Tiszatájonline | 2020. január 29.

Törzsasztal Műhely

„Az alanyiság a legnagyobb szerep”

INTERJÚ PUROSZ LEONIDASSZAL

BORBÍRÓ ALETTA INTERJÚJA
Január 7-én Purosz Leonidasz volt a Törzsasztal íróműhely vendége. A Jazz Kocsmában tartott szöveggondozó munkát követő felolvasóesten a költőt új, Egy férfi sosem hagyja félbe című kötetéről Molnár H. Magor kérdezte. A bemutató apropóján a szerzővel megjelent köteteinek egymáshoz való viszonyáról, szereplíráról és verseinek témáiról beszélgettünk…

– Milyen tendenciákat látsz a kortárs költészetben akár témát, akár kötettematikát tekintve?

– Kritikus egyelőre nem vagyok, irodalomtudós pedig biztosan nem is leszek, úgyhogy nem vagyok rákényszerítve arra, hogy az irodalmi mezőről általában gondolkodjak – különösen nem is mozgat meg, milyen trendek divatosak éppen. Van izgalmasabb a fast fashion-nél. Persze a friss líramegjelenéseket igyekszem követni, mindenbe legalább beleolvasni egy kicsit. Ezek alapján úgy látom, szokás szeretni mostanában az izgalmasnak titulált képeket, amiket én kevésbé találok izgalmasnak, ha nincs mögötte gondolatiság. De jó sajtója van a meglepő asszociációknak és a nyelvi kísérletezésnek is. A jópofáskodó szójátékok talán visszaszorulóban. Van ökolíra emberen túli világgal, az „ember” szó használata egyébként is gyakran gúnyos szájbiggyesztéssel jár együtt, de azért sok szó esik például társadalmi szerepekről. Három-négy éve nagyon sokat hallottam azt a szót, hogy testpoétika, lehet, hogy ez azóta ciki, mindenesetre ma már nem hallom. És természetesen él és virul az alanyi líra, megbízhatóan hozza változó színvonalú termését. Úgy érzem, a – mondjuk – negyven alatti mezőnyben több a markáns koncepció által összeállított kötet, mint „az elmúlt három év versei” jellegű összeállítások.

– A korábbi kötetedhez képest (A városnak meg kell épülnie) új irányzatot képvisel az Egy férfi sosem hagyja félbe. Minek köszönhető ez a változás az érdeklődésedben? Hogyan viszonyul egymáshoz a két kötet?

– Elég fiatal vagyok, azt hiszem, ennyi idősen három év alatt jelentős változások történnek az élményanyagban, beleértve az olvasmányélményeket is. Új közegbe kerültem, más problémák foglalkoztatnak, egy jelentős részét annak, amit az első kötet írásakor izgalmasnak tartottam, kinőttem.

Ha valami összeköti, és egyben elválasztja a két kötetet, az, hogy mindkettő meglehetősen életkor-centrikus, ha úgy tetszik, generációs problémákat tematizál.

Az első egy tinédzser felnövéstörténet, a második pedig hangsúlyosan a kora huszonévesek világában játszódik. Mindkettő átmeneti időszak, csakhogy míg a kamaszkor változásait, legyenek akármilyen keserédesek, természetes folyamatként éljük meg, addig az utána következő évek olyanok, mint a végállomás előtt néhány kilométerre, a senki földjén megálló vonat. A gyerekek már bácsiznak, a felnőttek még öcsiznek. Nincs önálló egzisztenciánk – de máris unjuk, amit csinálunk. Meghíztunk, büszkék vagyunk, ha nem iszunk egy hétig, és ennél már csak jobban fog fájni a hátunk. De az is lehet, hogy másnál később jön el ez a pont, csak én kezdtem túl hamar mindent.

– Mennyire volt tudatos, tervezett a kötet struktúrája?

– Eléggé. Akkor tudom rávenni magam a munkára, ha kitalálom előre, miről fog szólni a könyv. Aztán, ahogy írom a verseket, észreveszem, hogy egy kicsit máshol van a fókusz, mint gondoltam, és akkor átalakítom a koncepciót is. Ezt megcsinálom néhányszor ugyanígy. Aztán, amikor a finisben vagyok, és kell, mondjuk, még tizenöt vers, akkor azokat már tudatosan oda írom, attól függően, milyen szálakat érzek még kidolgozatlannak, mit akarok esetleg árnyalni vagy fokozni.

– A kötet címe az identitás kérdése felé tereli a figyelmet. Mennyire igaz ez a kötet szövegeire?

– Nagyon érdekel az identitás kérdése, mi alapján formáljuk az önképünket. Sok szereplehetőség megjelenik a kötetben, amelyek mind valamilyen formában a férfi-léthez kapcsolódnak, hol nagyon szorosan, hol kevésbé direkt módon. Van egy egyszerre macsó és hiperérzékeny tér, ahol mindent a teljesítménykényszer mozgat, és ebben zajlik sport, művészet, szexuális és szociális élet monoton váltakozása.

– Sok a visszatekintés a kötetben, illetve sokszor dichotómiákban gondolkodik egy-egy vers – például a szülő-gyerek, tanár-diák, férfi-nő viszony dominál. Mik azok, amik meghatározták ezeket a témákat, miért érezted fontosnak a kötet írása közben?

– Az identitásunkat nagyon sokszor valamivel szemben határozzuk meg. Nem tudjuk, mik vagyunk, de ezek és ezek biztos nem. Ez nem feltétlenül egészséges, sőt ismerjük a toposzt: a hős rendszerint azzá válik, ami ellen a legjobban küzd. Éppen ezért sokszor nem az érdekelt, mitől érvényes, ahogy magunkat meghatározzuk, hanem pont az, hogy mitől komikus, fals az egész önkonstrukció. A vers is általában akkor működik, akárcsak a regény vagy a film, ha érdekes és igaz konfliktusból indul ki – persze a konfliktus itt belsőbb természetű, nem feltétlenül dramatizált.  A kötet négy Mi, akik… kezdetű versében mindig van egy elképzelt „ti”, egy konstruált ellenségkép, amivel a kórus hadakozik. Az Erős várban a fiatal fellépők az idősebbekkel szemben határozzák meg magukat, mégis görcsösen az ő figyelmüket keresik. A Drága Kishúgom és Anya címűben egy vidéki első generációs értelmiségi próbálja elmagyarázni otthon a családnak, milyenek a felvilágosult fiatalok, közben ugyanúgy az otthonról hozott nyelvi mintákat követi. Az ilyen fonákságok, ellentmondások izgatnak.

– Nyilván alanyi költészetről van szó a kötetedben. A szereplíra mennyire áll közel hozzád? Azt hiszem, eddig egy kritika jelent meg a kötetről, és ott ez az egyik legfontosabb olvasat.

– Abból a szempontból alanyi líra, hogy az elbeszélő meglehetősen fókuszban van. Szokták a terminust abban az értelemben is használni, hogy a költő és az elbeszélő személye jelentős átfedéseket mutat. Ez az egyenlőség-vonósdi esztétikailag meglehetősen érdektelen szempont, ellenben nagyon is emberi reflex.

Ebben az értelemben az alanyiság a legnagyobb szerep. Az őszinteség pózai is pózok, tehát érdekelnek.

– A kötet nyitó és záró verse egyfajta keretet ad, itt sokkal nyíltabban jelensz meg, akár név szerint is. Esetleg mesélnél a kötetről a két vers tükrében?

A nyitó- és záróvers valóban egy leválasztható keret, ahol a szerzőiség, az írás aktusa konkrétan is megjelenik – míg a közbülső szövegekben tudatosan nem. Túl csalogatónak tűnt az olvasói elvárás csapdája ahhoz, hogy ne sétáljak látványosan bele. Purosz Leonidasz: én vagyok. Na, persze.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve? 2019-ben jelent meg a kötet, szóval lehet, hogy még nem egy új líraköteteten gondolkozol, de esetleg prózával vagy egyéb művészeti ággal kapcsolatban van elképzelésed?

Regényt régóta tervezek írni, ami nem jelenti azt, hogy el is kezdtem, de ha sokszor mondom az interjúkban, akkor hátha előbb-utóbb nekifogok. A forgatókönyv-írás is nagyon érdekel, ilyet például tanulok az egyetemen, sőt rendeztem néhány kisfilmet is, de ezek egyelőre kísérletezések, próbálkozások, elég messze vannak még attól, amit szeretnék.  A líra kapcsán pedig úgy látom, a Mi, akik… versek azok, amelyeknek a továbbgondolásában van potenciál, szóval hasonló kórusverseket tervezek írni. Aztán meglátjuk, hosszú távon tud-e izgalmas lenni ez a forma, vagy automatizmussá üresedik.

Borbíró Aletta

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja)

  
  

Fotó: Ács Péter