Kiss Judit Ágnes: Almamag

Az új NAT nem a legégetőbb probléma mostanában Magyarországon. Még csak nem is a legégetőbb az oktatásban. Inkább csak utolsó (reméljük, utolsó) csepp a pohárban. Nem lehet kontextus nélkül vizsgálni, különben tényleg érthetetlen hőzöngésnek tűnik „a hazafias nevelés” ellen […]

Az új NAT nem a legégetőbb probléma mostanában Magyarországon. Még csak nem is a legégetőbb az oktatásban. Inkább csak utolsó (reméljük, utolsó) csepp a pohárban. Nem lehet kontextus nélkül vizsgálni, különben tényleg érthetetlen hőzöngésnek tűnik „a hazafias nevelés” ellen.

A rendszerváltás óta egyetlen kormány sem nyilvánította az oktatást és/vagy a kultúrát húzóágazatnak. Azaz nem nagyon fordított rá komolyabb összeget. Az oktatási reformok is nagyjából megrekedtek a szabad tankönyvválasztásnál (nyilván remek piac volt), vagy annál, hogy alsóban ne osztályozzanak és ne buktassanak a tanárok, arról viszont már nem esett szó, hogy mégis mi a nyavalyát csináljanak, amikor harminc gyerekkel kellene azonos tempóban haladni.

Az új NAT csak egy része annak a folyamatnak, amely visszavezetné az oktatást a klasszikus poroszos rendszerbe, amely a diákot a tanítás passzív elszenvedőjévé teszi, a tanárt pedig rosszul fizetett szolgává silányítja, ráadásul olyan szolgává, akinek folyamatosan bizonygatnia kell, hogy hűségesen és alázatosan végzi a munkáját.

A NER (milyen jó, hogy ennyi betűszó kezdődik újabban N-nel!) bevezetése óta a tanári életpályamodell a sokat híresztelt fizetésemelés mellett (amely a tanári béreket a nevetségesről a röhejesre emelte) növekvő óraterheket jelentett kötelező 36 órás benntartózkodással, sokkal több adminisztrációt, a nem tanítással töltött idő buzgó igazolását és a túlórák letagadását, portfóliót, PÖCS-ről BECS-re átnevezett belső és ilyen-olyan külső ellenőrzéseket. Az iskoláknak többek között a gazdasági önállóság és szabad igazgatóválasztás jogának elvesztését, a vacak kísérleti tankönyvek kötelezővé tételét. A diákok számára pedig egyre több lexikális tananyagot, és kötelező jelenlétet délután négyig.

A NAT csak a tanári szabadság megnyirbálásának újabb lépése – a könnyebb irányíthatóság végett.

„Felség, az ön iskoláiban ma reggel 8-kor mindenki Napóleonról tanul!” Jó esetben egy alaptanterv pedagógiai elveket, célokat, kulcskompetenciákat határoz meg, ezeket iskolatípusokra bontva részletesebben tárgyalja a kerettanterv, és az adott iskolák magukra szabják a helyi tantervekben, amelyekből a tanár a saját preferenciái alapján és az osztályt ismerve megírja a saját tanmenetét. Ez a NAT viszont nincs messze attól, hogy órára lebontsa, mit tanítsanak reggel 8-kor a felség iskoláiban. Nem az baj, hogy valaki Wasst tanít és Kertészt nem, vagy fordítva, hanem hogy az egyikre kötelezhetik, a másikat pedig nem teszik lehetővé. Takaró Mihály húsz éve is Wass Albertet és Herczeg Ferencet tanította, várható volt, hogy amint lehet, az iskolai kánonba emeli. („Ha hozzáfér, hát megteszi, bizisten, rút hiba!”) A baj már akkor is az volt, hogy rólam viszont –  kollégaként – panaszt tett Konrád tanítása miatt, most pedig – döntéshozóként – ellehetetleníti például a kortárs irodalom oktatását. Hiszen növekvő tananyag (az érettségin a hat teljes életmű helyett már tíz lesz!) és a csökkenő óraszámok mellett nem marad már rá idő. Ahogy a frontális oktatáson kívül semmire. A kooperatív technikák ugyanis lassabbak, időigényesebbek. Ahogy a demokrácia kevésbé hatékony döntéshozás terén a diktatúránál.

Az iskolák amúgy is a kimenetre koncentrálnak – a középiskolában az érettségire.

Ezt veszik át a diákok is. Így söprik le a kreatív feladatokat: „Ez miben segít nekem majd az érettségin?”, és többször pattantam le róluk a kooperatív technikáimmal: „A tanárnő csak diktálja le, mi kell a tételekhez!”

Már maga az irodalom kronologikus oktatása is diákellenes, hiszen az első évben kell ötszáz éves szövegekkel küzdeniük, noha a nyelvi kompetenciájukat ez meghaladja. Bár az utolsó évben boldogan rátalálnak az avantgárdra és a huszadik századi irodalomra, közben rohanva készülünk az érettségire, és mire esély teremtődne az olvasóvá nevelésre, elballagnak. (De hát a csúcson kell abbahagyni.)

Aki a kezébe vett már tizenegyedik osztályos irodalomkönyvet, látja, hogy magában foglalja a 19. század második felének teljes magyar és világirodalmát, sőt a Nyugatot is. Ezt egy nagyon motivált és nagyon jó képességű osztály többé-kevésbé meg tudja tanulni egy év alatt. Nekem a tavalyi év erre volt elegendő: Petőfi, Arany, Madách, Ady, Babits.

A tanárok persze megtalálják a kiskapukat. Aki fontosnak tartja a kortárs irodalmat, beviszi Csokonai kapcsán Esterházyt, Vörösmartyhoz Tóth Krisztát, Petőfihez Petrit.

És aki nem szereti Wasst, megtanítja ugyan, de elmondja azt is, mi vele a baja. Ha bekamerázzák a termet, megoldják azt is. Szigorúbb ötéves tervek? Több szabotázs. Az új NAT nem az élettel összeegyeztethetetlen betegsége az iskoláknak. Csak irritáló, mint a fogak közé szorult almamag. Egy olyan ember szájában, aki gyógyíthatatlan degeneratív betegségben szenved.

A huszonegyedik században nem itt kellene tartania az oktatásnak. Ami most van, nem becsüli meg sem a diákot, sem a tanárt. De a célra kiválóan alkalmas: képzetlen, vezethető, szólamokkal hergelhető masszát alakít fásult, gépies szolgák irányításával. Ehhez most az új alaptanterv a szentesített eszköz.

(A szerző író, tanár)

Jenei Gyula Hisztériakeltés című írását vitaindítónak szánjuk a NAT irodalmat, irodalomtanítást érintő változásairól és a magyar irodalomoktatás helyzetéről, melyhez várjuk irodalmárok, pedagógusok hozzászólásait a [email protected] címen. (A szerk.)

További hozzászólások >>>