Tiszatájonline | 2019. december 16.

Cintányéros cudar világ

A MÁGNÁS MISKA TRADICIONÁLIS RENDEZÉSBEN A SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZBAN
Peller Károly Mágnás Miska-rendezése azoknak készült a Szegedi Nemzeti Színházban, akik a hagyományos operettet szeretik: a lenyűgözően látványos díszletet, az elegáns, korhű ruhákat, a megunhatatlan poénokat és az örökzöld melódiákat. A pótszékes telt házzal megtartott kettős premieren a közönség elégedetten ünnepelte mindkét szereposztást… – HOLLÓSI ZSOLT KRITIKÁJA

A MÁGNÁS MISKA PELLER KÁROLY TRADICIONÁLIS RENDEZÉSÉBEN A SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZBAN

Peller Károly Mágnás Miska-rendezése azoknak készült a Szegedi Nemzeti Színházban, akik a hagyományos operettet szeretik: a lenyűgözően látványos díszletet, az elegáns, korhű ruhákat, a megunhatatlan poénokat és az örökzöld melódiákat. A pótszékes telt házzal megtartott kettős premieren a közönség elégedetten ünnepelte mindkét szereposztást. 

Hátrány, ha a kritikus nem fiatal, és a slágerdarabokból túl sok rendezést látott már, ezért folyton méricskél, hasonlítgat, nosztalgiázik ahelyett, hogy egyszerűen csak figyelné, élvezné az előadást. Ez történt velem a Mágnás Miska pénteki premierjén. Szirmai Albert 1916-ban született operettjének két emlékezetes előadása is volt Szegeden az elmúlt negyedszázadban: a kilencvenes évek második felében Telihay Péter állította színpadra a nagyszínházban, 2012-ben pedig Alföldi Róbert rendezte meg a Dóm téren. Az előbbi verzióból Hőgye Zsuzsa fanyar humorú, kleptomániás nagymamája, Létay Dóra, Mészáros Tamás és az egész akkori fiatal csapat kirobbanó energiája, vidámsága, életereje, és a fergeteges finálé jutott most eszembe. A szabadtérin pedig arra láthattunk jó példát, hogy egy eredeti látásmódú rendező egy okos dramaturggal társulva hogyan tud leporolni, felfrissíteni egy évszázados operettet, zseniális színészekkel hogyan képes egyszerre izgalmasan mai, pergő és ellenállhatatlanul szórakoztató színházat csinálni. Stohl András és Radnay Csilla Miska-Marcsa párosa azon az estén a Dóm térről felszökkent a csillagokba. A mostani bemutató kicsit nyögvenyelősen induló első felvonása kezdetén ezen gondolkodtam, szerencsére nem sokáig akadt lehetőségem a múltba révedésre, mert a lassan felpörgő játék lekötötte a figyelmem.

A produkció Kossuth-díjas sztárvendégét, a csillogó tárgyak eltulajdonítása iránt ellenállhatatlan vágyat érző Zsorzsi nagymama szerepében bemutatkozó Oszvald Marikát már színpadra lépésekor nyílt színi taps fogadja. A legendás szubrettcsillag – aki évtizedeken át az ország leghíresebb Marcsája volt – mórikálja magát, összekacsint a közönséggel, és a nézők legnagyobb gyönyörűségére a hetvenhez közelítve is kifogyhatatlan energiával cigánykereket hány. Ezek után az már senkit sem érdekel, hogy tényleg minden hangot tökéletesen ki tud-e még énekelni.

Rétfalvi Tamás Miskájával és Ágoston Katalin Marcsájával ugyanaz az érzésem: olyanok, mint amikor a jól nevelt, tehetséges belvárosi úri gyerekek finomkodva adják a műparasztot. Kicsit hiányzik az az egyéni íz, ami igazán hitelessé tehetné a két figurát. Ez a megjegyzés ugyanakkor igazságtalan is, mert mindketten remek színészek, van humorérzékük, parádés a mozgáskultúrájuk, és még énekelni is tudnak, így tökéletesen alkalmasak a táncos komikus–szubrett szerepkörre. Meg is nevettetik a publikumot, és megérdemelten kapnak hatalmas tapsot.

A megjelenés tekintetében ugyan illúziókeltő primadonna–bonviván párossal már több a bajom. A Rollát alakító Széles Flóra olyan gyönyörű, mintha egy hollywoodi szuperprodukció sztárja lenne, de énekhangja még mikroporttal erősítve is olyan gyenge, hogy a Szegedről indult legendás díva, Moldován Stefánia szalonképtelen, de találó jellemzése jut eszembe: lepkefing. A Baracs mérnököt játszó Ágoston Péter bizonytalan éneklését pedig kifejezetten idegesítő hallgatni. Ettől a párostól nem azon a hőfokon szólalnak meg a szerelmes duettek, ahogyan egy tradicionálisra fazonírozott operettprodukciótól elvárható lenne. A főszereplőktől kicsit el is lopja a show-t Pixi és Mixi bravúros kettőse: Szívós László  viccesen adja a kopasz idiótát, a rugólábú Medveczky Balázs pedig olyan őrült és groteszk, mintha Salvador Dalit egy szöcskével keresztezték volna.

Kevésbé hálás a házigazda grófi pár szerepe, mintha Korláthként Kárász Zénó kicsit maga is unná már a fárasztó és kiszámítható „izé”-poénokat és a kardhúzogatásokat. Szilágyi Annamária Stefániaként legalább kedvére ájuldozhat – be is gyűjtheti érte rajongóitól a tapsokat.

A rendező talán legeredetibb, leghumorosabb ötlete Lotti grófnő és Jella baronesz kacagtató párosa. Afféle női Stan és Panként Somogyvári Tímea Zita és Kovács Éva kelti életre a „korvákat”. A Keresztény Operarajongók Vidéki Áhítatos Közösségének ösztrogéntúltengéses, fölajzott két aktivistája a Carmen és az Éj Királynője dallamaival igyekszik felkelteni az ál-Eleméry gróf, azaz Miska figyelmét, miközben a keresztény felebaráti szeretet jegyében egymással is folyton civakodnak. Baracs mérnök bizsergető kiszólásával együtt – reménykedik, hogy száz év múlva talán eltűnik a magyar életet megkeserítő korrupció – csak ez e két utalás von direkt párhuzamot a mával, a többi nyilvánvaló hasonlóság felismerését a figyelmes nézőre bízza a rendező.

A sikerben oroszlánrésze van a pazar látványnak is: ez aztán nem szegény színház. Újabban valahogy mindig jut pénz arra, amire tényleg kell. Túri Erzsébet ízléses, átgondolt díszletét mesteri mívességgel, a motívumokat aprólékosan kidolgozva gyártotta le a teátrum Szabó Gábor szobrászművész vezette kitűnő csapata. Amikor az első felvonásban feltűnik a borostyánnal futtatott pergolafalra illesztett kínai stílusú, négy pompás pávás kép, kitör a taps a nézőtéren. A második részben a gyönyörű, virágmintás szecessziós üvegfalak és Wéber Tamás hatásos világítása ejtik ámulatba a publikumot. Pattantyus Dóra stílusos, finom, elegáns jelmezeivel is sokat dolgozhattak a varroda odaadó munkatársai. Lőcsei Jenő ötletes, nem tolakodó koreográfiáját a színészek is nagy buzgalommal igyekeztek pontosan megvalósítani, és lelkesen adta elő a tánckar is – különösen a „Cintányéros, cudar világ…” keserűen vigadó tombolását. Pénteken Koczka Ferenc, másnap Kardos Gábor vezényletével is frissen, stílusosan, élvezettel muzsikált a Szegedi Szimfonikus Zenekar, mindent beleadva játszott-énekelt a kórus.

A szombat este bemutatkozó másik szereposztás húzóembere a Miska szerepében ellenállhatatlan humorral, lehengerlő energiával parádézó Gömöri Krisztián. A raccsolást pálinkával gargarizálva gyakorló fergeteges jelenetében úgy fetrengett a közönség a nevetéstől, hogy a féktelen jókedv a játszókra is átragadt, néhány pillanatig az lehetett az érzésünk, nem tudják folytatni, leáll az előadás. Sziládi Hajnának nincs olyan képzett, erős énekhangja, mint a másik Marcsának, de egy szubrettnél ez könnyebben megbocsátható, ha belülről fakadó derűvel, lendülettel mókázva, remek tánctudással és egyéni bájjal képes életre kelteni a kis cselédlány szeretni való karakterét. A szombati előadásban már igazi primadonna–bonviván páros lépett színre: a Rollát alakító Horák Renátától és a Baracs mérnököt életre keltő Szélpál Szilvesztertől úgy hallhatták a nézők az „Úgy szeretnék boldog lenni…” és a többi szerelmes slágert, ahogyan az egy nagy zenei hagyományokkal rendelkező városban elvárható. Vajda Júlia cigánykerekek nélkül, de annál finomabb humorral, tökéletesen érthető szövegmondással játszotta a kleptomániás Zsorzsi nagymamát, és operistához illő igényességgel énekelte az ifjúkori medvetáncoltatós vásári forgatagba visszarévedő dalát.

Varga-Huszti Máté egyetemi hallgató és Ferencz Nándor kacagtatóan hozta a Pixi–Mixi-párost. Andrejcsik István (Korláth gróf) és Kónya Krisztina (Stefánia) összeszokott színpadi partnerként adta a rátarti, korlátolt arisztokrata házaspárt. Somló Gábor félig szőrmébe burkolva, távolságtartó eleganciával alakította az afrikai oroszlánvadászatról negyedszázad múltán hazatérő igazi Eleméry grófot.

Peller Károly rendezését azoknak ajánlom, akik nincsenek oda az idézőjelbe tett, aktuális kiszólásokkal teletűzdelt, bátran kísérletező modern operettprodukciókért, hanem inkább hagyományos formában szeretik a műfajt, andalító melódiákra, illúziókeltő látványra, sok nevetésre, felhőtlen szórakozásra vágynak.

Hollósi Zsolt

  

Fotók: SZNSZ/Kelemen József