Én a verselő asszonyok közt lennék kimagasló.
Hah, álmodik a nyomor, majd eldönti a sors
hogy összelopott szavakkal versem lesz-e elég jó
honlapra, bár tudom, Adynál jobb nem vagyok…
Játék, játék, játék ez, csupán ady-szavakkal leírt
vallomás a szerelemről, halk ének a porban.
Hány Ady-cím rejlik még itt? Saját vajon e rím?
Közben a Tisza-parton szívem hevesen dobban.
Lelkek a pányván, köztük lesz enyém is e vallomás által.
Oh, nagyszerű szerelem, a szív komédiája,
Bódítja fejem a (képzelt, édes) csókok átka!
Álmodom… Meg akarlak tartani, simogatni a vállad, a vállad.
Álom álom helyett, mikor fiatal mosolyod látom,
nevetve gyarapítod az én virág-halmom, látod?
Az életem kertje megtelik örömmel, Miattad
tavaszodik, s a költők tavaszkor énekelnek jobban.
Egy megíratlan naplóból szállnak le ide e sorok
melyek őszintébbek, mint a fehér lótuszok:
Nem először sírok Utánad. Kacagás és sírás
váltja egymást, mert túlságosan akarlak, kínzás
minden perc Nélküled. Hűségesen őrizem a szemed, mert
Érted hullott három őszi könnycsepp után
lehetne 2019 a csodák esztendeje,
jó lenne, ha most ölelne valaki, nem baj, ha sután.
Csak sóhajtás a hajnalban az én sírásom.
Magam sem tudom mi a könnyek haszna,
mikor a szívek (ily) messze egymástól,
mint két hajó a ködben, távol vannak.
Akik mindig elkésnek, azok a szavak Hozzád,
a Te melegséged forrasztja torkomra őket.
Lelkem mellkasom belülről simítva motoszkál,
Én szárnyalok, s ehhez Te adsz alám felhőket.
A szerelem nem nagy dolog? Könnyű, csak mondjam el szóban?
Nem oly egyszerű, mint leány haját húzni a homokozóban…
Csak egy perc volt, ennyi kellett, s Beléd estem,
Mégsem, mégsem, mégsem merek vallani Neked.
Beszélgetés a szívemmel nem hoz eredményt,
mivel nem feleltem magamnak őszintén.
Tiltakozni és akarni egyszerre tépő fájdalom,
Te vagy nekem minden örömöm, s bánatom.
Csak látni akarlak újra, égő tűzben dideregve Rád várok
akkor is, ha köztünk sok évek állnak, mint rémítő árkok.
Messzebbről nézem magam. Bolondnak tűnök, én is látom…
De mit is tehetnék, ha kiszínezted az én szép világom?
Boldog örvény zúg át a világon, s rajtam kacag a Föld.
Vajon milyennek láttál, mikor szemembe néztél először?
Én tudtam, az a jelen muzsikája, s később a jövő zenéje,
mivel tokkal vonóval adnám oda lelkem Teérted.
Köszönöm, közönöm, köszönöm! Szerelmem nagy…
Talán legközelebb megköszönöm (azt is) hogy vagy.
Magadra ismersz? Ha nem…, akkor sincsen vége
a világnak. De ha mégis? Akkor hát mégis megérte
egy pályázatra megírni legféltettebb titkom,
mit szemedbe mondani eddig nem mertem.
Hát most itt vagyok és mégis kikiáltom:
Fekete folttal hajadban vetted el az eszem.
Miután olvastad ezt, s megkérdeznél, így szólna a szóm:
Hazugság nélkül elmondom Te vagy-e kihez versem szól.
Rímekbe öntött titkom holnap talán elküldöm Neked is,
akkor is, ha ezért végleg utolér a kegyetlen nemezis.
(Az SZTE Kulturális Irodája által 2019 tavaszán kiírt Re-Ady című Ady Endre-verspályázat különdíjas alkotása)
