Hisztériakeltés

AVAGY AZ ÚJ NAT
MINT AZ IRODALOMTANÍTÁS KORONAVÍRUSA

Olyan ez, mint a vallás. Mindenki hisz valamit az oktatásról, az iskoláról. Márpedig hitről nehéz vitatkozni, szinte reménytelen. A megegyezés nem, viszont a vita, az összeveszés, a gyűlölködés garantált.

Itt van az új NAT. Rengetegen megszólalnak, tiltakoznak ellene, aláírásokat gyűjtenek a visszavonásáért, az átalakításáért. Ha valaki elkezd valamit szidni, amivel kapcsolatban sokan táplálnak ellenérzést, akkor működni kezd a falkaszellem. Az iskola nem tesz mást, csak látványosan tükrözi a társadalom állapotát, a mindennapi frusztrációinkat. Így volt ez tizenöt vagy negyven éve, s így lehetett száz éve is. Vagyis az oktatásügy tökéletes terep arra, hogy túllicitáljuk mások indulatát, felháborodását (függetlenül attól, hogy az a gyerekeink jövője iránti aggódásból fakad, vagy egyszerűen elkap bennünket a kocsmahév).

Itt van például az irodalom mint tantárgy. Jól tanítjuk, rosszul? Nem tudom, pedig tanítom.

S az a baj (baj?), hogy ez nagyon sok más magyartanár kérdése is. Nem csak most, hanem évtizedek óta. Vagy talán azóta, amióta létezik irodalomtanítás. Mik legyenek a kötelezők, milyen legyen a klasszikusok és kortársak aránya, mi kerüljön előtérbe, az életrajzba vagy korba ágyazottság, esetleg az irodalomelmélet vagy a műelemzés? Tematikusan vagy kronologikusan kövessék egymást a szövegek? Bármelyik részkérdésről konferenciát lehetne összehívni, ahol tekintélyes szakmabeliek, irodalompedagógusok folytatnának késhegyre menő vitát, amit aztán megegyezés nélkül kellene fölfüggeszteni, elnapolni.

Pár évvel ezelőtt a szabad tankönyvválasztás visszaszorítására tett oktatáspolitikai kísérlet borzolta a kedélyeket. De vajon azok, akik akkor háborogtak, tudták-e pontosan, hogy mi ellen? A korábbi tankönyvpiaci liberalizáció ugyanis körülbelül annyit jelentett, hogy szabadon lehetett választani a sokszor bűnrossz könyvek között. A cinikusan rossz könyvek között. Persze voltak jó tankönyvek, irodalomból is, de amit akkoriban a legtöbb középiskolában használtak, az áttekinthetőségében, stílusában-szövegezésében, tartalmában nagyon távol állt attól, amivel a korosztályt meg lehetne szólítani. Pedig a tanárok akkor még több könyv közül is választhattak volna (egyébként ma is van választási lehetőség), de ha valaki húsz évig tanít ugyanabból, akkor macerás (nem kényelmes) a váltás.

És most itt az új NAT. Irodalomból is. Egy ismert magyartanár ezt kritizálva írja a minap, hogy két jó tantervet ismer, az 1978-ast és az 1995-öst, amelyek sokéves munkával, akadémiai háttérrel formálódtak, s hogy azok mögött „komoly szellemi teljesítmény, és – különösen az 1995-ös NAT mögött – szellemi közmegegyezés is állt”. Már csak azt nem értem, hogy akkor ezek miért voltak rosszak. Vagy ha nem voltak rosszak, miért támadták őket annyian? Merthogy az irodalomtanításra (tantervre, tananyagra, tankönyvre) akkor is, tizenöt-húsz éve is panaszkodtak. Nagyon.

Emlékeznek Kukorelly Endre Li(l)a legyezőjére 2007-ből? Így kezdődik: „A hetes busz peronján, közvetlen az orrom előtt, egy matrózblúzos, nyilván érettségi előtt álló, amolyan budai úrilány kinézetű helyes kiscsaj azt mondja, bele a barátnője arcába, hogy baszd meg, tele van a faszom, ez még lemegy, túl leszek rajta, aztán már nem lesz szükségem erre a magyarra.” Kukorelly itt (mint mindig máskor) a kortárs mellett agitál. Az írás jó, látványos és provokatív, nemhiába lájkolják annyian, ha néha feltűnik a neten. Csak hát más dolog az iskolán kívülről véleményt mondani valamiről, esetleg megtartani egy-egy rendhagyó irodalomórát akármelyik gimnáziumban, és nagyon más bemenni körülbelül négyszázszor ugyanabba az osztályba.

Miközben a diákok többsége az általános iskolából úgy kerül a középbe, hogy jobb esetben nem lelkesedik az olvasásért, rosszabb esetben utálja az irodalmat (olvasást, verselemzést, mindent).

Senki ne mondja pálya széléről, a lelátóról, hogy hát akkor innen szép nyerni, meg hogy olyan órákat kell tartani, amik lekötik a diákokat stb.! Merthogy egy osztályban harmincöt-negyven diák ül pontosan annyiféle képességgel, ahányan vannak, és annyiféle érdeklődéssel, érzékenységgel, családi háttérrel, motivációval, hiánnyal. És úgy, hogy nagyon sokaknak alapvető problémái vannak az olvasásértésben. Ezt az egyetemek(!) is visszajelzik a középiskoláknak.

Miközben mindig akad néhány diák, aki sokat, szívesen és jól olvas, minőségi irodalmat is (mi az, hogy minőségi?), a többség viszont sorozatfüggő, miként az a lány a hetes buszon, s alig várja, hogy lemenjen az érettségi, és békén hagyják a lila irodalommal.

Az új NAT irodalomtanítást érintő részét két szempontból támadják: az egyik, hogy miért nincs benne a kortárs irodalom, a másik, hogy miért került bele Wass Albert, Herczeg Ferenc, Nyirő József, illetve miért hulltak ki a rostán Ottlik Géza és Kertész Imre fontos regényei. Az oktatáspolitika felelősei Ottlik és Kertész kikerülését cáfolják, mondván, hogy a kerettantervben benne lesznek (ebben egyébként biztos vagyok). És még annyit: ha a szaktanár úgy ítéli meg, hogy a törzsanyag elsajátításához elegendő az órakeret nyolcvan százaléka, akkor a fennmaradó húszat szabadon választott témák feldolgozására fordíthatja, sőt a diákokat is bevonhatja a tananyag kiválasztásába.

Persze a tananyag sok. Tényleg sok! Az, hogy eddig is sok volt, nem indokolja, hogy ezután is soknak kell lennie.

De érdekes, hogy most min háborodnak fel sokan. Azon, micsoda visszalépés, hogy a kortárs irodalmat nem kell tanítani? De lehet, ha jut rá idő. Viszont a legtöbb gimnáziumban eddig sem jutott. Közhelyes, de (kivétel talán néhány elitgimnázium, illetve a kortárs irodalom iránt elkötelezett magyartanárok viszonylag szűk csoportja által tanított osztályok) a diákok most is úgy érettségiznek le, hogy a Radnóti utáni korszakok irodalmáról szinte semmit nem hallanak, semmit nem tanulnak. (Legfeljebb annyit, amennyit a szóbeli érettségi egy-két tétele elvár, de tudjuk, az nagyon kevés.) S hogy miért? Többek között azért, mert a magyartanárok jelentős része sem rendszeres olvasója a kortárs irodalomnak. Egyszerűen nincs képben. (Nincs ideje, nem érdekli, sosem érdekelte.) Ez ellen lehet háborogni, lehet tiltakozni, ám megváltoztatni nagyon nehéz. És hosszú idő. Ha egyáltalán. S tegyük hozzá, hogy a diákokat egyszerre jellemzi a radikalizmus és a nagyon is konzervatív hozzáállás. De inkább konzervatívok. Irodalmi ízlés tekintetében mindenképpen.

Most aláírásokat gyűjtenek, tiltakoznak, hogy egyetlen irodalmi Nobel-díjasunk egyébként, szerintem, valóban remek regénye nincs benne a NAT-ban. De mindegy, hogy benne van vagy nincs, a legtöbb helyen úgysem tanítják. A magyartanárok jelentős része ugyanis képtelen volt megemészteni Kertész Sorstalanságát. Sokan nem is olvasták, ha meg olvasták, nem tetszett nekik. Többekről tudok, mert beszélgettünk róla, akiknek nagyon nem tetszik. Egyenesen szidják. És akiknek kötelezőként olvasni kellene, azok döntő hányada úgysem fog ilyen vaskos és „nehéz” könyvet kézbe venni.

Végezetül: a kortárs vagy minőségi irodalom mindig is keveseké volt.

Akár tetszik ez az íróknak és magyartanároknak, akár nem. S talán nem is kellene erőltetni, megutáltatni. Akinek az a sorsa, hogy eltaláljon hozzá, úgyis eltalál. Az pedig miért lenne baj a tömegtársadalom korában, ha a többség sorozatot néz a neten? Hankiss Elemér mondta valamikor, hogy az Anna Karenina és egy brazil szappanopera lényegében ugyanazt a lelki-érzelmi szükségletet szolgálja ki – más színvonalon. Miért is kellene Esterházy-szövegekkel kínozni azokat, akik a sorozatok világában érzik jól magukat? Na jó, persze kérdés az is, hogy Katona József Bánk bánjával miért kell?

Kép forrása: Fortepan