Ne féljünk a sötéttől!

KORTÁRS KÖLTÉSZET – KORTÁRS GRAFIKA KIÁLLÍTÁS KECSKEMÉTEN

– Mindig is utáltam a kiállításmegnyitókat! – súgta a fülébe a Herceg a kecskeméti Kápolna Galériában, a Kortárs költészet – kortárs grafika című kiállításmegnyitója előtt. – Megnyitom így, megnyitom úgy, folyton csak ezzel jönnek, mintha egy vízcsapról lenne szó!

Meglepődött, mert éppen a Herceg volt az, aki odacipelte. Először nem is értette, hogy miért kell a januári hidegben kimozdulniuk otthonról, de amikor meglátta a hangszereket egyből beugrott neki, hogy biztosan a Pola nevű lány miatt, akinek az utóbbi időben kezdett a Herceg udvarolni. Megnézte a meghívót, ezek szerint Pola Krystowska az ADHOCCC nevű zenekarban is játszik, az író neve viszont egyikőjüknek sem volt ismerős.

– Legalább pontosan kezdenék, de mindig csúszás van! – morgolódott tovább a Herceg.

Ez annyira jellemző volt rá, ő, aki világ életében mindenhonnan elkésett és megváratott mindenkit, nekiállt hisztizni, hogy nem kezdenek időben. Igazából az volt a baja, hogy hiába nézett körbe újból és újból az emberek között, Polát nem látta sehol sem.

– Nem gondoltam, hogy ennyien lesznek, de kezdik végre! – hajolt oda hozzá a Herceg, és valóban igaza volt, az író köszöntötte az egybegyűlteket, elővette a papírjait, majd olvasni kezdett.

– Van az a vicc, amikor az állatorvos megbetegszik, és ezért kénytelen felkeresni az orvost. Bemegy a rendelőbe, leültetik, majd az orvos megkérdezi tőle: „Na és kolléga, mondja, mi a panasza?” Mire az állatorvos meglepetten: „Ja, hát így könnyű!” (A közönség felnevetett, ezt csak akkor kell felolvasni, ha nem nevetnek!)[1] Ez csak azért jutott eszembe, mert könnyű úgy megnyitni egy kiállítást, ha az ember előtte látta már a műveket. Pedig én akartam, szerettem volna, de végül úgy alakult, hogy amikor Majoros Gyula felkért, hogy nyissam meg a Műhely Művészeti Egyesület és a Kecskeméti Kortárs Művészeti Műhelyek Forrás Kiadója által szervezett kiállítást, akkor még nem érkeztek be a művek, így az előismerkedés elmaradt. Szerencsére nem vagyok művészettörténész, se költő, így nyugodtan fecseghetek a rám szabott 10-8-6 percben, már ha jól vettem ki Gyula szavait.

Odafordult a Herceghez, kérdőn néztek egymásra, hogy mégis mi lesz ebből, de az író folytatta.

– Szóval, ha már így alakult, engedjék meg, hogy a képek helyett szavakról beszéljek, ezen a területen kicsit otthonosabban érzem magam. Ezeket írtam fel magamnak: közbeszéd, oktatás, egészségügy, pazarlás, kultúrpolitika, elnézést, ez egy másik cetli! állatorvos, keresés, teremtés, ünnep, valóság. Kezdjük a kereséssel! A keresésben az a jó, hogy miután az elveszett kulcsunkat, tárcánkat, útlevelünket, gyerekünket, hazánkat, hitünket végre megtaláltuk, akkor utána már nem kell tovább folytatnunk. Az idegőrlő perceket (vagy órákat) leszámítva, van jó oldala is a helyzetnek, miközben mondjuk feltúrjuk a lakást az eldugott karácsonyi ajándékokért, amit olyan helyre raktunk, hogy később is biztosan gyorsan meglegyen, közben újabb és újabb dolgokat találhatunk, amikről korábban nem is gondoltuk volna, hogy keresnünk kéne. Persze nem mindig ilyen vidám és rózsás a dolog, mert sokszor csak a dühkitöréses és zaklatott fázis jut nekünk, ami után a lakás romokban hever. De aztán végül, a megtalálás, az újrabirtoklás öröme, mindenért kárpótol, jöhet a megnyugvás. Gyakran van az az érzésem, hogy a művészet sem más, mint éppen ez a lázas keresési folyamat, csak valahogy a művészek, kezükben a megtalált kulcsukkal, nem állnak le, hanem konok módon mennek tovább, és folytatják a keresést, mert hajtja őket valami, talán a kíváncsiság, a vízió, a hit, a fájdalom, a fanatizmus, nehéz lenne megmondani. Kell ehhez egy nagy fokú makacsság és bátorság, mert hát mégis csak úgy kell a sötétben tapogatózniuk, hogy biztosítékuk nincs semmire, hogy vajon mit is találnak majd. Ez sokszor kiszolgáltatott helyzetet tud teremteni, hiszen a saját művüket, a keresett és talált tárgyat soha nem fogják tudni teljesen objektíven megítélni, hogy vajon valóban ezt keresték-e. Nem könnyű egyszerre kétkedőnek és magabiztosnak lenni. Ez azért jusson eszünkbe, és fogadjuk tisztelettel kutakodásuk eredményét, amikor megállunk a képeik előtt, és akkor lassan rá is térhetünk a következő szavunkra.

– Jusson majd eszedbe! – súgta a fülébe a Herceg.

– Teremtés. A semmiből csinálni valamit. Nem kell hozzá sok, elég egy gondolat és minimum két ember. Egy alkotó és egy befogadó, a többi már csak idő és technika kérdése. A kiállításra elkészült művek bizonyítják, hogy az alkotók megtették, amit megkövetelt a haza ami a dolguk. De mi a helyzet velünk, velünk befogadókkal? Mi mit teszünk hozzá a folyamathoz? Mert hiszen értünk vannak ezek az alkotások, ami egyfelől kényelmes helyzet, mivel ide lettek rakva, tárva elénk, de felelősség is, hiszen nélkülünk pusztán anyag és elfecsérelt idő válna belőlük. Éljünk hát a lehetőségünkkel! Menjünk, nézzünk körbe, szemlélődjünk, hagyjunk magunknak időt, váljunk mi is a teremtés részévé! Arra viszont figyeljünk, hogy ne akarjuk magunkat becsapni a tetszik/nem tetszik kínálta leegyszerűsítéssel, hanem próbáljuk meg a lehető legpontosabban megfogalmazni a gondolatainkat, ennyit minimum megérdemlünk, mi magunk és a művek is. Aztán ne legyünk restek mindezt megosztani a művészekkel, most jöttek ki a sötétből, egy-egy jó szó elkél most nekik. Hálás egy fajta tud lenni a művész, ha dicsérik! (Saját tapasztalat!) Ha esetleg valami mégsem nyerné el a tetszésünket, akkor azt is el lehet mondani, sőt kell is, viszont biztos vagyok benne, hogy az itt jelenlevők képesek lesznek ezt a lehető legárnyaltabban megfogalmazva megtenni.

– Hát abban biztos lehetsz! – hajolt oda a Herceghez, és alig tudták elfojtani a nevetésüket.

– Ünnep. Sokszor hajlamosak vagyunk elbliccelni az ünnepeket, mert előbb látjuk meg benne a macerát, vagy csak azt látjuk. Az ünnepet helyettünk senki nem fogja elhozni, ebben hasonlóan a művészekhez, nekünk kell a tettek mezejére lépnünk, és az általunk a semmiből ácsolt emelvényre felállni. Nem könnyű a saját hajunknál fogva kihúzni magunkat a mocsárból, de egyszer muszáj elkezdeni! Mert az ünnep attól jó, hogy nem kell hozzá tűzijáték, himnusz, nagy csinnadratta csak türelem, nyugalom és szándék, hogy kilépjünk a megszokott hétköznapi rutinból. Erre is jó egy kiállítás, összehoz embereket, gondolatokat ébreszt, kicsit felemel és új világokat nyit meg számunkra. Ez is ünnep!

– Valóság. Nem egyszerű mindig a helyén kezelni a dolgokat, mégis muszáj erre törekednünk! Tehetünk úgy, mintha nem létezne szegénység, uszítás, gyűlölködés, klímaváltozás, menekültek, attól még a dolgok meg fognak történni. És itt fognak megtörténni, nem máshol. Minket fognak érinteni, nem másokat. A valóság már csak ilyen, folyton szembejön velünk, ráadásul nem elég, hogy szembejön, de állandóan megkérdőjelez mindent. Kíméletlenül. Fájdalmasan. Csak is rajtunk múlik, hogy milyen állapotban adjuk át, hagyjuk magunk mögött ezt a várost, ezt az országot, ezt a bolygót.

– Mégis csak elővette a másik cetlit! – köszörülte meg a torkát a Herceg, és elmosolyodott, mert felfedezte Polát, aki időközben megérkezett.

– Ne hagyjuk magunkat becsapni, mert a döntés végül mindig a mi kezünkben van! Tanuljunk a művészektől, hiszen ők mindig a valósággal foglalkoznak, nincs is más lehetőségük, nekik ez munkaköri kötelességük. A valóság miatt kényszerülnek folyton rákérdezni a világunkra, a társadalmukra, az értékeinkre, a jelenünkre, a múltunkra és a jövőnkre. Tegyük most mi is ugyanezt! Elfogytak a szavaim, az időm is lassan. A kiállító művészek és a szervezők nevében szeretném megköszönni, hogy eljöttek…

– Na tuti most fogja mondani, hogy megnyitja! – hördült fel a Herceg.

– …mielőtt átadnám a szót, vagyis a helyet az ADHOCCC zenekarnak, engedjék meg, hogy felolvassak egy rövid részletet Paul Watzlawick A helyzet reménytelen, de nem súlyos című könyvéből. „Egy részeg áll az utcai lámpa alatt, és egyre csak keresgél valamit. A rendőr kérdésére, hogy mit veszített el, azt válaszolja: »a kulcsomat«. Most már ketten keresgélnek tovább. Egy idő után a rendőr tudni akarja, vajon biztos-e abban a részeg, hogy éppen ott veszítette el a kulcsot. A válasz erre: »Nem, nem itt, hanem arra hátrébb – de ott túl sötét van.« Ne féljünk hát a sötéttől!

És abban a pillanatban kialudtak a fények, így szerencsére végül az már nem hangzott el, hogy a kiállítást megnyitom.

Elhangzott 2020. január 24-én a kecskeméti Kápolna Galériában.

Neszlár Sándor

[1] Nevettek.

Fotó: baon.hu / Bajáki Zsanett