Boldog Zoltán: Nem lehet NAT-ból házat építeni

Ha az ember házfelújításba kezd, törekszik arra, hogy a munka elvégzése után a lakó és a látogató érezhesse a megújulást, a fejlődést.

A NAT egy olyan ház, amelyet látszatmegoldásokkal próbáltak átalakítani, és ez feltűnt az emberek egy részének. Mi ez az elnyagdult nyílászáró? Mi ez a furcsa színösszeállítás? Hogy néz ki ez a glettelés? Ezt az álmennyezetet egy szakember készítette?

Erről a házról mindenkinek van véleménye. Nem azért, mert mindenki ért hozzá, hanem mert mindenki érdekelt benne. Ez egy közös ingatlan, közös rezsivel, innen indul el a jövő. Tehát egy elég fontos hely.

Jenei Gyulával ellentétben engem nem zavar a hiszti, a szülői, a tanári, a kőműves-segédmunkási felháborodás. Megnyugtató, hogy egyáltalán az oktatásügy érzelmet vált ki az emberekből, és nem csak a megjósolhatatlan világvégéről és celebek párkapcsolati gondjairól értekeznek a közösségi oldalakon.

Éppen a  közöny, a hiszti elmaradása háborítana fel.

Fontos észrevenni, hogy sokaknak tetszik a felújítás. Ők éppen ilyen átalakításra gondoltak sok hazai, magyaros motívummal, piros, fehér és zöld ajtókkal, ablakokkal, nádtetővel, székely kapuval, és kéményre költözött gólyával.

Mások háborognak. Erről is szól a netokrácia: azé a hatalom, aki ügyesen menedzseli a véleményét, és párbeszédbe kerülhet a vele azonos szinten és véleményen lévőkkel, jól összeveszhet azokkal, akikkel nem ért egyet. A vitakultúrát is az iskolában lehetett volna megtanulni (nyelvtan- és irodalomórán), erről is lekéstünk, de a hisztiből is sokat profitálhatunk.

Ugyanis a NAT-hoz kapcsolódó nyilvános felszólalások alapján körvonalazódik egyfajta szakmai és társadalmi igény. Milyennek képzelünk el egy házfelújítást, egy átalakított otthont? Milyen legyen a modern kor fiataloknak szánt épülete?

Ahogy a szakmai és civil hozzászólásokból kiderült, a NAT nem veszi figyelembe a diákok igényeit és politikailag elég irányzatos.

A diákoknak újították fel a házat, de nem érdekelte a ház gazdáit, milyen színeket szeretnének a benne lakók, és milyen helyiségre lenne szükségük a fiataloknak. Piros, fehér és zöld lesz, oszt kész. Mindegy, hogy nekik a lila a kedvencük, mert az nem jó. Nem jó, mert ők fiatalok, és nem elég tapasztaltak a színekhez. Majd megszeretik, majd hozzászoknak. Piros, fehér és zöld házban is rajonghat valaki az angol popzenéért, csak csukott ablaknál hallgassa, mert megszólják a környéken, hogy nézd már, a kis magyar milyen globalista zenét hallgat, miközben matyó hímzéses takaróban alszik.

Nem kérdezték meg a tanárokat, a ház idősebb lakóit, és ez nem is baj – állítja Jenei Gyula. Úgyis csak veszekednének. Van ebben valami, hiszen őket nem kényszeríti senki arra, hogy a házba járjanak, ott lakjanak, és egyengessék a fiatalok útját. Ki lehet vonulni, el lehet menni pénztárosnak. Egyébként is a tanárok sokfélék. Keveset érdekli közülük a diák, csak igyekszik túlélni, hogy hazamenekülhessen. A tanárok véleményét fontos lett volna meghallgatni, de nem feltétlenül tartalmilag, ahogy Jenei Gyula gondolja. Hanem azt kellett volna kérdezni tőlük: szerintetek milyen igényeik vannak a fiataloknak? Mert ők nap mint nap látnak fiatalt, és bár nem mindig értik őket, előfordul, hogy igen. Ez a nagy fiatal számok törvénye.

Leszámolva az allegóriával: maradt az információmennyiség, sőt nőtt a teher. Az új ház nem lett praktikus, nem lett lakhatóbb. Egyre vastagabb és magasabb kerítés választja el a világtól. Sokan úgy gondolják, a lakók nem éreznék jól benne magukat, bár őket idáig – újra hangsúlyozom – még senki sem kérdezte. (Mégsem sikerült a leszámolás. Hiába, az irodalommal nem lehet leszámolni a hétköznapokban sem.) Ott maradtak a nagyi bútorai, és nem fér el tűlük a nagyképernyős tévé, a router és az Xbox, mert semmit sem akarunk kidobni, semmiről nem akarunk lemondani. Még a padlásra sem visszük föl. Olyan erőszakos, önfejű nagyapák lettünk, akik ellen lázadtunk volna diákkorunkban. Már pedig magyar címer kerül a falra, nem pedig Fluor Tomi-plakát – így húzzuk meg a határt nagyapailag.

Az öregek készítettek egy tantervet az Y-, X- és az Alfa-generációnak, készítettek egy múzeumot, egy skanzent, ami nem arra való, hogy lakjunk benne.

Arra való, hogy emlékezzünk a múltra, kiszakadva a jelenből.

Nagymama bútoraiból maradhatott volna nyugodtan, csak meg kellett volna tervezni, melyik szobába tegyük, és hogyan helyezzük el hozzá képest az LCD képernyőt. De ide már nem fér több minden. Egy régi bútort kicseréltek egy másikra, kicsit leporolták, de attól unalmas, lehangoló, zsúfolt az egész ház. A lakók és a látogatók szerint is. Ha pedig a felújításra felkért cég rosszul végezte el a munkát, akkor az ember reklamál, alkudozik, háborog. Végső esetben még el is költözik.

Mit lehetne tenni, hogy jól érezzük magunkat ebben a házban? Fessük át titokban a falakat? A tulajdonos tudta nélkül árusítsuk ki a régi bútorokat? Gyújtsuk fel az egészet?

Sokféle megoldás lehetséges, de a legvalószínűbb, hogy hozzászokunk. Ez jutott nekünk. Kis pénz, kis ország. Bezzeg Finnországban máshogy építkeznek, de erről ne is beszéljünk, mert minket nem érdekel a jelen, csak a múlt, csak a hagyomány, a régi értékek megőrzése. Mi a múltunkat akarjuk jelenné tenni, jó nekünk az olcsó látszatmegoldás, és ezzel megnyomorítjuk a lakókat, akik nem szívesen tanulnak és dolgoznak a házban.

(A szerző tanár, újságíró)