Az ördög képébe nevetni

JOHN CONSTANTINE, HELLBLAZER: KÁROS SZENVEDÉLYEK

Garth Ennis a DC-Vertigo-képregénykiadó legtöbb Hellblazer-füzetének írójaként ismert. Olvasva a hazai kiadáshoz mellékelt előszavát, képet kapunk arról, hogyan vihette ilyen sokra. A törvényenkívüli Josey Wales című revizionista Clint Eastwood-western egyik sorát idézi („A halál nem sokat segít a megélhetésben.”), kétoldalas bevezetője pedig épp olyan, mint a következő uszkve 150: zseniális kötéltánc élet-halál kérdések vesézése és poklonsült irónia között.

A Káros szenvedélyek a 2005-ös, populárissá gyúrt, antihősének viszolyogtató oldalát kevésbé domborító Constantine – A démonvadász alapját képezte, ám az írásmű és a moziátirat differenciái késsel szelhetőek. Hatrészes történetében ugyanis – azon túl, hogy a főhős nem alakul ördögfajzatokra lődöző akcióhérosszá – az okkult horror puszta illusztrációvá formálódik. Valójában az elmúlásról, a távozásunk után hátra maradók fájdalmáról, illetve a halálunk előtti napok borzalmáról regél, sőt, tetszetős csavarként a kiszenvedés utáni pillanatokhoz is akad kiegészítése. Ilyen rangban a Káros szenvedélyek a papírvékonnyá nyűtt betegség-melodrámák antitézise: noha életbevágó dilemmákat vet fel, egyrészt a szükséges pillanatokban nem vicceli el őket, másrészt gusztustalanságba hajló poénokkal könnyít a fajsúlyos drámán.

John Constantine egy csaló a ködös Albionban, a Thatcher-adminisztráció démonokon, gyilkos ikermagzatokon, túlvilági kreatúrákon nyerészkedő haszonélvezője (a szerző nem hagyja ki az ördög/ dekadens arisztokrata-párhuzamot Gábriel arkangyal személyében). Garth Ennis felteszi a kérdést, milyen sors vár antihősére, ha nemcsak monstrumokat küldött sírba, így a temérdek elszívott cigaretta és a belőle szövődött tüdőrák folyományaként az ördög szívesen lakmározna a testéből, de az emberi relációi is hasonlóan gyászosak? Egzisztencialista úti-képregény-passzusaiban Constantine Londonból Liverpoolba, majd Írország zöld szigetére libben, így fizikai vándorlása sötét tónusú lelki mélymerülés. Búcsút int a rokonainak, dühös, átvert kuncsaftoknak, de azért még egyszer a pohár fenekére néz bohókás, ugyancsak a kaszásra váró ír cimborájával: Ennis kultikus képregénye ugyanannyira fátyolos hattyúdal, mint fityisz az olvasói elvárásoknak.

William Simpson szálkás ceruzarajzai, téglalap-, háromszög-, trapézformájú, hol nyújtott és hatalmasan terpeszkedő, másszor normál szabású paneljei és Tom Ziuko színező tónusai csodálatosan tükrözik Constantine sajátos pokoljárását. A ködös színezetű városepizódokra (például amelyben a csüggesztett fejű, gyógyíthatatlan rákbetegségről épp értesülő főalak egy szemeteskuka mellett ballag) még sokkolóbban felel a rákosztály monokróm szürkesége, hogy aztán a testhorrorral és lovecrafti kozmikus rémülettel egyszerre nászra lépő finálé vérvörösbe boruljon. Ennis hangnemváltásai ezen felül John Constantine kétes jellemét építik. Olvasatában a főkarakter egyszerre fájdalomtól nyögő, életunt, ugyanakkor hihetetlenül laza, a végítélet kapujában is ütős fekete humorra vetemedő, Humphrey Bogart láncdohányos-ballonkabátos cinikusait (A máltai sólyom, Casablanca) idéző szörnyvadász, aki rendkívül naturalista, öklendezésben, krákogásban, hányásban, vérben gazdag betegségepizódoktól disznóhumorú fejezeteken át egy stilisztikailag gyomorszájon ütő végső összecsapásig vonszolja magát. Ráadásul Ennisnél a nagy haddelhadd is másképp fest. Bordazúzó, csonttörő, belekben matató, fizikai konfrontációt ígérő fináléja rafinált pszichológiai játszmává változik, melynek végén Constantine nemcsak egy Poklot és Földet érintő kozmikus háborút állít meg, de arra is jut ideje, hogy a középső ujját széles mosoly kíséretében emelve hagyja ott Lucifer követeit vagy épp Monty Python-szkeccsnek titulálja az ürüléken és nyálon csúszkáló nővéreken mulató idős, rákosztályos haver anekdotáit.

Jöjjön azonban bármennyi szarkazmus, Ennis az utolsó oldalakra időzíti a legnagyobb durranást: a Káros szenvedélyek epilógusában a humortól idegenkedők is azonosulhatnak Constantine-nel, akit szélhámosként joggal tépáznak az élet viharai és zavarnak melegebb éghajlatra sutba vágott cimborái. Esőben ázva, hölgyismerőse karjaiba omolva látjuk – noha aktuális odüsszeiája véget ér, örök kétkedésre ítélt, a segítségtől folyton csak egy hajszálnyi távolságra lévő antihősként („…jogerősen bűnösnek találtatott kőszívű rohadékságban.”) tételezi a The Pogues A Rainy Night in Sohója.

Szabó G. Ádám

Hellblazer: Dangerous Habits, 1991

Fordította: Sepsi László

Fumax Kft.

Budapest, 2019

160 oldal, 5495 Ft