10.29.
| Asztali beszélgetések… – Sztehlo Gábor, az embermentő >>>
10.28.
| Grand Café – Nádasdy Ádám A szakállas Neptun című novelláskötetének bemutatója >>>
10.27.
| Ráolvasás 04. – Tóth Kinga Írmag című könyvének bemutatója a Grand Caféban >>>
10.22.
| Szent II. János Pál pápával a metróban >>>
10.10.
| Munkácsy-díjas festőművész több mint 300 alkotása a REÖK-ben >>>
10.15.
| 26. Lengyel filmtavasz – ősszel >>>
10.10.
| Long time no see! – Simkó Beatrix és Jenna Jalonen >>>
10.09.
| Trafó Galéria: Mögöttes hangok zaja >>>
NAPI TANDORI

10.17.
| Swimathon Pécs 2020 >>>
10.15.
| Embertani érdekességek a Határtalan Régészet őszi számában >>>
10.09.
| Sziveri János költőre emlékeztek a Kertész Imre Intézetben >>>
10.05.
| Elhunyt Böndör Pál költő, dramaturg >>>
10.05.
| Gyukics Gábor rangos nemzetközi díja >>>
09.25.
| Bemutatták az első magyarországi dinoszaurusztojást >>>
09.07.
| Kossuth Rádió – Nagyok Nátyi Róberttel >>>
09.09.
| A Ludwig Múzeum pályázati felhívása >>>

Bagdal Zoltán, Cirok Szabó István, Farkas Árpád, Jenei Gyula, Kormányos Ákos, Kukorelly Endre versei

Jan Carson, Karácsonyi Zsolt prózája

Farkas Árpád párbeszéde Ilia Mihállyal (1972)

Zsolt 141, 9-10. (Beszélgetés Csalog Zsolt könyvéről; Soltész Márton tanulmánya; Írások a Csalog-hagyatékból)

SÍKFUTURIZMUS (Hungarofuturizmus Délen)

>>>

Ez ma az én napom lesz! – gondolta magában Karika Marika, az örökmozgó rokkantnyugdíjas, miközben foltos harisnyáját tyúkszemes lábára igyekezett felhúzni. […]

>>>

Az értelem álma
2020.01.14 - tiszatáj

GONDOLATOK SZILÁK ANDREA BUNKER CÍMŰ KIÁLLÍTÁSÁRÓL

Nem tudom, hogy Neked, kedves olvasó, mi jut eszedbe arról a szóról, hogy „bunker” – nekem a bátyám, aki a gyerekkorunk nagy részét azzal töltötte, hogy a haverjaival „bunkert épített” a közeli „kiserdőnek” csúfolt területen – ami legfeljebb akkora lehetett, mint egy nagyobb udvar.

Mindez még a kilencvenes években történt, akkoriban még nem volt jelen a maihoz hasonló erővel a közbeszédben a klímaváltozás, sőt, az „antropocén” fogalma sem volt használatos (a mai értelmében) a klímáról való diszkurzusban – ezt a 2000-es évek elején kezdte el népszerűsíteni a Nobel-díjas atmoszféra-kémikus, Paul Crutzen. Ez az az időszak, amiről az én generációm is hajlamos keresetlen nosztalgiával nyilatkozni: bezzeg akkor még voltak telek, bezzeg akkor még minden évben befagyott a Tisza-holtág, ami mellett laktunk, így karácsony és újév között gyakorlatilag le sem vettük a lábunkról a korcsolyát.

A művész előző egyéni kiállításának az volt a címe, hogy „Make yourself a home”. Az ott kiállított munkákban számomra az az ösztön jelent meg, ami arra sarkallja az embert, hogy keressen valahol a tájban egy helyet, ahol készíthet vagy építhet magának egy otthont. A tájban keresni egy helyet, ahol építeni lehet, egy viszonylag pozitív előjelű tevékenység. Amikor a testvérem és barátai a kilencvenes években folyton bunkeresdit játszottak, ők építettek. Ebben benne volt a remény: egy óvóhelyet hoztak létre, aminek elsődleges célja a fizikai túlélés biztosítása volt.

A művész jelenlegi kiállításnak előkészítése során a galéria terében egy olyan urbánus természeti képződményre talált, amit bunkerré lehet tenni – vagy legalábbis kihasználta azokat az adottságait, amik lehetővé teszik, hogy bunkerként is funkcionálhasson. Jelentősebb környezetalakítás nélkül birtokba vette ezt a helyet (vagy ide menekült), és berendezett benne egy otthont, egy helyet, ahol túl lehet élni. Ezután megtöltötte ezt a helyet olyan dolgokkal, amik azt sugallják, hogy itt nem csak egyetlen bombatámadást kell átvészelni, amik azt sugallják, hogy itt hosszútávra rendezkedik be az ember – és mindezt azért teszi, mert nemcsak fizikailag szeretne túlélni. Vagy azt, hogy a fizikai túlélés kevés, illetve lelki túlélés nélkül értelmetlen.

 

 

Az emberiség „lelki” túlélésének egyik bevett módszere, hogy megőrzünk bizonyos tárgyi emlékeket, letűnt kultúrák tárgyi emlékeit például. Az itt látható tárgyak azonban nem illenének egy (mondjuk etnográfiai) múzeum gyűjteményébe, mert ezek nem eredeti tárgyak, (egy kivételével), hanem, – úgy tűnik – valaha volt tárgyakra emlékeztető dolgok.

A kiállítótér sarkában álló üvegekben élőlények preparátumaira emlékeztető, apró szobrok lakoznak. Damien Hirst vagy Szöllősi Géza például igazi preparátumokat használnak a munkáikban, itt azonban látható egy jelentőségteljes eltolódás az anyag-használatban: maguk a „preparátumok” a művészi alkotómunka eredményei. Ez az áttétel azért nagyon hangsúlyos, mert ez az alkotó gesztus azt feltételezi, hogy elérkeztünk abba a korba, amelyben ezek az élőlények már csak emlékek, csak emlékezetből tudjuk őket reprodukálni: az élővilágnak már csak az emlékeit tudjuk őrizgetni formalinban. Nem is formalinban, hanem abban, amit épp találunk, és abból készítjük a reprodukciót is, ami épp a rendelkezésünkre áll. Vagy: már annyira távoliak az emlékeink, hogy nem tudjuk, milyen anyaghoz kellene nyúlnunk, ezzel végképp szkeuomorf dolgokat hozunk létre, mert már fogalmunk sincs, mi volt például egy szobanövény értelme, csak képekről ismerjük az esztétikai funkcióját.

 

 

Hiszen nemcsak az élővilágról van szó: a saját környezetünk emlékeit is őrizgetjük. Őrizgetni akarjuk az emlékét annak, hogy milyen volt egy ágy, egy párna, egy takaró, egy növény. Egy otthon. A bunkert azért építjük, hogy otthon hiányában egy kis otthon legyen, a védelem reménye valamilyen szörnyű külső körülmények között. Lehet bunker egy matraccal betakart fürdőkád a hurrikánban. Lehet egy pince bombázások idején. Lehet egy ágakból eszkábált menedék a kiserdőben.

A kiállított művek között van egy, ami anyagi értelemben nem reprodukció, ezért kicsit ki is lóg a sorból: egy hímzett törölköző. Zárójelben jegyzem meg, én személy szerint nagyon szeretem ezeket a mikroszálas törölközőket, mert elég kicsire össze lehet őket hajtogatni, gyorsan száradnak, szuperül beleférnek a kézipoggyászba, és így – az egyébként is szuperolcsó jegyek mellett, plusz költségek nélkül repülhetek ide-oda a világban (jelentősen megdobva a karbonlábnyomomat), hogy megnézzem a Velencei Biennálét, például. Vagy a madridi Pradóban Goya fekete képeit. Mert ugye azokat azért egyszer látni kell.  És persze, minden alkalommal, amikor kimosom a törölközőt, a vízzel együtt a törölköző szálairól leszakadó mikroműanyag-részecskék ezrei (milliói?) kerülnek az élővilágba – ennek megakadályozása reményében vettem egy mikroműanyag-szűrő mosózsákot, amivel körülbelül ugyanolyan módon nyugtatgatom a lelkiismeretemet, mint a repülőjegyeim mellé vásárolt karbonlábnyom-csökkentő búcsúcédulákkal.

 

 

Bizonyos értelemben azonban ez a törölköző is reprodukció, hiszen a mondat, amit a művész ráhímzett, reprodukciója egy Goya-rézkarc részletének. Az eredeti mondat (a művész itt megkurtította) úgy szól, hogy „El sueño de la razón produce monstruos”, ami körülbelül annyit tesz, hogy „Az értelem álma szörnyeket szül”. Goya Los caprichos című sorozatának egyik legtöbbet reprodukált lapja ez, ami még több mint kétszáz év távlatából is csontig hatolóan aktuális. A gondolat a felvilágosodás korában a saját társadalmának babonás „visszamaradottságát” figyelő, kritikus művész görbe tükre, ami megidézi annak a techno-optimizmusnak a jelenkori paradoxonját, ami épp a felvilágosodás kora óta határozza meg olyannyira a nyugati kultúrák világképét.

Amikor először elkezdtünk a kiállítás tervéről beszélgetni, és a művész megmutatta a képeket a készülő munkákról a számítógépén, abból a mappából, amiben ezeknek a tárgyaknak a tervei is voltak, előbukkant egy fotó a 2018-as Velencei Építészeti Biennále ausztrál pavilonjáról (a kiállítás részeként a Baracco+Wright Architects és Linda Tegg egy 65 növényfajból álló füves pusztát hozott létre a pavilonban.) Szívbemarkoló volt, mert éppen néhány nappal azelőtt jöttek meg az első hírek arról, hogy Velence az elmúlt hatvan év legnagyobb áradását éli meg, hogy felbecsülhetetlen károk keletkeztek az emberiség kulturális örökségén. Azon a kulturális örökségen, ami (többek között) a lelki túléléshez kell.

A művész saját szavaival élve, a kiállítás „azzal a jelenséggel foglalkozik, melynek során a folytonos múlt-idézés és jövő-felvetés a jelen felszámolásához vezet. A nosztalgiát nem valami olyan iránt érezzük, ami már nincs, hanem azok iránt a dolgok iránt, melyek a jövőben már nem lesznek.” A kiállított munkák pedig emléket állítanak egy valaha létezett világnak, egy olyan emléket, aminek a segítségével talán még tényleg túl lehet élni, és bár nem akar lelkiismeret-furdalást kelteni, finoman megjegyzi, hogy ez az egész, ami körülöttünk van, akár pusztán emlék is lehetne.

(PINCE, 2019. december 10 – 2020. január 19.)

Vidra Réka

 

A fotókat Gyuricza Mátyás készítette


Címke: , , , , ,
2020.10.23 - tiszatáj

XAVER BAYER: AZ ÁTLÁTSZÓ KEZEK 
Xaver Bayer első regénye egy egyetemista élet „átfogó orientálatlanság[áról]” ad képet, „a cselekvés következménynélküliségének következményeként”; az Alas­­­­ka­straße a szexualitás és a hatalom összefüggéséről rajzol „radikális és kíméletlen képet”, míg harmadik regényében a „dühös nihilizmus és az undor” már pszichológiailag motiváltan jelenik meg, és az életkedv nélküli fiatalember ábrázolása a stringens elbeszélésnek és a szigorú történetvezetésnek köszönhetően már szinte magával rántja az olvasót a szövegvilágba… – ZSELLÉR ANNA KRITIKÁJA

>>>
2020.10.21 - tiszatáj

A BEFEJEZÉSEN GONDOLKOZOM
Viszonylag gyakran találkozni internetes bejegyzésekben a „pretentious” (nagyigényű) kifejezéssel: a nem ritkán hirtelen felindulásból pötyögő fórumozók többször olyan rendezőkre vagy színészekre aggatják e stigmát, akikből dőlnek a nagy szavak, esetleg affektálva beszélnek, hevesen gesztikulálnak, tehát mini show-val népszerűsítik, fényezik önmagukat, ám érdemleges cselekvést, vagy akár egy emlékezetes darabot ritkán tudnak felmutatni… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

>>>
2020.10.20 - tiszatáj

Tisztelt Kiállítók! Festőbarátaim!
Kissé felemás módon a fenyegetettség ellenére mégis ünnepel országos rendezvényeivel a festőtársadalom a magyar Festészet Napján. Immáron hatodik alkalommal gyűltek össze a szegedi festők, Szent Lukács evangélista névnapja alkalmából, akit a festők védőszentjének tartanak… – PATAKI FERENC MEGNYITÓJA

>>>
2020.10.19 - tiszatáj

NÁTYI RÓBERT KISMONOGRÁFIÁJA HÉRICS NÁNDOR MŰVÉSZETÉRŐL
Ha Hérics Nándor munkásságáról a róla szóló kismonográfia képanyaga alapján alkotunk képet, akkor egy szellemes, a pop art kritikai attitűdjéhez közel álló, élvezhető műveket alkotó művész tevékenysége kerekedik ki előttünk. A könyv szerzője, Nátyi Róbert elemzése a munkák tartalmi kérdései mellett arra is rávilágít, hogy milyen műfaji áthatások nyilvánulnak meg az életműben… – IBOS ÉVA ÍRÁSA

>>>
2020.10.18 - tiszatáj

SZARVAS MELINDA: IRODALOMTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK A MAGYAR VAJDASÁGI IRODALOMRÓL 
A név meghatároz, a név előír, a név előfeltételeket, sőt előítéleteket hoz létre, és még Bar­thes szerzőjének halála után fél évszázaddal is elvárási horizontot konstruál meg. Szarvas Melinda tanulmánykötetét olvasva ez a horizont fel-, majd leépül. Átalakul, átíródik, átfogalmazódik. Körvonalai de-, majd rekonstruálódnak. Szabályai pedig érvényesülnek, eltolódnak, elmozdulnak és helyenként felszámolódnak… – ROGINER OSZKÁR KRITIKÁJA

>>>
2020.10.17 - tiszatáj

Fudzsi csúcsára
Kicsiny csiga, mássz, csak mássz,
Hogy önmagad légy.

– M. NAGY MIKLÓS FORDÍTÁSA

>>>
2020.10.16 - tiszatáj

November 10. és 22. között új formát öltve, a virtuális térbe költözik a 17. alkalommal megrendezett VERZIÓ programsorozata, így a fesztivál történetében először országosan elérhetővé válik Magyarország egyetlen emberi jogi dokumentumfilm fesztiválja… – SZÁSZ CSONGOR AJÁNLÓJA

>>>
2020.10.15 - tiszatáj

PETŐCZ ANDRÁS:
A MACSKA VISSZATÉR
A szerző fokozatosan építi fel a mondanivalót, a metamorfózis konkrét és általános értelemben is főszerepet kap a kötetben. Kezdetben a macska feketesége egyrészt a fizikai küllemet jelzi, ugyanakkor kontrasztot képez a tisztaság jelenségével, a tisztálkodás gesztusával is. Mintha a macska állandóan arra törekedne, hogy megszabaduljon feketeségétől, tisztátalanságától, valamiféle általános értelemben vett mocskosságtól… – HÖRCHER ESZTER KRITIKÁJA

>>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Janáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő