Tiszatájonline | 2020. január 23.

„A jó színház sem csupán az értelmet célozza meg”

BESZÉLGETÉS MEZEI KINGÁVAL
Pilinszky János költészetén keresztül a látvány kerül a középpontba a Mezei Kinga által rendezett Éjidő című előadásban. A hatszereplős produkciónak történeti fonala nincs, a rendező Pilinszky versein keresztül mutatja be azt a világot, amelyben élünk… – SIRBIK ATTILA INTERJÚJA

BESZÉLGETÉS MEZEI KINGÁVAL

Pilinszky János költészetén keresztül a látvány kerül a középpontba a Mezei Kinga által rendezett Éjidő című előadásban. A hatszereplős produkciónak történeti fonala nincs, a rendező Pilinszky versein keresztül mutatja be azt a világot, amelyben élünk.

Költészetet színházi nyelvvé alakítani minden szempontból izgalmas feladat. Megküzdöttél a nehézségeivel is?

– Természetesen. Ma már meglehetősen nehéz olyan színházi formát találni, amelyben a vers műfaja megél, és lehetőleg integrálódik is a színházi közegbe. Nem is mindenfajta költészet, költői opusz alkalmas feltétlenül arra, hogy színházi környezetbe helyezzük. Akár azért is, mert némely versek sokkal erőteljesebben hatnak, ha az ember magának, magában olvassa őket (s így annak a veszélye is fennáll, hogy a költészetre fogékony nézőben – némiképp elvéve tőle saját értelmezését – csalódást okozhat némely színészi interpretáció), ugyanakkor az is tény, hogy egyre inkább fogyatkozik a versekre érzékeny nézők száma. A mai populáris színházi irányvonalak nem „hivatottak” ezen a tendencián javítani, a vers lassan kiszorul a színpadokról. Érzésem szerint, egyfajta szakadék képződött a színház és a költészet, a vers műfaja között.

Pilinszky költészete különösen érzékeny, abból a szempontból is, hogy vajon lehet-e, kell-e a színházba beemelni, s amennyiben igen, milyen módon. Pilinszky versei „tömörek”, sokszor túl „súlyosnak” tűnhetnek ehhez a feladathoz. Ha a verseket a maguk súlyánál fogva kezeljük a színpadon, túl dramatikussá válhatnak (akár patetikussá), ha pedig ez ellen próbálunk menni, akkor esetlegesen felhígulnak, banálissá válhatnak. Igazán drámai helyzetbe sem kerülhetnek – ugyanezen okokból kifolyólag. Nehéz rajtuk „fogást találni”, nehéz őket úgy „közölni”, hogy közben megmaradjon az a szikárság, tömörség, ami a Pilinszky-féle versvilágban a legerősebb, ami költészetének sajátossága. Ez nemcsak a színpadon konkrétan elhangzó versekkel kapcsolatban mondható el, hanem valójában ennek a költészetnek – akár más eszközökkel történő – színpadra való leképezéséről is.

Ma már pl. egy verset adekvát zenei környezetbe helyezni, vagy „megénekelni” ugyanakkora kihívás, mint amennyire természetes volt a régi időkben, hogy ez a kettő összetartozik. Hasonló folyamatok zajlanak le a színház és a társművészetek között is.

Ezek a kérdések, gondolatok folyamatosan ott motoszkálnak bennem egy ilyen jellegű vállalkozásnál, nemcsak az alkotói munka során, hanem még az előadás elkészítése után is.

– Az előadás hat szereplője igazából sokkal több, mint hat szerepet játszik. Ez egy alapvető koncepcionális elképzelés volt, vagy idő közben alakult így?

Koncepcionális. Valójában az előadás erős váza papíron készen volt a próbák megkezdése előtt, azzal együtt, hogy ki milyen „szerepben” – vagy inkább karakterben, formában, stációban – fog megjelenni. Az Éjidőben nem igazán beszélhetünk szerepekről a szó klasszikus értelmében. A fel-felbukkanó figuráknak, lényeknek, „kreatúráknak” nincsenek hagyományos értelemben vett jellemvonásaik, nincs végigkövethető útjuk, inkább sors-töredékek. Mint ahogyan az előadásban magában sincsenek klasszikusan kidomborított drámai helyzetek, konfliktusok, párbeszédek, hagyományos cselekményszál. Inkább kitartott pillanatok ezek, kifeszített képek mozaikja.

– A előadásban a gyerek marad mindvégig gyerek. Ez hangsúlyozza a darab ártatlanságba csomagolt állandóságra és stabilitásra irányuló célkitűzését?

– Látszólag valóban van egy állandó karakter, egy kulcsfigura az előadásban, a Kisfiú személyében. Az Ő lelkében, álmaiban, világában vagyunk, melyeket a félelmeiből, vágyaiból sző. Az ebben a világban megjelenő lények az Ő lehetséges énjeiként, stációiként is értelmezhetők (mint pl. amikor saját felnőttkori énjével találkozik, vagy amikor „megöregszik”).  A gyermeki én-je még ártatlan és ártalmatlan (és ebben a tiszta állapotban bölcs is), és ha úgy tetszik, igen, ehhez az állapothoz az „állandóságra” és „stabilitásra” való vágyakozás is hozzátartozik. Főként abban a tekintetben, ahogy az ember arra vágyakozik, hogy bizonyos „normák” stabilan végigkövessék az életét a későbbi életszakaszokban is. Ám – mint tudjuk – sajnos ez nem egyszerű, és nem is így történik.

Nem elsősorban a társadalom által ránk szabott normákra gondolok, hanem az emberben mélyen gyökerező alapvető emberi törekvésekre, „szabályokra” – vagy akár azokra a tulajdonságokra, amelyek az embert emberbőrben tudják tartani, s amelyek gyermekkorunkban még talán mindannyiunkban ott lapulnak, mint esély, vagy lehetőség.

– Az Éjidő kaleidoszkóp jellege arra is utal, hogy minden csak változás, vagy átmenet, vagy van, ami állandó?

– A töredékes szerkezet egyrészt a Pilinszky-drámák hangulatának, szerkezetének megidézése, másrészt reflektálás arra, amiben élünk, ami felé haladunk. Bizonyos erkölcsi kérdéseket, miheztartásokat alapvetésként illene kezelnünk, lehetőleg az életünk minden szakaszában, függetlenül a bennünk, vagy a környezetünkben történő különféle változásoktól. Ehelyett az ember mindent elárul, ami még tartást adhatna neki, elvesztette méltóságát, elfelejtette mit jelent a mérték, az érték, a tisztelet, a hit.

Akárhogy is rázogatjuk össze azt a „kaleidoszkópot”(ha már ez a szó találóan felmerült), vagyis akárhova „bökünk” a múltban, jelenben, arra bukkanunk, hogy az emberiség újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat, mindenen átgázol, minden alapvető morális szabályt megszeg, s azután csodálkozik, hogy otthontalan ebben a világban.

A magány és számvetés, a jelenkor emberének elidegenedettsége,  elmúlás és elengedés, önvizsgálat és önkeresés, üdvösség, remény, irgalmasság és kegyelem, de mindenekelőtt az  otthontalanság és a hazatalálás vallási gyökerű élményei ugyanúgy, ahogyan Pilinszky versvilágát, az előadást is végigkísérik?

– Az alkotói munkát, a keresést, a felkészülést, az anyagra való ráhangolódást mindenképp.

Ezek a fogalmak többségében itt lengenek körülöttünk akkor is, ha nem akarunk velük szembesülni. Az Éjidő c. előadás ezek a fogalmak köré csoportosulva kezdett formálódni. Ehhez kapcsolódtak a Pilinszky-verssorok, melyek tűpontosan fogalmaznak ebben a tematikában. Magában az előadásban a felsorolt fogalmak, érzések közül némelyek olvashatóan, érezhetően jelen vannak valamilyen formában – az elhangzó sorokban, a témák kapcsán formálódott jelenetekben, vagy az alkotók, színészek lelkében. Ám a legtöbbjük inkább esszenciális módon szervez egy-egy jelenetet, illetve úgy bukik elő, akkor jut kifejezésre, ha az ember, a néző magában mélyebbre tekint.

– Mennyire kellett törekedned a társművészetek egyenrangú jelenlétére. Ez a fajta színház alkotói habitusodból adódóan természetes módon teremtődött meg?

– Ez egy folyamatos kutatás bennem, nevezetesen, hogy hogyan lehet a színházat alkotó művészeti elemeket olyan módon szervesíteni, hogy ezek egymás függvényében, de ne egymás kárára legyenek jelen. Tehát, hogy a társművészetek egymást megsegítve, erősítve valamiféle organikus egységet alkossanak. A színpad, vagy egy színpadi helyzet mindig kínál, vagy megkövetel egyfajta hierarchiát, az már egy alkotói döntés, hogy az ember ezt elfogadja-e, vagy esetenként más utat választ, más megoldással kísérletezik. Néha sikerül, néha pedig megmarad egy jobb vagy rosszabb kísérlet szintjén, ami pedig alkalom arra, hogy ezt kielemezzük és tanuljunk belőle. Szerencsére voltak és vannak olyan alkotók, akik még úgy tekintenek a színházra, mint a művészetek találkozásának a helyére, s ezektől a mesterektől sokat tanulhatnak azok, akik hasonló törekvésekkel közelítenek a színházhoz.

– Vannak, voltak inspirációs forrásaid, olyan alkotók akik többé-kevésbé hatottak az előadás atmoszférájának megteremtésére?

– Sokszor nehéz visszakeresni, hogy egy-egy megoldás, jelenet miből indult ki konkrétan, és milyen stádiumokon, alkotói fázisokon ment keresztül, míg véglegesedett. Inspirációk sok helyről érkezhetnek, kezdve az adott költőtől, melyet a saját szűrőmön (élményeimen, gondolataimon, kétkedéseimen, álmaimon, vízióimon) áteresztek. De érnek „külső ingerek” is, képzőművészeti, zenei élmények, és nem utolsó sorban olyan színházi alkotók munkásságának tanulmányozása, akiket követendőnek gondolok. Az Éjidőnél mindezek mellett komoly inspiráció volt az előadás felkészülési folyamatát megelőző elméleti kutatómunka is, melyet a doktori értekezésem megírásához végeztem el a társművészetek szerepéről a színházon belül, illetve magáról az összművészetről.

– Értelmeznünk kell az előadást, vagy elég ha átadjuk magunkat a flow élménynek?

– Legszívesebben az mondanám, hogy nem kell értelmezni, de persze ez így nem fedné a valóságot. A nyugati gondolkodás arra szoktatott minket, hogy általában mindent az értelmünkkel közelítünk meg és próbálunk megfejteni. Tehát mindent igyekszünk értelmezni, összekötni, megérteni. Természetesen szükség van egy átfogó, kapcsolati rendszerekben működő gondolkodásra, de emellett az embert egy csomó minden más is működteti, mint pl. az ösztönei, érzelmei, vágyai, és sorolhatnánk. A művészet pedig alkalmas arra, hogy mindezt felbolygassa, megpendítse az emberben. Ezért is hiszek abban, hogy a jó színház sem csupán az értelmet célozza meg, hogy az a jó színházi törekvés, amely mer máshová is hatni, más eszközökkel is operálni, mint pl. csupán a szó, a beszéd. Sokkal mélyebben ül bennünk számtalan dolog, melyek éppen úgy hozhatók felszínre, ha átengedjük magunkat bizonyos hatásoknak, akusztikai, vagy vizuális élményeknek, és nem törekszünk feltétlenül ezeket kauzális rendszerekbe helyezni.

Így inkább azt mondom, annak örülnék, ha az Éjidőt nem csupán értelmezné a néző. Természetesen a Pilinszky-sorok olyan erőteljes textuális tartalmak, melyeket meg is kell „érteni”, miközben egy nagyon szuggesztív költészetről van szó, amely sokszor éppen a szavak hiányával operál, képeket láttat, sok esetben épp a vizuális érzékenységünket célozza meg. Talán éppen ennek okán lehet az alkotóemberben egy örökös dilemma, hogy vajon szabad-e, kell-e egy ilyen zárt rendszerű vers-világot beemelni a színpadra (még azután is, hogy ezt a műveletet már valójában elvégezte).

Sirbik Attila

Regionális Kreatív Műhely (Magyarkanizsa): Éjidő, rendező: Mezei Kinga