Digitális cukormáz

AVAGY CELEBKÉNT ÉLÜNK MINDAHÁNYAN?

Így járvány idején nemcsak Camus regénye, A pestis juthat eszünkbe (állítólag megugrott iránta a kereslet – a katasztrófaturizmus mintájára a katasztrófaolvasás szó is létjogot nyerhet), hanem sok más irodalmi aktualitás, például Boccaccio műfajteremtő könyvének kerettörténete, vagy éppen Benedek Szabolcs Haláldekameronja, amely címében is rájátszik a firenzei mester munkájára. A novellafüzér pedig magát a 14. század közepi nagy pestist követi nyomon Kínától Nyugat-Európán át Magyarországig; a külön-külön is olvasható kis történetek közös hőse pedig maga a járvány.

És hát a danse macabre is eszünkbe juthat a maga egyenlőségszemléletével, például Villonnak A haláltánc-balladája Faludy György átköltésében, a refrének felsorolásai: tunyán henyéltünk, balgán játszottunk, buján fetrengtünk, a titkot űztük, kufárok, kényurak, álszentek voltunk mindahányan… Egy minősítés kimaradt, talán mert akkoriban még nem lájkokban, megosztásokban mérték az életet, a sikert; vagy a fene tudja, az is lehet, hogy mégis, csak más volt az elnevezés, a mértékegység, az átváltás. Szóval ki lehetne egészíteni a Faludy-Villont: celebként éltünk mindahányan. Vagy akartunk legalábbis. Mármint a magunk kis köreiben.

A járvány miatt hétfőtől bezárnak az iskolák, pontosabban átállnak az úgynevezett digitális munkarendre – jelentsen ez bármit. S jól van ez így. A veszélyhelyzetben ez tűnik ésszerű megoldásnak, bár természetesen sok bizonytalansággal, kihívással, nehézséggel jár majd.

De most nem erről akarok írni, hanem arról, hogy a(z egyébként várt és sejthető-tudható tartalmú) miniszterelnöki bejelentést követő percekben, órákban elárasztották a netet (közösségi oldalakat) a különböző linkek, applikációk, reklámok, ötletek, ajánlások, hogy akkor hogyan is kéne tanítani „digitálisan”. Jószándék, haszonszerzés, praktikus okosság, önmutogatás, naivitás egyaránt föllelhető ezekben a tartalmakban. Beleakadtam például matematikaoktatási videósorozatba (megvásárolható, egyébként lehet, hogy kitűnő magyarázatokkal, s az ár-érték arány is kedvező), aztán különböző oldalak, blogok hírelik magukat, vagy hírelik őket mások, jókat és rosszakat egyaránt. Vannak színészek, akik magukat ajánlják (ha már az előadások, próbák időlegesen szünetelnek, s szakmailag üresjáratba kerültek), hogy szívesen bekapcsolódnának az oktatásba, ha kell, verseket olvasnak fel online a diákoknak, de olyan tanár is akad, aki kortárs szerzőket verbuvál netes író-olvasó találkozókat, rendhagyó irodalomórákat tartani.

Ettől persze eddig sem volt eltiltva senki, de most olyan jól hangzanak a felajánlások, kérések, ötletelések. Fölhívják a figyelmet, hogy az illető mennyire segítőkész, mennyire tájékozott a digitális térben, oktatásban. Hogy számítógépguru és egyben pedagógiai zseni. Nagyon nem vitatom, hogy tényleg vannak ilyenek, vannak jó szakemberek, de bizony a legtöbben csak kontárként teszünk-veszünk a világban (ahogy Faludy-Villon mondja: „Kontárok voltunk mindahányan, / s az évek szálltak, mint a percek, / véred kiontott harmatával / irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!”). De ezt nem szabad beismerni! Nem csak a pedagógiában, sehol. Ezt csak a haláltánc refrénjében lehet megvallani.

A pedagógusportfóliót készítők Facebook-csoportjában a minősítésen túljutottak például lelkes-boldogan lájkoltatják, hogy százszázalékos, vagy ahhoz nagyon közeli teljesítménnyel estek át az eljáráson. Szinte már csak az a kérdés, hogy ha ennyi jól teljesítő, kiváló tanár van a rendszerben, miért tartják kontraszelektáltnak a szakmát. Vagy mi a baj az iskolával, a tanártársadalommal? Hogy a szociális (amerikai típusú) mosolyok mögött mennyi és miféle frusztrációk lapulnak? Hogy meddig takarhatják el a (pedagógusok sokaságát érintő) kiégés nevű pszichológiai jelenséget a megváltást ígérő módszertani divatok, üres önreklámok, szélhámos tréningek, amelyek azt közvetítik az átlagtanároknak (vagy az átlagnál gyengébbeknek, mert ilyeneknek is kell lenniük), hogy lám, mások milyen ügyesen, ötletesen oldják meg a pedagógiai, informatikai, módszertani kihívásokat, miközben ők, a többség csak botladozik, fuldoklik, teszi a dolgát, ahogy tudja, s még inkább frusztrált lesz az önmagukat csodatanárnak kikiáltók magabiztosságától. Pedig nem kéne. Túl sok a meztelen király!

Most a tanártársadalom szorongva bogarássza az internetet, hogy mi lesz holnaptól, hogyan működik a digitális oktatás, s mindenféle jó és rossz ajánlások, praktikák, oldalak, applikációk között kutat kétségbeesve. Nyilván nem haszontalan a tájékozódás, és a jelenlegi helyzet akár jótékony hatással is lehet az oktatás és digitalizáció viszonyára, de bizonyára időben lesz majd egy használható  módszertani iránymutatás, ajánlás az oktatási kormányzattól, és nem feltétlenül kell eltévednünk a reklámok és a sokszor jószándékú vagy éppen önfényező bejegyzések között.

Valami ilyesmit akartam megírni, amikor bevillant egy chatüzenet fiatal ismerősömtől, aki talán utolsó éves egyetemista, tanárszakos: te ezt az online oktatás dolgot hogy fogod megoldani? Azt írtam, ahogyan mások is, itthonról. De éreztem, hogy a kérdés mögött vélemény van, visszakérdeztem hát, hogy mire gondol pontosabban. Nos, ez a fiatalember, aki korosztályával együtt belenőtt a digitális kultúrába, azt válaszolta, hogy az utóbbi órákban egy csomó csoportba bevették, s nagyon pörögnek az ötletek, módszerek, de hogy némelyik már nagyos sok, túl sok. Még úgy is sok lenne, ha értene mindegyik programhoz, telefonos apphoz. Azt írta: túl sok a cukormáz.

Én is ezt érzem. Sok a látványcukrászda. Sok a cukormáz, ami csak a díszítésről, a cifrázásról, az olcsó lájkokról szól. S a lényeget, a tartalmat takarja el. És eltakarja persze a félelmet, a kontraszelektált frusztrációt is, pedig az ilyen haláltáncos időkben lehetnénk kicsit őszintébbek magunkhoz, egymáshoz.

Bevallhatnánk: kóklerként élünk mindahányan.

Jenei Gyula