Az eldobott tárgy és az ember viszonya

BÁCS EMESE ALKOTÁSAI
A SAN MARCO GALÉRIÁBAN
Bács Emese Pályám című kiállítása olyan önálló tárlat, mely nemcsak a kollázs és a klasszikus festészet hagyományait tiszteletben tartó eszközkezelés kifinomult egymásra építkezésére példa, hanem arra is, hogy miként tud a művészet kiáltvánnyá válni. Bács úgy emeli be az alkotásaiba a másnak felesleges, sőt szemétnek tűnő, általa azonban talált, gyűjtött és megbecsült tárgyakat, hogy azok túllépnek a ready-made 20. századi értelmezésén… – GALAMBOS ÁDÁM KRITIKÁJA

BÁCS EMESE ALKOTÁSAI
A SAN MARCO GALÉRIÁBAN

Bács Emese Pályám című kiállítása olyan önálló tárlat, mely nemcsak a kollázs és a klasszikus festészet hagyományait tiszteletben tartó eszközkezelés kifinomult egymásra építkezésére példa, hanem arra is, hogy miként tud a művészet kiáltvánnyá válni. Bács úgy emeli be az alkotásaiba a másnak felesleges, sőt szemétnek tűnő, általa azonban talált, gyűjtött és megbecsült tárgyakat, hogy azok túllépnek a ready-made 20. századi értelmezésén. Bács Emese esetében az a sajátságos, ahogy a talált tárgyak összekomponálásán túl kifinomult festői gesztusokkal építi fel alkotásait; esetében a talált tárgy felhasználási módja és a kép üzenete szervesen összetartozik, új jelentésréteget alkot, hat egymásra, ezáltal filozófiát fogalmaz meg. Bács nem az esztétikai kérdésekre helyezi a fő hangsúlyt – bár képalkotásáról elmondható, hogy nem hagy ebben hiányt –, sokkal inkább azt a tartalmi kérdést állítja középpontba ami foglalkoztatja, ami túlmutat a kép öncélú megalkotásán vagy kimondottan esztétikai valóságán.

Garami Gréta művészettörténész, a kiállítás kurátora, egyben megnyitószemélye, a kiállításon kifüggesztett kísérőszövegében kiemeli, hogy Bács „a festményekre applikált hulladék-tárgyak felhasználásával egyfajta upcycling jelleget valósít meg, ahol az anyag nem egyszerűen újra hasznosul, hanem a maradékanyagok a festészetben többletértékké válnak.” Valóban! Míg a recycling a hulladék alapanyagként történő újbóli felhasználást jelenti, addig az upcycling egyfajta értéknövekedést jelez, vagyis olyan új megalkotását, amely értéktöbblettel bír; többel, mint csupán az alapanyag maga. Bács esetében a upcycling nem csupán művészetelméleti kérdés, vagy az alkotói folyamat egy megoldandó tétele, hanem az ezzel az eljárással történő képalkotás olyan művészeti út is, mely tartalmi szempontból is nyomatékosítja a művek súlypontjait. E kiállítás ezáltal arra üdítő példa, hogy a technikai tudás birtokában miként válhat a kortárs képzőművészet – nem archaizáló módon – olyan hordozóeszközzé, mely társadalmi kérdéseket helyez a középpontba.

Gyűjtögető a 13. kerületben

Bács Emese alkotói filozófiája és etikája hátterében az ember áll, azon belül is a városi ember. Mondhatjuk úgy is, hogy Bács képeinek középpontjában az őt körülvevő világ és annak problémái kerülnek. Ezt nyomatékosítja az alkotásain megjelenített városrészletekkel, vagy azok madárperspektívából történő térképszerű ábrázolásával. Ugyanakkor minden esetben kiemel és megszemélyesít. Középpontba helyezi a sokszor magányos, vagy a társadalom peremére került (vagy helyezett) embert, és az ő kérdéseikkel kezd el foglalkozni. Az élénk színű, szinte vibráló kollázsok a felszíni réteg alatt olyan drámai kérdéseket fogalmaznak meg mint az elidegenedés, nélkülözés, elfelejtettség és az értéktelenség problematikája.

Bács képei arra figyelmeztetnek, hogy ha közönyösek leszünk, vagy ha csupán a felszínen szemlélődünk, akkor könnyen eljuthatunk oda, hogy nem tiszteljük az életet – kiemelten a másik ember életét és méltóságát. Eljöhet az az idő, amikor mint az alkotások alkotóelemei – műanyag kupak, szívószál, kábel, ruhadarab, fa, elhasznált gyógyszeres fiola vagy puzzle darabok –, ugyanúgy a megszemélyesített ember is értéktelenné válhat a számunkra. Erre példák a Gyűjtögető a 13. kerületben, vagy a 13. kerületi hajléktalan című alkotások, melyekből madártávlatból látható a településrész architektúrája, ugyanakkor kinagyítva, mintegy az egész képre ráhelyezve jelenik meg a nélkülöző. Az esztétikailag letisztult, kíváncsiságot ébresztő kollázsok a hajléktalanság metaforáivá válnak és eszünkbe juttathatják Iványi Gábor szavait: „Egy társadalom életrevalósága vagy pusztulásra méltó volta talán éppen abban lepleződik le, hogy miként viszonyul az utcán heverő gondokhoz, mit kezd azokkal, akik képtelenek önmaguk védelmére és jogaik érvényesítésére.”

Háború 2014-ben III.

Bács Emese kollázsait nézve nem csak a mélyszegénység felé történő tolerancia és empátia kifejeződése juthat az eszünkbe, hanem a hétköznapi elmagányosodás kérdése is. Alkotásain húsba vágóan élhetjük át azt, amit kiváló pontossággal és tömörséggel Elie Wiesel fogalmazott meg: „A szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny”. Utcán vagy tereken egyedül járó, egymásnak hátat fordító, többnyire maguk elő néző embereket láthatunk, vagy éppen metrón utazó (Utasok XII. és Utasok XV.), telefonjaikkal és olvasmányukkal elfoglalt, fáradtságuktól elcsigázott vagy életkérdéseikkel elfoglalt és a külvilágot, a mellettük ülőt észre nem vevő alakokkal találkozhatunk. Mintha mindenki külön világ lenne, észre nem véve a másikat, a körülötte levőt. Ugyanakkor e lenyomatot Bács nem fájóan tragikusan ábrázolja, hanem olyan színvilággal tárja elénk, mely nem a lesújtó diagnózis konstatálására, hanem a felismerésből következő változás igényére inspirálhatja a befogadót. Ugyanezt érezhetjük Háború 2014-ben III. című alkotása esetében is, ahol a teljes tanácstalanság, a fájdalom, a kiút nélküliség érzése nem kijelentő módban, hanem felszólító és kérdő módban jelenik meg, azaz az értelmetlenség el nem fogadhatóságát, a közöny elleni felszólalás igényét fejezi ki.

Itt élünk mi II.

Bács Emesét ugyanakkor nem csak drámai, vagy társadalmi kérdések foglalkoztatják. Bemutatja a várost felfedezni vágyó, azt megismerni akaró embert (Budapesten, Egy turista Budapesten II.), vagy az Itt élünk mi sorozatában a teljesen megszokott, szinte idilli, hétköznapi élettereket, vagy a nyüzsgő város képét dokumentálja.

Nagy kérdés, hogy mennyire tekinthető politikainak az a művészet amit Bács Emese létrehoz. Meggyőződésem, hogy valamilyen társadalmi kérdés öncélúan kinagyított ábrázolása értelmében, továbbá pártpolitikai értelemben semmiképpen. Amennyiben a politikai művészetet nem érdekcsoportok önérvényesítése oldaláról, múló ideológiák kiszolgálójaként, hanem etikai értelemben értelmezzük, akkor viszont meglátásom szerint mindenképpen az. Bács ugyanis arra tesz kísérletet, hogy alkotásaival felhívja a figyelmet a körülöttünk lévő világra, a városi élet kérdéseire, ezáltal pedig azt sugallja, hogy ne legyünk intoleránsak és közönyösek, hanem fedezzük fel és keressük a másik ember értékeit és méltóságát. Alkotásaival nem vádaskodik, hanem hegeli értelemben – az igazság nem a tézisben, nem az antitézisben, hanem a kettőt összebékítő szintézisben van – próbál megoldást keresni. Ez pedig mind művészeti, mind politikai értelemben is nagyon nagy tett.

Galambos Ádám