Az anyag mint alkotótárs

BESZÉLGETÉS SINKÓ JÁNOS FESTŐMŰVÉSSZEL

„A végső cél, amire törünk, a földhöz hasonlatos: az élő anyag megszámlálhatatlan rétegének az összefoglalása. Az igazi érzékenység akkor születik, amikor a festő felfedezi, hogy a fa örvényei és a víz kérgei testvérek, a kövek és a saját arca ikerképek, s ekkor összehúzódik lassan a világ, a művész pedig látja, hogy a látszat esői mögött feltornyosulnak a nagy és lényeges jelek, melyek egyszerre jelentik a személy és a világegyetem igazságát.”

Max Ernst sorait Sinkó János doktori dolgozatába idézte be anno, s ezzel saját ars poeticáját is elárulta. Sinkó festészete az eltelt évtizedek alatt – az anyaggal való filozofikus párbeszéde és folytonos kísérletei folytán – finom „szfumátós” festői bölcsességgé érlelődött. Egyre differenciáltabb kolorizmussal, egye „porózusabb” lírával röpítette időtlen éteri terekbe a nézőt, és ugyan ilyen erővel rántotta le a földre, hogy itt organikus piktúrával, az enyészet jelenségével, az idő dimenziójával is szembesítse. Munkálkodását, pályafutását nem jellemezték nagy váltások, ám egy idő óta a művész festői világa nagyon is megváltozni látszik. Sinkó képeit afféle mágikus valóságdarabkák kezdik benépesíteni. Mintha a gyermekkorból előrajzott álomfoszlányok lennének ezek. Bohócokra, bábukra, színes rongyokra emlékeztető formák, fragmentumok, színes rajzolatok, melyek valahol az űrben röpködnek. E szürreális világban a játék öröme tombol, de mintha benne rejtezne a széthullás drámaisága is.

Sinkó János szegedi festőművész Csongrádon született 1949-ben. Első diplomáját 1972-ben a szegedi Tanárképző Főiskola, matematika-rajz szakán szerezte, tanára itt Fischer Ernő volt. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán 1981-ben diplomázott itt Bráda Tibor és Patay László voltak mesterei. 2010-ben a Temesvári Nyugat Képzőművészeti Egyetem Művészeti és Design Karon kapott DLA fokozatot. 1977-től rendszeresen állít ki. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének és a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének 1991-től a SZÖG-ART Művészeti Egyesületnek, amelynek egyik alapítója, titkára. A Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Rajz-Művészettörténet tanszékének nyugalmazott docense, jelenleg is aktív tanára.

Sinkó János első mestere Fischer Ernő volt, majd Bráda Tibor, Patay László és Fóth Ernő. A művész az elmúlt évtizedekben számtalan egyéni és csoportos tárlaton vehetett részt, ezek közül érdemes kiemelni az 1988-as Bázeli Világkiállítást, ahol olyan klasszisokkal szerepelt egy teremben, mint Chagall, Hundertwasser, Klimt, Modigliani, Schiele. Ötven éves volt, mikor 1999-ben a Párizsi Magyar Intézetben önálló kiállításon mutatkozhatott be, párhuzamosan a Szög-Art-tal, aminek maga is alapító tagja. Sinkó Jánossal nem csak egyéni alkotómunkájáról beszélgettünk, hanem mint a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának művész-tanárát, a hallgatók körében szerzett élményeiről is kérdeztem.

– Az előző évtizedek alatt kiérlelt festői világ, mintha most egyszerre felrobbant volna. A szintézisnek tűnő „finomködű” bölcsesség helyébe mintha a játszadozás harsányabb élményei költöztek volna. Mitől ez a nagy váltás?

– Ott van példának Schéner Mihály, aki pályája végén bábokat gyerekjátékokat csinált, vagy naphosszat ott feküdt a fűben. Bizonyára valamiféle oldódás ez nálam is. Nem tűzök ki semmilyen összegző célokat, nincs már bennem görcsölés, élvezem a festést, a játékot a formákkal. Sok véletlenszerűség és improvizatív elem van ebben a játékban, bizonyára nem véletlenül szeretem a dzsesszt. Afféle saját jam-session ez. A zenében sem a nagy szerkezetek, tételek izgatnak, hanem a hangok, a sok-sok hang, ami akár színekkel is behelyettesíthető.

– Felismerhető ezeken a képeken kidobott dunyha, csíkos zokni, virágos tányér, tarka bohócruha, mobiltelefon is, ezekből valamiféle szürrealista, álomszerű világ épül.

– Mostani képeimben a kor hulladékai is benne vannak. És ezek a töredékek az atmoszférikus térben lebegnek, az egymáshoz való távolságuk s közelségük ad ki egyféle ritmust. Ez a korábbi „fragmentum” képeimen is így volt csak most a motívumok konkrétabbak.

– És sokkal dekoratívabbak, mint a korábbiak…

– Először színes papírokból ragasztgattam kompozíciót, aztán eszembe jutott Fischer Ernő, aki még a hetvenes években mondta, hogy a kollázst nem árt megfesteni, annak az anyag-és textúraszerűségét visszaadni. Igyekeztem úgy elkészíteni az említett munkákat, hogy azok a grafika és a festészet határmezsgyéjére kerüljenek. A színes ecsetrajzokat először mozgalmasabb majd egészen homogén háttér elé raktam. A négyzetes kép-formátumot választottam, ezt mindig jobban szerettem, valahogy komplettebbnek éreztem. Nagyobb benne a feszültség, mint a konvencionális, álló, vagy fekvő kompozícióban.

– A néző a technikai varázslat eredményében gyönyörködik, de a mesteri tudásban gondolat, filozófia is rejtezik. Azt mondtad, hogy korábban a mikro- és a makrokozmosz érdekelt és ezek egymáshoz való viszonya, a piciny töredékek és a végtelen tér kontextusa.

– No meg az anyag. Az anyagot hívtam segítségül ahhoz, hogy a kozmikus erőket megjelenítsem. Például, ha a pépes anyagból készített alapba kompresszorral levegőt fújtam afféle kráterek alakultak ki a felületen. Ami létrejött azzal akár a világ keletkezése is lemodellezhető. A képnek finom plasztikája lett, és ami a legfontosabb: így az energia is belekerült az alkotásba. Az anyagban rejlő energiát, mint kifejező erőt próbáltam megjeleníteni. A festék önmaga valóságában is kifejező lehet, az anyagot azonban nem önmagáért becsülöm, természetének mélyebb megismerését is feladatomnak tarom. Társnak tekintem a mű megteremtésében. A változatos anyagok használata sok olyan új formát garantál, amely konvencionális eszközökkel elérhetetlen. A korrodált anyagok például magukban hordják az eltelt időt is, hisz a rozsdásodáshoz évtizedek kellenek. A homok pedig egy hosszú idő alatt erodálódott kőzet. Az erózióban, az enyészetben, a kopottságban is ott rejtezik az idő lenyomata. Az anyag durvasága, nyersszerűsége, látszólagos kidolgozatlansága pedig energikus és eredeti érzeteket hordoz. A szemcsés anyagok – fűrészpor, vasreszelék, vasgálic – beiktatásával a képeim méretét is növelni kellett, hiszen a materiális hatás így érvényesült jobban. Ezek az anyagok bizonyos pigment színeket is kaptak. Retuspisztollyal fúvott olajfestékkel finoman lehetett árnyalni őket. Fúvócsővel is dolgoztam, szájjal is fújtam a festéket.

– Minden technikai trükköt elárulsz?

– Nincsenek titkok, ezeket a technikákat nem én találtam föl, a doktori dolgozatomat Anyag és műalkotás címmel írtam, abban sokféle módszert ismertettem, de azt is leszögeztem: A technikai jártasság alapkövetelmény, olyan alapfeltétel, aminek meg kell felelni, de amely önmagában nem teszi a tárgyat műalkotássá.

– Főként nonfiguratív képeket készítesz, címeket hogy adsz nekik, szerinted fontosak a képcímek?

– Nem nagyon szeretem őket, de kellenek. Elindítják a néző gondolkodását valamilyen irányba. Kell valami kapaszkodó, de nem foglalkozom költői címadásokkal.

– A tanítványaid a digitális világ urai és foglyai, a festés az ő szemükben nem számít anakronisztikus tevékenységnek? Mit gondolsz erről a szédítő technikai gyorsulásról, a művészet hogyan tud ezzel együtt élni?

-A technikát be kel vonni az alkotói folyamatokba, ma már én is használom. Ha lefotózom a képemet, azonnal látom, miként hat kis méretben. A hallgatóság persze szélesebb körben is alkalmazza a technikát. A virtuális világban elképesztő programok vannak. Olyan például, amivel a festményt ceruzarajzzá lehet alakítani, a színes képet fekete-fehérbe lehet áttenni és fordítva, de olyan program is létezik, ami Van Gogh, vagy Gauguin stílusában jelenít meg egy adott képet. Ezek az eljárások gyakorlatilag felgyorsított folyamatokat, műveleteket jelentenek. Maga az életforma is így alakul, az autót egyszer csak majd nem kell vezetni, mert megy magától. Esetleg a GPS mondja be, hogy mi a következő lépés, teendő.

– Mi lesz akkor, ha a technika annyira dominánssá válik, hogy nevetséges lesz kézzel, ecsettel festeni?

– Efelé megyünk. Elképzelhető, hogy a világ egyszer csak nem fogja tudni értékelni ezt a tevékenységet. Így változhat meg az életforma, és bizonyára ehhez alakul majd a művészet megítélése, befogadása, és ehhez igazodnak a művészeti, alkotói folyamatok is. Szerintem meg kell mutatni, hogy az anyaggal az anyagban nyomot hagyni milyen nagy öröm. És ha a hallgató nagyobb örömét leli e tevékenységben, mint a gombok nyomogatásában, vagy a klikkelgetésben, akkor talán másként lesz. Akkor észre fogja venni, fel fogja ismerni és be tudja fogadni azt a jelet is, amit a másik ember hagyott számára. A képzőművészet akár terápia is lehet. Receptre persze nem lehet felírni, és mondogatni sem érdemes, hogy sokkal gazdagabb az, aki műalkotások között él, mint aki nem, ehhez élmény és tapasztalat kell.

– A minőség fölismeréséhez az idő által már megszűrt etalon műveket kell először megismernünk, vagy elég, a divatos kortárs folyamatokat követni?

– Valamihez mérni kell a minőséget és ez nem feltétlen a szépség, fontosabb az, hogy egy alkotással a befogadóból valamilyen élményt előhívjunk. Picasso egyszer a Guernicáról kérdezte az egyik tárlatlátogatót, aki azt mondta, azért tetszik neki a kép, mert az életben volt már hasonló élménye. Vagyis, akinek van primer tapasztalata, csak az tudja igazán valamihez kötni a művészeti élményt. Aki csak a mobilról gyűjti be az információkat, annak nem lesz valós tapasztalata. Aki a valóságot fotózza, és ott helyben nem éli át a látvány élményét, hanem majd csak otthon, mikor a képet megnézi, az elmulasztja a valódi örömöt. Azt olvastam valahol, hogy el akarják vinni a Mona Lisát a helyéről, mert legtöbben nem azért keresik fel, hogy gyönyörködjenek benne, hanem azért, hogy szelfizzenek vele.

– A rajz tanszéken azt gondolnánk csupa alkotni vágyó fiatal tanul, hogy a hallgatók a vizuális kultúra iránt fokozott affinitással rendelkeznek, mit tapasztalsz?

– Elvileg azok jönnek ide, akiket érdekel a művészet. A tanítványokkal csak akkor könnyű dolgozni, ha élményesítjük számukra a feladatokat. Mindenkit másképp, a saját munkáján keresztül lehet kapacitálni, igyekszem mindenkinek úgy segíteni, hogy közben engedem a saját útján menni. Amikor az egyik lány színes foltokban kezdett dolgozni, megmutattam neki Schéner Mihály munkáit. Örömmel vette, mert érzett affinitást e világ iránt, de volt akinek Giacometti rajzai kellettek az inspirációhoz. Mindig a kapcsolódási pontokat kell megkeresni, amivel ki lehet mozdítani a hallgatót, hogy így előbbre tudjon lépni a saját világában. Először nem baj, ha nem tud jól festeni, fontos, hogy magát a tevékenységet szeresse meg. Élje át az élményt, hogy a festékkel, a színekkel hangulatokat képes létrehozni, mert csak ehhez az élményhez tud majd később hozzáfantáziálni. Nem lehet általános recepteket adni, ha ugyanazt a festéktubust odaadom két embernek, teljesen mást fog vele festeni.

– Mondtad, hogy összegezni nem akarsz, de érdekel, hogy vannak-e új inspirációid?

– Amit mostanában elkezdtem, azt szeretném folytatni. A visszajelzésekből azt látom, hogy olyan emberek tudnak ezzel a világgal azonosulni, akiknek adok a véleményére. Nemrég találkoztam a tiszakécskei művésztelepen Szemadám Györggyel, aki jelezte, hogy számára szimpatikusak a legújabb munkáim. De egyébként olyan sok minden befolyásolja az embert, hogy éppen merre indul el. Nekem például fontos inspiráció volt, hogy megtaláltam a régi festékeimet, amit még Vinkler Laci bácsitól kaptam. Az ember folyamatosan képzőművész, akkor is, ha éppen nem fest. A képzőművészet egy életforma. A festő, ha alkot, ha befogad, vagy ha csak az utcán megy, akkor is képileg gondolkodik.

Pacsika Emília