Megyeri Gergő: Jenei Gyula gondolatébresztő szövegére

1.

A világ jelenségeire érzékenyen reagáló pedagógusként óvatosan megkérdeztem egy töriórán, 18-19 éves felnőtt emberektől, hogy hallottak-e már a NAT-ról, és a körülötte kialakult vitáról.

Az egyik srác rövid gondolkodás után azt mondta, teljes tárgyilagossággal:

– Tanár úr, a NAT-tal egyetlen gond van.

(hatásszünet)

Túl kevés az óraszám, és túl sok a tananyag.

Néztem egy nagyot. Mondtam, hogy felkérem, legyen a szóvivőm, mert a dolgozó tanároknak nemigen van ideje a NAT-ról vitatkozni. A kultúra őrmesterei (ahogy Roberto Bolaño egyik mexikói alakja nevezi a tanárokat a Vad nyomozók című regényben) lefokozott értelmiségi státuszukban elszenvedői a fejük fölött vívott nagy ívű harcoknak. Nem vagyunk se kapitányok, se ezredesek, se kultúrtábornokok. Melózunk. Körülöttünk meg mintha megelevenedne Arany János Az elveszett alkotmányának világa, és képregényes filmekből ismerős gyors vágásokkal vívna retorikai háborút a szakpolitikus, a tanárceleb, és az újságíró.
A viccek kezdődnek így, pedig ez nem vicc.

„De most nézzétek – soha nem sírtam – és könnyezek.”
Kossuth Lajos

AZ ÚJSÁGÍRÓ

Egyik újságíró 2020-ban egy 1911-ben íródott és Jászi Oszkár nevéhez köthető, kvázi szabadkőműves szöveget idéz, és azt mondja, hogy azért úgy tanítom, amit, mert egy Jászi Oszkár nevű ember leírta, és én az ő szabadkőműves szellemét tükrözöm. Ezt az újságírót innen üdvözlöm, mert még soha nem találkoztunk.

Másik újságíró már mindenkivel készített interjút, lassan nincs olyan tanárceleb, akivel még nem. Most otthon esténként unottan pörgeti a számokat a telefonjában, és azt nézegeti, hogy ki élő embert lehetne még megkérdezni a témában.

A TANÁRCELEB

A tanárcelebek kategorikus kijelentéseket tesznek. Kicsit félelmetesebbnek tűnnek, mint amennyire azok. Nem veszélyesek.
Várják az újságírók hívását.

A SZAKPOLITIKUSOK

Ide sorolom nemcsak a politikusokat, tudományos szervezeteket, az egyetemeket, az Akadémiát, az oktatáskutatókat, hanem az írókat és az írószervezeteket is, mert hazánkban tízmillió ember tud focizni és tízmillió ember ért az oktatáspolitikához, csecsemők, kisgyerekek is – vigyázat, ezt ők még még nem tudják! Ez akkor is érvényes, ha harminc éve nem járt valaki iskolában, sőt akkor különösen. Attól, hogy valaki olvasta az Iskola a határont, még csak egy kicsit lesz tanár…

Ennyi lenne a nem vicc.

2.

A kötelező oktatás biztosítja az alapot, hogy mindenki kritizálhassa azt, mivel az állampolgárok javának le kellett húznia pár évet egy vagy több nevelő célzattal megalkotott intézményben. Igen, amint azt a börtönben szokás! Ez az iskola-börtön metafora egyébként része a szlengnek, a diákok és ezáltal a tanárok mindennapjainak is. Pedig tanítani jó, és a megfelelő körülmények között tanulni is. A börtönkoszt viszont sosem lesz az igazi.

Túlbonyolítják-e a szakpolitikusok ezt a kérdést? Elegendő lenne meglátogatniuk bármelyik iskolát, hogy fel tudják mérni, milyen szemlélet az uralkodó: amilyet a tanár tanít. Ezen egyik NAT sem tud érdemben változtatni. Nincsenek zugkommunisták a tanműhelyekben, nincsenek elrejtőzve Herczeg Ferenc és Wass Albert-árusok az iskolák melletti dombok mögött, és senki sem hallgattat el senkit… Azért fontos ezt megjegyezni, mert sokan a NAT ideológiai szemléletformáló erejét különböző szerzők tanításában és nem tanításában látják, mintha a névsor önmagában, tartalom és didaktika nélkül már meg is rontotta volna az oktatást.

A középfokú érettségire felkészítő irodalom- és történelemtanítással kapcsolatban a nagyobbik probléma az előbbivel van, a kisebbik pedig az utóbbival. Csak egy példa a kisebbik problémára: a történelem 9-10. évfolyamos tananyagának mennyiségéről több száz tanár részvételével tudományosan ki lehetne mutatni, hogy aránytalan az elosztása, nem kényelmes, időzavarba hozza a tanárt, lehetetlen heti két órában (háromban sem lenne egyszerű) normálisan, lelkiismeretesen feldolgozni. Ez tény, nem vélemény. A nagyobbik gond az irodalommal van, amihez nagyon hiányzik egy a Gardián: Gordonkaiskolához hasonló igényességű, szövegválasztékában a kortárs irodalmi motívumokat a nagy klasszikusokkal ötvöző, érettségi kimenetre felkészítő rendszer, ami még logikus is. Ezt bármilyen NAT-ra rá lehetne építeni, még a mostanira is. Örülnék neki, ha születne egy államilag elismert, kortárs alternatív tantervi adatbázis, ahová mindenki feltölthetné, ami bevált, az új megjelenésű olvasmányokat, amivel dolgoznak, és a tanítás próbáját kiállt kortárs verseket szintén. Elolvasni és tanítani azt, ami inkább tetszik. Csak ehhez tudnunk kéne, hogy mi az, ami tetszik.

Egyébként Jenei Gyulától eltérően úgy gondolom, erőfeszítéseket kell tenni arra, hogy megmutassuk a diákoknak az élő irodalmat, még ha ízlésük ellen is való, akár a popzenei dalszövegektől kezdve a poszthumán textusokig bezárólag. Ki kell szélesíteni a tanítható szövegkorpuszt, el kell rugaszkodni attól, hogy a kortárs a szomorú, a kis példányszámú, véletlenül felfedezett kincs, mert ez is örökség, és annak a (hát  hmm.. régi motoros) tanárnak az öröksége, aki nem azért utálja Kertészt, mert annyira hülye, hogy nem értené, hanem mert nem akarja. A nyitottság hiányába nem törődni bele nem kis feladat. Ki vállalná? Persze valójában kisiskolás bolhacirkusz dolog ezen vitatkozni. Aki utál, az utál, és ha az utálat tárgya egy regény, akkor tényleg ne tanítsa. Szerencse, hogy a Sorstalanság nem kötelező.

Akár nagyobb teret lehetne adni az esszé, a tényirodalom, valamint a kritika tanításának is, és a kritika kritikájának is, mert a dank, a szürreál, és a szociokritikus mémeken röhögő diákok korában végtelenül normie (normáliskodó) dolog tudomást se venni arról, hogy létezik kritikai párbeszéd. Kertész Imre már szóba került, ott van tőle a Valaki más, a Holocaust mint kultúra, és az esszéi jelentős része is… de hát ezt feleslegesen írom le, csupa jó mű, ezt tudjátok mind, csak a teljesség kedvéért írtam. A műkritika tanítása tehát nagyobb szerepet kaphatna.

Meg annyi minden más is…
Összegezve, én is csak bővíteni tudnám a NAT-ot, vagyis a rossz logikámmal gondolkozom. De ebben a februári időszakban, a félévi zárás közelében, farsangi szezon közepében, a középiskolai felvételi eljárás küszöbén, influenzaszezonban, amikor sokat kell helyettesíteni, nincs energia jó művekből adatbázist, gondolatot, második életet fejleszteni. Pedig kinek kellene ezt megtenni, ha nem a gyakorló tanároknak? Újabb paradoxon, írjuk fel – a kevés óraszám, meg a túl sok tananyag mellé.

(A szerző középiskolai tanár, Budapest)