„Jó érzés telt ház előtt játszani”

GÖMÖRI KRISZTIÁN MÁGNÁS MISKA UTÁN DÖBRÖGI SZEREPÉRE KÉSZÜL

A Mágnás Miska szerepében parádés alakítást nyújtó Gömöri Krisztiánnak ez a huszonharmadik évada a Szegedi Nemzeti Színházban. A népszerű színész régóta vágyott rá, hogy a lovászfiú bőrébe bújhasson, most élvezi a sikert. Lúdas Matyi szerepéről lekésett, így a legközelebbi premieren már Döbrögiként mutatkozik be. Azt mondja, jó érzés, hogy az utóbbi időben szinte mindig telt ház előtt játszanak.

– Pofon csapta a szerep, mondja a zsurnaliszta szleng, amikor egy színész olyan hitelesen, természetesen alakít egy figurát, hogy szinte eggyé válik vele. A közönség szerint ez történt most Gömöri Krisztiánnal Mágnás Miskaként. Ön is így érzi?

– Lassan tíz éve annak, hogy táncos-komikusi feladatokat is kapok a színházamban. Kezdődött a Csárdáskirálynő Bóni grófjával, Mágnás Miska pedig ebben a szerepkörben megkoronázása a pályámnak. Remek színészi kihívás is a szerep a szerepben játék. Miska, a lovászfiú is valahogy úgy indul el, ahogyan én is elindultam Miskolc mellől, Ongáról, egy kis faluból Szegedre, a nagyvárosba. Emlékszem, falusi srácként bekerülve egy nagy nemzeti színházba, nekem is milyen élményt jelentett elegáns fogadásokon részt venni. Ezek a párhuzamok óhatatlanul eszembe jutottak, amikor erre a szerepre készültem. Peller Károly, az előadás rendezője már a próbák elején elmondta, azt szeretné, ha mindenki a saját személyiségére formálná a színpadi figuráját. Nem akart mindent túlzottan beállítani. Például a legnagyobb nevetést kiváltó gargarizálós jelenettel sokat küzdöttünk a próbákon. Ment a poéndömping, észnél kellett lenni, hogy ne vigyük túlzásba, nehogy elszabaduljon a ménes. Fontosnak tartottam, hogy Miska figurájának igazsága ne vesszen el a gegekben. Tartani kellett a gyeplőt, hogy feszes, tömör maradjon a jelenet.

– Önnek milyen az ideális rendező?

– Az erőskezű rendezőket is szeretem, ha van világos elképzelésük, határozott koncepciójuk. Például nemrég Alföldi Róbert rendezésében vittük színre a Molière,  avagy az álszentek összeesküvése című Bulgakov-darabot. Ő aztán tényleg megmondja, hányadikán van elseje. Nekem bejön az ilyen fajta munka is. Robi a határozott elképzelései mellett tőlünk is elfogadott a figuránkkal kapcsolatos ötleteket, ha azok jók voltak, illettek a koncepciójába. Azt is szeretem, amikor nagyobb a szabadsága a színésznek, alkotótársként kezel bennünket a rendező, szinte közösen rakunk össze egy produkciót. Kevésbé szeretem, ha nincs ötlet, nincs koncepció, mindent nekünk kell kitalálnunk, megoldanunk a próbák során, ezért aztán mindenki játszik fűt, fát, gyöngyvirágot, aminek általában az az eredménye, hogy nem egységes stílusú produkció jön létre.

– Azt mondják, a Mágnás Miskát azért is szereti annyira a szegedi közönség, mert ki volt már éhezve egy ilyen hagyományos produkcióra.

– Nem feltétlenül tesz jót egy operettnek, ha kifordítjuk, befordítjuk, túlságosan modernizáljuk. Persze az fontos, hogy ma már frissebben kell játszani, de ilyen értelemben minden darabra ráfér a modernizálás.

– Kislánya látta már ebben a szerepben?

– Cserkészkedik, pont a premier időszakában hozták az adventi lángot Bécsből a szegedi Dóm térre, így nem tudott még ebben a szerepben megnézni. Már rajta vagyunk, mert mindegyik előadásomat megnézi, ezt sem hagyhatja ki.

– Igaz, hogy a nyári szünetekben ceremóniamesterként vállal fellépést esküvőkön?

– Igen, ez az esküvői szertartások lebonyolításának modernebb változata. A ceremóniamester úgy működik, mint egy szpíker, showman vagy műsorvezető. Így az emberekkel sokkal közvetlenebb formában tudok találkozni, mint egy kötöttebben zajló színházi előadáson. Volt egy kamaszkori szerelmem, akivel egy év után szakítottunk, utána összejött a gyerekkori barátommal. Amikor évek múltán olyan komolyra fordult a kapcsolatuk, hogy összeházasodtak, előálltam azzal az ötlettel, mit szólnának hozzá, ha a barátságunk helyreállítása érdekében én lennék az esküvőjükön a nagyvőfély. Először furcsán néztek rám, végül belementek. Fejest ugrottam a mély vízbe. Hatalmas, sátras falusi lagzi volt, nagyon jól sikerült. Utána vagy tizenöt évig nem is vállalkoztam hasonlóra, de hat-hét évvel ezelőtt igent mondtam, amikor felkértek ceremóniamesternek. Ez nem keveredő össze a főként rigmusokat mondó vőféllyel. Azóta vállalok nyaranta ilyen feladatot is mindenfelé az országban. Ha már színész vagyok, ilyenkor mindig próbálok a szertartásba belecsempészni egy-egy meglepetést dalt, vidám prózát is.

– Az utóbbi években nem lehet oka panaszra, igazán változatos szerepeket kapott, például a Tóték Őrnagyát is nagy sikerrel játszotta.

– Erre a szerepre például soha nem gondoltam. Nincsenek szerepálmaim, de nagyjából be tudom lőni, mi az, ami való nekem. Abban szinte biztos voltam, hogy egyszer majd a La Mancha lovagjában eljátszom Sancho szerepét. Be is jött. Az Őrnagy szerepét nagy ajándékként fogadtam. Ugyanilyen megtisztelő feladat volt A kölyök című produkcióban Charlie Chaplin vagy a Szomorú vasárnapban Seress Rezső figurája. Az Őrnagy szerepével kapcsolatban különben voltak félelmeim is amiatt, hogy a közönség jól ismeri az Isten hozta, őrnagy úr! című nagyszerű filmet Latinovits Zoltánnal. Attól tartottam, nehogy azt mondják majd, majmolom őt, ezért igyekeztem maximálisan magamra szabni a figurát.

– Ebben is az előadásban is jól működött bevált színpadi párosuk Borovics Tamással.

– A darabok többségében én voltam Boró szolgája, itt pedig épp fordított szituáció volt. Nagyon szerettük ezt az előadást, azt reméljük, úgy hallottuk, a következő évadban néhány alkalommal újra játszhatjuk majd. Vendégszerepeltünk vele a Városmajori Szabadtéri Színpadon, negyvenöt fokban a nagy katonai zubbonyban ömlött rólunk a víz. Ugyanakkor meghatóan szép pillanatok is voltak benne, ugyanis a színpad melletti kis templom harangja megszólalt előadás közben. A rendezőnk, Bezerédi Zoltán azt kérte, bárhol tartunk, amíg szól a harang álljunk meg. Szerették a nézők, nekem is fontos volt ez a produkció már csak azért is, mert a legkedvesebb kollégáimmal, barátaimmal játszottuk. Bezerédi Zoltán pedig nagyon emberi figurákat teremtett, nem vitte túlzásba az abszurd irányt.

– Külföldön is vendégszerepeltek, a jekatyerinburgi színházi fesztiválon Nyikolaj  Koljada darabját, A topmodellt játszották.

– Boldog voltam, hogy eljuthattam Oroszországba, még ha csak egy ilyen villám vendégszereplésre is, mert annak idején én még öt évig tanultam oroszul az iskolában. A repülőút előtt vettem egy gyorstalpaló orosz nyelvkönyvet, hogy felidézzem, amit régen tanultunk, de hamar rájöttem, nagyon karcsú a tudásom, többet felejtettem, mint gondoltam. Mindenesetre a pár szavas orosz szókincsemet felhasználva kézzel-lábbal mutogatva is boldogultam. Kevés időt töltöttünk Jekatyerinburgban, imádta a közönség az előadásunkat, jó visszajelzéseket kaptunk. Csak azt sajnáltam, hogy nem maradt sok időnk városnézésre, ismerkedésre. Ha nyaralni megyek, nem feltétlenül Oroszország jut eszembe, ezért is örültünk ennek a meghívásnak.

– Annak idején Maugli szerepéért fogyott vagy tíz kilót, most a Lúdas Matyi Döbrögije következik. Nem kérte a rendező, hogy gyorsan hízzon meg a figura kedvéért?

– Fiatalon gondoltam rá, hogy egyszer el kellene majd játszanom Lúdas Matyit. Falusi gyerek vagyok, passzolt volna hozzám a figura. Ez nem jött össze, de most már eljátszhatom Döbrögit. 2003-ban tényleg tíz kilót fogytam Maugli szerepéért, 2006-ban, amikor újra elővettük A dzsungel könyvét, már húsz kilót kellett. Az ünnepek alatt elengedtem egy kicsit magam, de azért próbálok kondiban maradni. Még mielőtt elkezdtünk a Tótékkal foglalkozni, Bezerédi Zoltán azt mondta, csak annyit szeretne nekem mondani, hogy az Őrnagy nem a második világháborúba megy, hanem onnan érkezik. Értettem a célzást, tavasztól az augusztusi próbakezdésig diétával, edzéssel leadtam tizenöt kilót. Ezt a formát tartanom is kell, ha újra elővesszük azt a produkciót. Nagy kő esett le a szívemről, amikor mutatták a kollégák, hogy hastöméssel kell majd játszanom Döbrögit. Ezek szerint nem olyan vészes még a helyzet.

– Asztaliteniszezőként évekig a színészolimpiák rendszeres közreműködője is volt.

– Sajnos már nem rendezik meg a színészolimpiát. Annak idején versenyszerűen asztaliteniszeztem, majd amikor Szegedre kerültem akartam keresni egy helyet, ahol lehet játszani. A Csillag térnél megtaláltam az ATSK-t, ahol alakítottunk is egy csapatot, ami DÉLÉP Veterans néven futott. Sokáig jártam is csapatbajnokságokra, éves versenyekre, csak a megnövekedett színházi munkáim miatt egyre többet ki kellett hagynom. Szerettem azt a közösséget, jó volt civilekkel találkozni, és kiszakadni a zárt színházi közegből.

– Céltudatosan figyeli az embereket, jellegzetes karaktereket?

– Amikor még a színművészetire jelentkezgettem, nagyon sok munkahelyen megfordultam. Többek között kocsmáros is voltam. Ha valahol izgalmas figurákat lehet meglesni, akkor az a kocsma. Középiskolásként a tömegközlekedési eszközökön kis notesszel jártam, megfigyeltem az emberek gesztusait, igyekeztem pontos jellemrajzot készíteni róluk. Tulajdonképpen írtam egy saját kis testbeszéd könyvet. Ezzel később is sokat foglalkoztam. Allan Pease és Barbara Pease Testbeszéd című könyvét is használjuk, amikor a színművészetire készítek fel fiatalokat. Járok Bordányba és Királyhegyesre is, ahol az országos Pajtaszínház Program részeként amatőr társulatot rendezek. Nagyon szeretek velük dolgozni. Minden évben a Nemzeti Színházban szerveznek egy kétnapos találkozót, amin részt szoktunk venni. Ennek a közösségépítő projektnek már ötödik éve vagyok a Csongrád megyei mentora. Az apátfalviakkal, a csanádpalotaiakkal és a bordányiakkal is jártunk már a Nemzetiben.

– Az elmúlt huszonhárom évadban sok váltást megélt már a szegedi színházban. Hogy viseli az ezzel járó feszültségeket?

– A váltásokat nem lehet jól megélni, az ember mindig csak abban bizakodhat, hogy egy jó igazgatót kapunk, akivel valami új kezdődik, és fontos a számára az is, hogy a színház összes dolgozójának a munkáját megbecsülje. Fontos, hogy a direkció emberként kezelje a munkatársakat, és valamiféle szeretetburok tudjon kialakulni. Oda kell figyelni a közönségre is, ezért olyan koncepciót kell kialakítani, ami a nézők számára vonzó, pozitív dolgokat, igényes produkciókat hoz. Minden igazgatóváltáskor többen jönnek és mennek is, amit mindig rosszul éltem meg, mert az évek során szoros barátságok alakultak ki közöttünk a társulatban.

– Mit lehet abból érzékelni a színpadon, hogy az utóbbi időben sok változás történt, elégedettebb a közönség is, több tízezerrel nőtt a nézőszám?

– A vezetőség arra is törekszik, hogy mi, színészek is tudjunk fejlődni. Olyan rendezőket, alkotókat hívnak, akiktől tanulhatunk, akik még jobban építik a közösséget. Remélem, a Lúdas Matyi is egy ilyen jó csapatépítő, igényes munka lesz. Olyan darabokat tűznek ki, amelyek ebben is segítenek. Egy vidéki színháznál nem mindegy az sem, milyen arányban játszunk kísérleti jellegű vagy kortárs produkciókat és népszerű musicaleket, operetteket. Nehéz jól eltalálni a célravezető arányokat. Bármit játszunk is, az igényesség a legfontosabb, mert akkor a nézőktől is azt a visszajelzést kapjuk, hogy érdemes színházba járni, jól érzik itt magukat, jól szórakoznak, tartalmas gondolatokat kapnak, esetleg még választ is a kérdéseikre. Mostanában szinte mindig telt házak előtt játszunk, ami nagyon jó érzés. Régebben előfordult az is, hogy egy nagy kiállítású darabot húsz-harminc néző előtt kellett előadnunk a nagyszínházban. Kellemetlen volt a színészeknek, és közönség sem érezte jól magát egy majdnem üres színházban. Borzalmas megélni a színpadról azt is, amikor előadás közben csattannak a székek, és elmennek az emberek. Ha azt látják, hogy szívünket-lelkünket beletesszük, igényesen dolgozunk, akkor szeretnek bennünket. Mostanában szerencsére egyre többen járnak Szegeden színházba. Ha jó előadásokat láthatnak, ha egyszeri és megismételhetetlen élményt kapnak nálunk, akkor nem vonja el a nézőket a televízió és a mozi sem a színháztól.

Hollósi Zsolt

Fotó: Hollósi Zsolt

Fotó: SZNSZ/Kelemen József