Kelemen Lajos versei

Emlék

Áginak

Leszakad a kék világ gerendája,

és agyon fog csapni,

s ha még hangot adni képes vagyok:

amint – buktatott, mindig tereád ébredő fiú –, égbe

képzeltelek, de csakis a magam angyalának,

oltja kívül a méltatlan világ kettőnk fényes

szobáját, és érted, s mert zuhannak alólunk,

a közös séták:

minden kicsiny sejtem sírásra fakad;

rom a rom alól, ha fölzokog, nyűszít is;

hívő vagy hitetlen, miért van az,

hogy végül egyaránt könyörgőre fogják –

pedig nekem pl. jutott időm, mint kötéllel

a nyakában az akasztottnak: pásztázni az eget,

s míg szemem egyenest Istenre nézett,

hallottam, kiáltják a nevem,

csak ennyi lettem, örök értékcsökkenés,

szerelmem mérlegén –

s toldja a képzelet színnel, jelekkel,

képeken, még amit időkbe vesztett momentumokból

menthetünk: így összhangzat; így egész;

mint a tengerben, mosdottunk egymásban,

és most fölocsúdsz, fölocsúdok,

hogy hol a könnyedség, az, amikor egy öleléssel

egymásba nyitottunk két óceánt:

adatott alkalom, idő, hogy ellásunk messzire,

maradt, hogy múltba invitál, kék világba,

ami rég nem helyről szól, kis történetekről –

hanem, hogy tudd: egy éjjel a parti homokból

ágyamba csentem meztelen lábnyomod,

s közben makulátlan marad az emlék,

noha zűrös, lelke-tört embered lettem,

s bár minden érvem elhamvadhat, az a csodás lábnyom

naponta rettenetes messzire húz,

túl a távolság mezsgyéjéig, ahol most laksz.

Túra

Derengő túrák;

ebben az én egész belvilágomban, vagy a túlsó

világban: nyitott kerítésnél lestem az égre,

s máig sem tudom, miért, mindig egy torony alján imádkoztunk –

úgy látszik, a bocsánat egy darabig nem lel bátor hangra,

de akkor mit ér, ha rügy ragyog itt,

nem a távlat; a völgy, a domb – s hogy magad hirtelen

a csúcson találod? a világ érzékletében

föl nem fogott határokon túl minden: ördögpálya? –

az örökre belülvaló görcs marad, hogy esetleg alkalmasak lennénk,

egymásba kapaszkodó reszketeg alvók,  a bátor ébredésre –

nekem jövőt mondj, ha egyszer ország és lélek megcsonkított,

de mivel nem halott, hogyan borítsunk fátylat rá?

itt valami bennem megszakadt,

és megcsendül, mint  a lélekharang, de még a nyitott seb is gyógyul;

jót-rosszat próbálgatok különrakni, s mondjuk, hogy

szent kínom bárki pusztulása

vagy a hideg, a hőség – túlforrt havak.

elkésett diák, merre terel a lyukas tetejű labirintus?

falakat ráz ott, hová be kell majd lépnie?

ha besárzott is, van egy térkép.

és az egyezség-szülte emlékezet,

mely nem az immár, de próbálna fönnmaradni;

eleven borítólapokon, kiszínezett sorokban megfaragva –

mit mondjak? míg öleltek és adjusztáltak,

sejtettem, hogy a vér és piszos víz patakjai,

mivel az, ami ma történt, az is régen volt,

csobognak önfeledten az óceánba.

Az utolsó mese

Csukás István emlékének

Mesemenhely földje: vidéki

kukoricásra, metropoliszra, vagy

képzelt kisvárosra nézett –

s a nyüzsgő rajban, amit az égből hozott le,

az örök, kardos vitéz,

rendre többé nem szelídíthető dolgok

seregében –

ki tudja, az elme hágcsóin micsoda?

a biztos az,

a szív lépcsőin mi vezet fölfelé,

hol dolgok tüntető kordonját, egy  mosolygó

kislány, egy erős kisfiú fél kézzel

ledöntheti,

pedig annyi érzelmi hely vált hideg,

márványos tartállyá –

láttunk eperágyást vérezni, s hogy hatalmak

kényükre egyelik az emberfajt,

elgondoltam, egy ilyen alkalommal szólít majd el

az Úr, mikor már férgek léptékében

leszünk törpék vagy óriások,

addig hűl a szárazulat, forrnak a hóhegyek,

s vírust kölykeznek a gyöngykagylók,

addig hangos öröm, hogy minden rettegésen, görbe

renden túl,

mint egy kis kertben, sorban, a gyomok roppanása

engedi látni: mi a titok – nyílt a terep:

gyermek! vedd magadhoz magasából a tisztaságot:

nyújtóznod sem kell, ahogy vagy,

a tiszta Isten terített asztaláig érsz.