelven, angolul és magyarul, fordításokat közölt a műveikből a litera.hu, évekig a Lettre és az Élet és Irodalom is, s a sikeres bemutatkozás után sokuknak egész kötete megjelent magyar kiadóknál.  Angol, francia, ír, holland, belga, portugál, spanyol, olasz, ciprusi, német, svájci, osztrák, dán, norvég, finn, észt, lett, lengyel, cseh, szlovák, szlovén, horvát, román, bolgár és magyar pályakezdő írók voltak az évek során az elsőkönyvesek között. Köztük volt Dragomán György és Grecsó Krisztián, magyarul is megjelent kötete utóbb olyan szerzőknek közülük, mint a svájci Arno Camenisch, a belga David van Rey­bruck, a román Filip Florian, a lett Inga Żolude, a francia Olivier Bourdeut, az osztrák Verena Rossbacher, a németül író délszláv Saša Stanišić, a finn Tommi Kinnu­nen, az olasz Alessandro Mari, a cseh David Zábranský és Dora Čechova, a lengyel Weronika Murek, a portugál Rui Cardoso Martens, a holland Gerbrandt Bakker, a ciprusi Maria A. Ioannou és még sokan mások.

A Tiszatájban most 2018 elsőkönyveseinek írásaiból közlünk válogatást.

Karádi Éva

 (Megjelent a Tiszatáj 2019. januári számában)