Tiszatájonline | 2020. január 17.

„Láttam a másképp beszélés lehetőségét”

BESZÉLGETÉS BOGDÁN ÁRPÁD FILMRENDEZŐVEL
A játékfilm, a színház és az irodalom világából érkező Bogdán Árpád filmrendező, egykor tíz évet élt a nyolcadik kerület mélyén. Legújabb dokumentumfilmjében ezt a miliőt és két erős karakterét mutatja be a nézőknek. Az interjú során a beszélgetés többek között kitér a történetmesélés fontosságára, a roma emberek jelenkori ábrázolhatóságára és a segítségnyújtás igényének alapvető fontosságára… – SZÁSZ CSONGOR INTERJÚJA

BESZÉLGETÉS BOGDÁN ÁRPÁD FILMRENDEZŐVEL

A játékfilm, a színház és az irodalom világából érkező Bogdán Árpád filmrendező, egykor tíz évet élt a nyolcadik kerület mélyén. Legújabb dokumentumfilmjében ezt a miliőt és két erős karakterét mutatja be a nézőknek. Az interjú során a beszélgetés többek között kitér a történetmesélés fontosságára, a roma emberek jelenkori ábrázolhatóságára és a segítségnyújtás igényének alapvető fontosságára.

– A Verzió Filmfesztiválon is bemutatott, díjnyertes dokumentumfilmedben egy fiatal hátrányos helyzetű bokszoló környezetével, a gettó léttel és legfőképp saját magával szemben megélt erőfeszítéseit és mindennapos, végkimerülésig tartó mentális és fizikai küzdelmét követhetjük végig, amíg eljut a győzelemig. Ebben a sportfilmben, hasonlóan Silvester Stallone Rocky forgatókönyvéhez, egy valóságból „merítkező” történetet látunk. A Gettó Balboa végén a feliratban közölt tényleges személyi sikereken kívül, miben ragadható meg a film társadalmi üzenete, felelőssége? A filmkészítésnek volt e konkrét haszna a gettóban működő sportközösségre nézve?

– A film társadalmi üzenete volt az első, amit megtaláltunk. Szerettünk volna egy olyan történetet elmesélni, ami azon túl, hogy egy, már sokat ábrázolt világot mutat be, az ellehetetlenülésen és tehetetlenségen túl kiutat is mutat, vagy legalábbis annak lehetőségét. A film üzenete egyszerű. Ha hiszel magadban, és nem adod fel, át tudod írni az eleve elrendeltnek tűnő sorsodat. Mindegy hogy honnan jöttél, mi is a bőröd színe. Csak az a fontos, hogy elég kitartó vagy-e végigmenni az úton. Ami pedig a konkrét hasznot illeti: Merem hinni, hogy volt.

– Hogyan találtad meg ezt a történetet és a főszereplőket, miért akartál filmet készíteni róluk?

– A véletlen sodorta elém ezt a történetet. Egy barátomnál, Bordás Róbertnél időztem, aki nem mellesleg a film operatőre is lesz aztán. Ő mondta, hogy megy a Dankó utcába, ami a nyolcadik kerület szívében található, pár fotót készíteni egy edzőről és tanítványairól. Vele tartottam. Ott aztán megláttam a film leendő két főszereplőjét, és rögtön tudtam: na, ebbe belevágok. Nem voltam egyedül. Mint kiderült, Csányi Dávid, és Ponczók Attila már évek óta szerettek volna filmet készíteni Misiről, csak valahogy nem jött össze nekik. Nekem ugyanakkor csak a Misi története nem lett volna elég. Ekkor láttam meg Szabó Zolit, aki ott edzett a többi gyerekkel együtt, és összeállt számomra a kép. Misit a leghatásosabban, és legérzékletesebben egy fiatal tanítványán keresztül lehet bemutatni. Ahogy a gyerekekkel foglalkozik, és istápolja Zoli világbajnoki ringbe lépését. Kettejük sorsával lett számomra egésszé a történet, és ebben már láttam a másképp beszélés lehetőségét. Ugyanis önző módon szükségem volt egy olyan filmre, ami kilépteti a romákat az áldozati szerepkörből, és pozitív példával tud szolgálni.

– Általában mennyi időt töltesz előkészületekkel és kutatással mielőtt kimondanád „Felvétel indul!”?

– Változó, értelemszerűen. A Genezisnél, a legutóbbi nagyjátékfilmemnél, szinte a vágás befejeztéig folyamatos volt a kutatómunka. A Balboa esetében viszont elég volt pár találkozó, beszélgetés. Ott inkább napi szinten kellett résen lenni, nehogy lemaradjunk olyan történésekről, amit aztán sajnálnánk. Mondhatni azt is, hogy a kutatómunka a forgatással egy időben zajlott. Amúgy azt, hogy felvétel indul, gyanúm, soha nem mondják dokumentumfilmnél. Én legalábbis nem mondtam.

– A nézők, részben Misi és Zoli szubjektumán keresztül, más beállításokban külső megfigyelőként vannak jelen. Mindehhez folyamatosan mozgásban lévő, az érintettség érzését sugárzó, közeli képkivágásokat használó operatőr és a filmszerűséget fokozó nagy mélységélességű optika társul, intim, nondiegetikus aláfestő zenével és hangkulisszával. A Gettó Balboa műfajilag mennyiben számít rendhagyónak az eddigi rendezéseid tükrében? A dokumentumfilm készítés mint alkotói módszer újragondolásakor, milyen kihívásokkal szembesültél? Mondhatjuk, hogy a filmed a Magyarországon a ’70-es évek közepén kibontakozó Budapesti Iskola fikciós dokumentumfilmjeinek ábrázolástechnikáját működteti?

– Ami a film nyelvezetét illeti, a Balboát sajnos nem a 70-es évek közepén kibontakozó Budapesti Iskola fikciós dokumentumfilmjeinek ábrázolástechnikája működteti. Bár csak tette volna, de akkor az eszembe se jutott. Igazából mi csak nagyon ott akartunk lenni, mindenhol, mindenben, és hitelesen beszámolni a fizikális és lelki vetülésekről, rezdülésekről. Ilyenkor nem tudatos annyira az ember. Legalábbis nem annyira, hogy a pozitív értelembe vett utánozó majom énjét vegye elő. A párhuzamokat, hasonlóságokat mindig a film elkészülte után látják bele mások, lásd a te esetedben ugye. Azt viszont tudtam, hogy fekete-fehér lesz a film, és hogy a fikciós műfajra, nem pedig a dokumentumfilmekre jellemző képi törvényszerűséggel fogom elmesélni ezt a történetet. A játékfilm, az irodalom, a színház világából jövök, tehát ez a választás a részemről adott volt. Nem is tudtam volna másképp elmesélni a Balboát. Ezt a nyelvezetet találtam a legalkalmasabbnak arra, hogy a történet találkozni tudjon a nézővel, műfaji jelleg ide vagy oda. A szociológiában van egy szakkifejezés: résztvevő megfigyelő. Ez azt takarja, hogy a megfigyelő jelen van, mindent igyekszik észrevenni, feljegyezni oly módon, hogy nem szól bele az eseményekbe. Ez egy alapkoncepció azt hiszem, a dokumentumfilmes műfajban is. Persze ha a „megfigyelő” lírikusabb alkat, akkor a beszámolónál értelemszerűen jobban érvényesül majd az epikai vénája, esetünkben kamerája.

– Alkotásod követi a sportfilmek dramaturgiai fordulatait, a klasszikus játékfilmes elbeszélés formáját, de a dokumentumfilmek megfigyelő, leselkedő funkciójából eredő esetlegességet is érzékelteti. Menyiben tér el a valós történet az általad „filmszerűen felépített” történettől? Pl. a lomtalanítás helyszínén a televíziókészüléket maga után húzó alak és Zoli megjegyzése, abban a jelenetben spontán vagy rendezett? Arányaiban a szereplőkkel mennyi jelenetet kellett újra eljátszatni? Filmedben a valóságélményt erősítő jeleneteket és a miliőfestő esetlegességet sugalló képsorokat vagy éles dialógokat, csupán mint külső szemlélő megfigyelted vagy azokról is elmondható, hogy egy reflexív dokumentumfilm készítő magatartásból következnek? Mondhatjuk, hogy kevered filmedben a valóságban is megtörtént eseményeket, azokkal amik „csupán” megtörténhettek volna?

– Kizárt. Nem lenne etikus. Én üzenetet akarok átadni, valós, köztünk élő emberek történetét, és ebbe nem fér bele a hazugság, semmiféle fikciós megrendezettség. Tehát sem mondatok nem lettek a szereplők szájába adva, sem pedig jelenetek nem lettek megrendezve. Néha persze kértem, hogy gyere be már újra, vagy hogy gondold át megint, mit akarsz mondani, stb. Ennyi rendezés a karaktereim felé előfordultak. De ezek nem sértik az alkotói, hírmondói igazságérzetemet. A rendezői jelenlét inkább abban merül ki, hogy ott legyünk. Az operatőrrel, a stábbal, hogy a szereplők lássák, hiszel bennük, megbízhatnak benned, teneked fontos az ő történetük. És mivel neked fontos, mindenkinek az lesz. Tehát nincs olyan, ami „csupán” megtörténhetett volna. Ami abban a szűk egy és fél órában történik, illetve ami abban a bő másfél évben történt, az a valóságban is megtörtént, mert az maga a színes-szagos élet.

– Misi a bokszedző, mint a film kulcskaraktere végigkíséri, katalizálja, védelmezi, apaként neveli a főhőst noha elveszettként kezdte az életét, küzdelme magányos volt, ezért húsz év kellett ahhoz, hogy egyedül ráleljen az igaz útra. Számodra a két karakter sorsának találkozása milyen szimbolikus üzenetet rejt?

– Misi bűnöző volt ugye. Ezek az emberek egytől egyig farkastörvények között élnek, farkasok módjára. Van egy bekezdés a Márk evangéliuma 8/35-ben. Talán nem pontosan idézem, de valahogy így hangzik: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt” Számomra ez azt jelenti, hogy csupán önmagunk életének megmentése az édeskevés. Az élet többről kell, hogy szóljon. Önmagadat is csak akkor mentheted meg, ha másért küzdesz. Azt hiszem. Ez lehet az a küzdelem, hogy biztonságban tudd a szeretteidet, hogy vigyázni tudj rájuk, hogy figyelj oda másokra, a környezetedre, és hogy ne szemetelj az erdőben. Se. Ezek a létezések már túlmutatnak az önnön életed féltésétől. Misinek egy mellkasi lövés kellett ahhoz, hogy valami hasonlót megleljen. Hogy megtalálja Istent. Hogy túlhaladja önnön életének féltését, és megtalálja a feladatát mások életének fontosságában, előbbre valóságában. Ez az ő missziója, ez az ő vezeklése. Hogy most a gyerekeket óvja attól, hogy ne lépjenek arra az útra, amire ő kamaszként rálépett. Imák, pofonok, könnyek. És az állandó éberség, amivel farkasszemet néz minden megtört tükörben a sötét múltjával.

– A film megvalósításának feltételeit milyen úton sikerült megteremteni? Volt a filmfinanszírozásban újszerű megoldás (közösségi finanszírozás, impakt kampány stb.)?

– A filmet a Magyar Média Mecenatúra program támogatta, amit nagyon köszönünk. A dokumentumfilmek hátulütője viszont az, hogy jut el a közönségéhez, ne adj isten, célközönségéhez, a hátrányos helyzetű gyerekekhez. Ugyanis a gyártási támogatáson túl aztán nincs a forgalmazásra forrás. Persze van a kötelező szerződés valamelyik tv csatornával, és ők talán le is adják párszor. De moziba nem kerül. Úgyhogy közösségi finanszírozásba kezdtünk, hogy pár kiszemelt faluba el tudjuk azért vinni a filmet. A kampány, aminek a neve még 10 volt, viszonylag sikeresen zárult. Számtalan településen voltunk az országban, és még most sem álltunk le. Legutóbb a Balassagyarmati Büntetés-végrehajtási Intézetben volt vetítés, és azt gondolom, hogy tudott adni az ottani embereknek erőt, lökést az újrakezdéshez.

– Hogy látod, egy kezdő filmes milyen esélyekkel indulhat ma Magyarországon? Mire ügyeljen, mikor filmkészítésbe fog?

– Jó kérdés, én is kérném a receptet. Amit tudni kell, hogy minden most alakul át, megint iskolapad effektus van, mindenki tanulja hogyan lépjen hova, ki mellé üljön, mikor jelentkezzen, ki súgja a helyes választ, meg ilyenek. De ami nagyon fontos, átalakulás ide vagy oda: Mesélni akarjon. Mesélni, mesélni, mesélni. A mesélés legyen a legerősebb motivációja. És legyen hiteles. Legyen hite. És tudjon tanulni folyamatosan.

– Filmed a záró képsorokig fekete fehérben látható. Mi volt a célod a „színdramaturgiával”, mit jelent ebben az esetben, a fekete-fehér film?

– A fekete fehér filmek számomra tárgyilagosak. Nem fókuszál a színek esztétikájára, plusz, ez a választás a hitemet is szolgálta. Hiszem, hogy a nézők az álmaikért, a céljaikért küzdő embert látják meg a Balboában, és ez által az értelmezésük nem ragad be egy teljesen értelmezhetetlen skatulyába. Hogy ez egy újabb „cigány film”. Mert mi is az? Ez a hit, a küzdelem, a kitartás filmje, aminek bárki lehetne a szereplője, aki már ment szembe vasakarattal akadályoknak. Hogy ezt milyen vallási hovatartozással, származással tette, nem mellékes?

– A budapesti alsóbb társadalmi rétegek életére vagy a nyolcadik kerületre milyen szemszögből látsz rá? Ez a világ, mennyiben a te szubkulturális közeged is? A filmjeidben megjelenő karakterek perspektíváját mennyiben érzed a sajátodnak?

– 10 évig éltem a nyolcadik kerület mélyén, plusz oda jártam a Dankó utcába főiskolára. De ettől nem lesz még az én közegem. Ismerem, látom egy szeletét, és a velem jött szociális érzékenység és empátiám végett talán többet észreveszek, mint más. Átérzem, megértem őket, de néha becsukom a szemem, és belső zajra váltok, mert hogy sok, amit látok. A perspektívájuk ismerős, de nem a sajátom. De nem is kell, hogy az enyém legyen. A meséléshez szükséges egyfajta objektív távolság.

– A roma származású főszereplő Szabó Zoltán akaratosságában és lelki erejében egy győztes, sikeres ember képét rajzolja fel. Mára a magyarországi roma közösségeket menyire jellemzi a pozitivista közérzet, az „önsorsjavító” tevékenység?

– Bevallom, nem vagyok meggyőződve arról, hogy ma beszélhetünk-e egyáltalán Magyarországon roma közösségekről, de ha tévednék, az csodás lenne. Amikor én voltam középiskolás, egyetemista, voltak ilyenek. Cigány klubok, táncházak, roma középiskolás ösztöndíjasok klubja, egyetemi klubok, tehetséggondozó programok. Költőkkel, írókkal, orvosokkal, zenészekkel, színészekkel, egyetemi tanárokkal, sikeres vállalkozókkal, röviden: hétköznapi hősökkel találkoztunk, és ott filmekről, versekről, politikáról, identitásról vitatkoztunk, beszéltünk, tanultunk. Ott működött az önsors javító tevékenység, és ehhez kaptunk segítséget is. Segítség mindenkinek, mindenkor kell, nem kell azt szégyellni. Mi megtanultunk segítséget kérni, és kaptunk is. Ma talán hiányoznak ezek a közösségek.

– Milyen projekteken dolgozol jelenleg? A közeljövőben hol és mikor vetítik újra a Gettó Balboát?

– Van a Balboának egy Facebook-oldala, ha azt meglátogatod, ott kiderül, mikor vetítik a filmet. Ami a jövőt illeti, három filmterven dolgozom, és az egyik egy dokumentumfilm. Nagyon szeretem mindhárom projektet, a kedvencem egy halottlátó kislány mágikus realista története, de a szívemhez legközelebb egy Márai Sándor regény áll, most annak az adaptációján dolgozom. Aztán majd meglátjuk.

Szász Csongor

Gettó Balboa
magyar dokumentumfilm, 90 perc, 2018

Rendező: Bogdán Árpád

Producer: Kosztolni Ildikó, Józsa László, Ponczók Attila, Ferenczy Gábor

Vágó: Hernáth Csaba, Politzer Péter

Operatőr: Bordás Róbert

Zene: Víg Mihály

Gyártó: Iamnewhere, Speak Easy Project

Forgalmazó: SpeakEasy Project, Józsa László

Fesztiválok: Sarajevo Film Festival 2018 – Official Selection

Díjak: Hungarian Film Prize 2019 – for the Best Documentary Film

Roma Film Festival Berlin 2018 – Main Prize