Az őszinteség agressziója

BESZÉLGETÉS
KORMÁNYOS ÁKOSSAL

Végzett pszichológus, akit középiskolás korában nem érdekeltek a versek. Első, a 91. Ünnepi Könyvhétre megjelent kötetéért Horváth Péter Alkotói Ösztöndíjra terjesztették fel, családjában azonban elmondása szerint máig a jazz-zenésznek tanuló öccse a művész. Kormányos Ákossal arról is beszélgettünk, hogyan talált másodéves pszichológushallgatóként a Youtube-on barangolva Pilinszky Apokrifjére, később Hajas Tibor esztétikájára, miként egyeztethető össze az alá-fölérendeltségi viszonyrendszer a mindennapi szexualitásunkkal, és milyen visszajelzéseket kap a 2019-es év talán legszélsőségesebb olvasói reakciókat kiváltó magyar verseskötetéért.

– A mai személyiségedtől kicsit már távolinak érzem a Paraván verseit.

– Ezt még nem mondták nekem, de szerintem sokan meglepődnének, mennyire alanyiak ezek a versek még most is. Nagyon is tudok magamban csatlakozni ezekhez a szövegekhez, és azokhoz az érzésekhez, amik kiváltották őket. Ezek elég megosztó versek, néha polgárpukkasztónak is nevezik őket. Amikor találkozom a haverjaimmal, nyilván nem ez az énem van előtérben, de ettől ez a világ nagyon is élő része a személyiségemnek. A kötet egyébként egyszerre készült hat és egyszerre másfél évig. Hat évig azért, mert a legrégebbi vers ennyi ideje született, de az egy olyan korszak volt, amikor évente egy jó verset írtam, és most nem túlzok. Igazából, már akkor is erre a kötetre készültem, ebben gondolkodtam, mert tudtam, miről akarok írni. Ilyen versből öt-hat került be a könyvbe, a többi pedig a kiadás előtti másfél éveben íródott.

– A Paraván szövegkorpusza a lélek műtéteit, a mély intimitást látszólag háttérbe szorítva a testi mechanizmusokra irányítja a figyelmet. Németh Zoltán írja a költészeted szempontjából kulcsfontosságú Perverzió méltósága című kötetének epilógusában, hogy „a test lealacsonyítása és felmagasztalása ugyanannak a folyamatnak a betetőzését jelenti a darabolás aktusában.” Ez az állítás nagyon erősen ráolvasható a Paraván szövegeire is, hiszen a jobbára tabuizált folyamatok, vágyak, cselekvések kerülnek nálad az esztétizálás fókuszába, rendelődnek alá az őszinteség igényének. Mi az, amit ebből a jelentős irodalomtörténeti hagyománnyal rendelkező test-poézisből hiányoltál a kortárs költészetben?

– Nehezet kérdezel, több szempontból is. Nekem van egy bizonyos fokú kisebbségi komplexusom azzal kapcsolatban, hogy nem vagyok magyar szakos, és ilyenkor mindig zavarban érzem magam azért, mert nincs átfogó képem arról, hogy milyen is a testpoézis a magyar irodalomban. Nem igazán olvastam olyan szöveget, ami arról beszél, hogy az agressziónak is van valamilyen szépsége, intimitása és őszintesége. Németh Zoltán az említett könyvében inkább filozófiai szinten beszél erről a kérdésről, az én könyvem azonban – reményeim szerint – még egy lépéssel közelebb hozza ezt a témát a hétköznapokhoz. Ugyanezt éreztem Hajas Tiborral kapcsolatban is – és ezt Orcsik Roland meg is erősítette –, mert nála az agresszió olyan filozófiai és fikciós szintre kerül, hogy az emberben más fel sem merülhet. Az én szövegeimnek is van egy filozófiai vonulata, de szerettem volna más, a hétköznapokhoz közelebb álló dimenziókat is feltárni. Ebből a szempontból támadhatóbb is vagyok a személyesség miatt, hiszen bármilyen test-test viszonyban fel tudom ezeket fedezni. Nemrég egyébként a szabadkai Kosztolányi Dezső Gimnáziumban is bemutattuk a kötetet, és az egyik diák megkérdezte, hogy miért írtam meg a Metélés című verset. Arra jutottam, hogy azért, hogy annak, aki erről akar olvasni, legyen milyen szöveghez nyúlnia.

– Akár egy laikusnak is szemet szúrhat, hogy nagyon erős a kontraszt a versbe foglalt testi folyamatok és ezek intenzitása, illetve a velük sokszor metaforikus kapcsolatba hozott fogalmak, cselekvések mindennapi egyszerűsége között (például hogy az épp felboncolt női test nyitott könyv; a szexuális cselekvés játék, amelyben a női test a játék helye, a játszótér). A versnyelvnek ez a fajta alulstilizálása mennyire volt tudatos/szándékos/megbotránkoztató játék a részedről?

– Eleinte nem volt tudatos, mert véletlenül találtam rá a nyelvemre. Korábban utáltam azt, amikor a szerző az irodalmi esten azt mondta, hogy a szöveg ezt meg ezt csinálja, aztán idővel rájöttem, hogy a szöveg tényleg csinál dolgokat. A megbotránkoztatás tudatos volt, azzal, hogy nem célként, hanem eszközként használtam. Orcsik Roli, a Független Mentorhálózatbeli mentorom adott először a kezembe Németh Zoltán- és Hajas Tibor-kötetet, vagy Fenyvesi Ottót, és ekkor elkezdtem jó kortárs költészetet és testpoézist olvasni. A következő nagy lépés az volt, hogy Mohácsi Balázs beválogatta a Metélést a KULTer TOP 10-es versei közé. Ezen nagyon meglepődtem, mert azt hittem, hogy ez egy rossz vers, de Roli elmondta, hogy miért nem az, és ekkor éreztem azt, hogy tudatosan szeretném tovább vinni azt a nyelvet, amit ebben használtam. Egyébként nemcsak arról kellett beszélgetünk, hogy miért nem működik valami, hogy egy verset miért dobtak vissza, hanem arról is, hogy miért jó az, ami átment a szerkesztők rostáján. Imádom Pilinszkyt, őt olvasom legszívesebben, ezért nagyon sokszor úgy ültem neki, hogy most majd írok egy, az ő léptékével mérhető verset, aztán kibukott belőlem egy nagyon egyszerű sor, amiben szinte semmi költőit sem találtam. Mivel szeretnék írni, egyelőre kiegyeztem magammal, hogy most ez megy, de ez egy belső alkotói válság is. De hogy ne csak aláássam magam: ezek a képek egyszerűségükben hatnak, mert olyan tabutémákról van szó, amiket át kell ütni, ez pedig kétféleképp lehetséges: egyrészt jól elhelyezett szimbólumokkal, másrészt azzal, amit én csinálok, hogy nagyon egyszerű nyelven beszélek róluk, ezáltal szakítom át az emberek tűréshatárát. Egy harmadik, kicsit más vetület, hogy ezek a témák az utóbbi néhány évben veszélybe kerültek a politikai korrektség és az amerikai szociálpszichológusok által call out culture-nek nevezett jelenség miatt, ami azt jelenti, hogy mindenkit meg akarunk büntetni valami miatt. Ennek van egy olyan hatása, hogy nem lehet kimondani azt, hogy agresszió lakozik az emberekben. Visszatérve a nyelvre, már az elején tudtam, hogy ennyire egyszerűen és tisztán szeretnék beszélni, csak nem találtam a megfelelő megszólalási formát, de egyúttal ez egy program is számomra, hogy lehessen egyszerű dolgokat kimondani a testről, például azt, hogy néha játékszer, máskor izzadt vagy koszos.

– Elméleti pszichoanalízist tanulsz az idén ősszel megkezdett angliai doktori képzésed keretében. Tekinthető gyakorlati terápiának, mély megmerítkezésnek a saját életedben, ha úgy tetszik, szubjektumodban a Paraván-versek megírása? Képes vagy önmagad terapeutájává átlényegülni, vagy ez nem is volt cél?

– Nemcsak elméleti pszichoanalízist tanulok, de a hivatását gyakorló pszichológus is vagyok: az írás egyszerre gyakorlati terápia meg nem is: azt tapasztalom, hogy a versírás önmagában terápia, de nem attól, amit leírok. Ha másról írnék, akkor is működe, mert minden kreatív cselekvés terápia, az más dolog, hogy ha az ember például elveszíti az állását, és ír egy kötetet erről, akkor az neki terápia, mert az írás folyamatában megélheti a saját személyiségét. Az olvasó – aki nem pszichológus – azt gondolja, hogy a terápiás hatás azért van, mert arról szólnak a versek, ami a szerzőt nyomasztja. De valójában azért ír valamiről, mert egyébként is az foglalkoztatja, nem akar a saját terapeutája lenni. A versírás számomra annyiban terápiás, hogy amikor rosszul éreztem magam, jól esett írni, azt viszont nem merném állítani, hogy magának a témával való foglalkozásnak volt ilyen hatása.

– Számomra izgalmasak a versekben – az explicitté csak ritkán tett – hatalmi játszmák, alá-fölérendeltségi viszonyrendszerek, de ugyanígy a térfogatot megváltoztató szándékok (préselés, roppantás, szelés, vájás), melyek azonban a Raktárépület című drámádban, és az abból készült darabban tételeződnek a maguk teljességében. Milyen konklúziók vonhatók le a hatalom interperszonális kapcsolatokban való működéséről most, hogy túl vagytok az utolsó előadáson?

– Különválasztanám a dráma és a versek hatalomkoncepcióját. Az alá-fölérendelt viszony önmagában nem jó vagy rossz: a pszichoanalitikusok azt tartják, és én is ezek közé a gondolkodók közé tartozom, hogy bármilyen egyenlő szexuális kapcsolatban előbb vagy utóbb kialakul az alá-fölérendelt viszony, de e nélkül egyik fél sem tudná élvezni az aktust. Azt, hogy ez miért van így, nem tudom, és tőlem sokkal okosabb analitikusok sem, de nagy reményeket fűznek a legújabb képalkotó eljárásokhoz, illetve ahhoz, hogy az MRI és CT-gépek milyen területeket fedeznek majd fel az agyban. Egyébként gyakran előfordul az, hogy az emberek a szexuális viszonyok milyenségéből következtetnek a párkapcsolati viszonyokra, pedig ezek nem tükörképei egymásnak. Nagyon sok szerepünk van egyszerre, és a szerepeink közötti váltások nagyon fontosak. Az egyik legjobb példa erre, amikor azt mondjuk, hogy egy nő napközben anya, éjjel viszont szerető. Minél inkább egyenrangúak egy kapcsolatban a partnerek, annál inkább működnek a szexualitásban az alá-fölérendeltségi relációk. A kötetben tehát az is célom volt, hogy ezeket a viszonyokat bemutassam, és azt is, hogy ez nem mindig rossz, hiszen szuverén emberek mondják azt, hogy én akarok most alárendelt lenni, miközben a szövegekben azért megjelenik a másik dimenzió, a kihasználó, visszaélő hatalom is. A Raktárépület című drámában ezzel szemben egy olyan hatalmi viszonyról van szó, ahol az egyik fél a másikat akarata ellenére kihasználja, fizikai és szellemi szinten is kárt tesz benne. Amikor a dráma kapcsán pszichológusokkal, pszichiáterekkel beszélgettem, felmerült, hogy a nemi erőszak esetében soha nem a szexről van szó, mert itt nem a vágy a lényeg, hanem mindig a másik test birtoklása, az afölött való hatalomátvétel a cél.

– A beszélgetésünk során már említetted, hogy november folyamán a Forum a szülővárosodban, Zentán is bemutatta a köteted, ahol a zsúfolásig megtelt színházteremben középiskolás kamaszok előtt beszéltél a verseidről. Ahogy a Jó nők ideje lejárt című versedben azt írod: „Tizenhat éves koromra / túltöltötték és kisütötték receptoraimat az ingerek. / Érzékszerveim nyugalmi állapota, / ingerküszöbe megváltozott”, s mintha ennek a generációnak az egyik fő problémájára tapintanál rá. Mit tudtak a saját nemiségüket éppen felfedező tizenévesek kezdeni a te, test-tájakat radikális módszerekkel bejáró, helyenként a perverzióig feszített szövegeiddel?

– Féltem attól, ha bevezénylik őket egy ilyen eseményre, azok a diákok sem fognak figyelni, akiket érdekel az irodalom, másrészt az ő korukban engem is zavart, hogy valaki a pódiumról mondta meg, hogy néz ki az én kamasz szexualitásom, úgy, hogy ott ültem a közönség soraiban. Ettől függetlenül érdeklődők voltak. Szabadkán a Kosztolányi gimiben két diák is elolvasta a könyvet, és nagyon érdekesek voltak a kérdéseik, volt olyan, aminek azért megütköztem a naivságán, de megmutatkoztak a magyar nyelv oktatásának lehetséges problémái is, mert minden mondatban szimbólumot kerestek vagy láttak. Voltak viszont olyan kérdéseik is, amik kapcsán kevésbé voltak álszentek, mint a felnőttek.

– Bár hangsúlyoztad, hogy nem volt célod a polgárpukkasztás, kifejezetten megosztó nemcsak a legtöbb szöveg hangvétele, illetve – ha mondhatom így –, a lírai én maszkulin álláspontja, és összességében az általad a Paravánban megformált teljes poétikai világ is. Milyen olvasói visszajelzéseket kapsz és hogy éled meg ezeket? Mennyire befolyásolják a saját szövegeidről való gondolkodást az eddig kapott kritikák?

– A kötettel kapcsolatban a legtöbb őszinte és ismeretlenül tett visszajelzést nőktől kaptam, amiknek szinte mindegyike pozitív, de kaptam már durván szívszorongató sztorikat is. Ezek segítenek abban is, hogy ne vegyem komolyan, ha valaki lecsapja a kritikát azzal, hogy egy szupermaszkulin álláspontból mesélem el, hogy milyen a világ. Egyazon a héten olvastam egy ilyen kritikát az ÉS-ben, meg a Facebookon írt pozitív visszajelzést két ismeretlen nő. Másrészt világ életemben sokkal könnyebben barátkoztam lányokkal, és két-három hozzáértő lányismerősömnek mindig elküldöm a verseimet, ők pedig szólnak, amikor valami nem úgy működik, ahogy én azt akarom. Harmadrészt – és ez egy vitás kérdés, hogy az embernek mennyire kell saját magából kiindulnia – én messze nem vagyok az a maszkulin valaki, aki a kötetben esetleg megjelenik, már csak azért sem, mert ahogy már egy másik interjúban is elmondtam, mozgáskorlátozottsággal küzdök. Azt, amin ezzel az állapottal egy tinédzser fiúnak át kell mennie – hogy otthon ő nem fogja tudni kicserélni a villanykörtét, hogy jobb mosogatásban, mint a szerelésben, hogy jól tud főzni, de a barátnője apja lenézi, mert nem tud vele közös férfias programot csinálni – nem kívánom senkinek. A kötet meg fikció, még ha az én nevem is szerepel a borítón. Azt remélem, hogy sokan meglátják a mélységét, közben meg hiszékeny is vagyok, és el tudom hinni az Élet és Irodalmas kritikának, hogy ekkora baromságot írtam, de szerencsére elég sok visszajelzés jön a másik oldalról is. Az viszont, hogy fölterjesztettek a Horváth Péter Alkotói Ösztöndíjra, ebből a szempontból is nagyon fontos volt. Abszolút nem számítottam rá, és azt gondolom, hogy az a három komoly ember – Keresztury Tibor, Parti Nagy Lajos és Szilasi László – sem azt látja benne, hogy a hipermaszkulin gyerek leírja a dolgait, mert akkor nem kerültem volna bele abba a tízbe. Kaptam olyan kritikát is, ami amellett, hogy bírált, a szövegek pozitív vonatkozásait is kiemelte, vagyis nem egy egyoldalú (gender)nézőpontból állt hozzá, és el is tudom fogadni, hogy a következő kötetnél szem előtt tartsam ezeket az észrevételeket.

Ferencz-Fehér Dorottya

Fotó: Kormányos Gergő

Kapcsolódó írásunk:

Kormányos Ákos versei >>>