Fáradt bőr alá kúszik be
Az esti zenés mulatság.
Utolsót húzza a zenész,
Végéhez ér az asszonybál.
Tömeg oszlik, ajtó zárul,
Ötöt üt a toronyóra,
Minden népi zaj elhalkul,
Klára is megindul haza.
Fekete macska fürgén szalad
Balról jobbra át az úton,
Létra alatt ballag, s várja,
Balszerencse kardja lesújtson.
Egyetlen cél a selymes ágy,
Nincs más vágya csak pihenni,
Akár egy örök életen át
Szabadságát kivenni.
Nyugalom szigetére ért,
Nincs már zsivaj a fülében,
Csak az otthoni nesztelenség
Öleli körül meghitten.
Szobában néma csend honol,
Kint varjúsereg lármázik,
Szemét elnyomná az álom,
Hallgatás üti meg füleit.
Nincs halk sóhaj, könnyű sírás,
Nem tombol apró kéz tejért,
Nincs éjjeli sírdogálás
Óvó anyai ölelésért.
Bölcsőhöz viharzik Klára,
Kézbe veszi gyermekét,
Kiáltással, sírással
Felveri álmából a férjét:
„Négy hónapot élt Ágikánk,
Most eggyel több csillag ragyog,
Égi bölcső ágya mától,
Vidáman többé nem gagyog.
Pilláján csöppnyi könny csillan,
Utolsó kicsikart életjel,
Melyet vétlen lelke mutat.
Mit tettél a gyermekemmel?”
Felbőszült a férj hirtelen,
Zúgó morajlást hallatva,
Kezébe került fegyvere,
Asszony fejére célozva.
„Míg asszonybálban mulattál,
Jött a szomszéd, nagy hírt mondott:
Neje szerint engem csaltál
Kedd éjjel a templomdombon.”
„Csőre töltött hazugságot
Tartasz bűnös kezedben.
Nézd az ártatlan arcot!
Mit tettél a gyermekemmel?
Mocskos kezed szorult nyakán,
Vagy mérget ivott tej helyett?
Válaszolj most te galád!
Mit tettél a gyermekemmel?”
Válasz nélkül rájuk támad,
Vérben forgó szemmel ugrik,
Ravaszra feszül az ujja,
Eszét vesztve lövöldözik.
Tükör csörren, szilánk csapkod,
Hét esztendő kalapácsa
Hagy megannyi káros romot,
Egykor szerető családban.
„Szerelmünk a Nagykönyvben
Nem gyöngybetűkkel van megírva,
Csak untalan jókedvében
Firkált Isten a lapunkra.”
Eme szavakkal szólt végül.
Térdre rogy, arca elsápad.
Klára ott maradt egyedül,
Kezében a vétlen kislánnyal.
Mereven előre bámul:
Halott kislány, halott férj,
Nem mindennapi a látvány,
Ami tárul szeme elé.
Néma kiáltással néz fel,
Szíve fájdalmában így szól:
„Elragadtad két szerettemet,
Messze vagyok a boldogságtól.
Ássátok csendes fekhelyem,
Nem élem tovább életem.”
Ezen mozdulattal fordítja
pisztoly csőrét a szívéhez.
Hogyha Klára még beszélne,
Így szólna gyarló férjéhez:
„Pedig csak bátyám öleltem
Azon a bizonyos kedd éjjel.”
2017.
(Az SZTE Kulturális Irodája által 2017 tavaszán kiírt Arany 200 című balladapályázat II. díjas alkotása)
