Tiszatájonline | 2019. november 16.

„A kávédaráló ideje”

OLGA TOKARCZUK ÉS PETER HANDKE VILÁGAI A GRAND CAFÉBAN
A szegedi Grand Café 2019. november 12-én irodalmi beszélgetéssel köszöntötte a friss Nobel-díjasokat, Olga Tokarczukot és Peter Handkét. A beszélgetést Erdélyi Ágnes, a Kép-Szín-Ház Művészmozi Alapítvány vezetője moderálta. A két, magyarul csak részben olvasható életművet a szerzők szakértő rajongói, Bombitz Attila és Keserű Gizella mutatták be a közönségnek… – KOVÁCS KRISZTINA BESZÁMOLÓJA

OLGA TOKARCZUK ÉS PETER HANDKE VILÁGAI A GRAND CAFÉBAN

A szegedi Grand Café 2019. november 12-én irodalmi beszélgetéssel köszöntötte a friss Nobel-díjasokat, Olga Tokarczukot és Peter Handkét. 

A beszélgetést Erdélyi Ágnes, a Kép-Szín-Ház Művészmozi Alapítvány vezetője moderálta. A két, magyarul csak részben olvasható életművet a szerzők szakértő rajongói, Bombitz Attila, a Szegedi Tudományegyetem Osztrák Irodalom és Kultúra Tanszékének vezetője és Keserű Gizella, a Magyar Irodalmi Tanszék oktatója, kutatója mutatták be a közönségnek. A két megkerülhetetlen, határozott politikai állásfoglalásairól, ebből következő megosztó szerepükről is ismert, ám magyar nyelven hiányos korpuszuk miatt nem kellően reflektált figura díjazása több szempontból is fontos esemény.

Tokarczuk a lengyel államrezont is határozott kritikával illető, baloldali, ökofeminista világképe miatt, következetes empátiája, pátosztól és sallangoktól mentes szociális érzékenysége okán is megkerülhetetlen alakja a köztes-európai kulturális térnek. Handke nemcsak a délszláv háborúkat, a térség nemzeti, kulturális identitásait érintő, vitatható és számos vihart kavaró kijelentései miatt, hanem multikulturális gyökereinek sokrétű szépirodalmi felhasználása, a térség posztmodern irodalmára nagy hatást gyakorló narrációs technikái révén is diskurzust generáló alakja a kortárs világirodalomnak.

Erdélyi Ágnes elsőként a két, magyarul csak szeleteiben ismerhető életmű saját irodalmi hagyományhoz fűződő kapcsolódásaira kérdezett rá. Keserű Tokarczuk ökokritikai szemléletének, természetábrázolásának és témafelvetéseinek előképeiként Władysław Stanisław Reymont úgyszintén Nobel-díjas, Parasztok című nagyregényét, Bruno Schulz mágikus realista novelláit, Tadeusz Nowak rövidprózáját, Witold Gombrowicz és Ryszard Kapuściński esszéit, összességében pedig a magyarnál erősebb lengyel esszéhagyományt említette meg. Az apai ágon ukrán származású, kelet-lengyelországi kisvilágokban élő, soknemzetiségű, a kulturális mixitást megtapasztaló környezetben szocializálódó Tokarczuk esszéiben és rövidprózáiban (pl. a magyarul Nappali ház, éjjeli ház címmel olvasható novellafüzérben) gyerekkori sziléziai környezetének idegenség-alakzatait járja körbe.

Bombitz Handkével kapcsolatban elsődleges élményanyagként ugyanezt az izgalmas genealógiát hangsúlyozta. Handke apja házas, német katona, aki Karintiában állomásozik (Erich Schönemann). 1942-ben, még Peter megszületése előtt anyja férjhez megy Bruno Handkéhez, szintén német katona. Vele költöznek Berlinbe, aztán vissza Griffenbe, meg megint vissza. A dialektológiai szempontokból is izgalmas közegben Handke korai élménye, Tokarczukhoz hasonlóan, a nyelvi és kulturális idegenség problémája. Kezdeti inspirálói is a monarchikus problémafelvetések és az identitásproblémák lesznek. Korai ihletői között így elsősorban Goethe, Adalbert Stifter és Gottfried Keller életműve szerepelnek. Határozott esztétikai elvei, sarkos kijelentései, amelyek a modern német irodalom legfontosabb szerveződése, a Gruppe 47 felrobbanásához is vezettek, a német nyelvű irodalomba való robbanásszerű betörését jelezték. A tartalmatlanná váló, Handke szerint „impontens” mélyrealista irodalom korszaka után kellett következnie a változásnak. A Thomas Bernhard, Elfriede Jelinek, Peter Handke-féle triász új poétikai lehetőség volt, hatásuk mellett Bombitz az osztrák irodalom jelenlegi kultúrpolitikai környezetét is fontosnak tartotta körvonalazni. Az államtól független támogatási rendszer, az irodalompolitika hiánya, egy, az írók közötti diskurzusra épülő, párbeszédképes közeget hozott létre.

Keserű Gizella, Tokarczuk alkati meghatározottságairól szólva, a gyerekkor nyitott szellemi közegét, a pedagógusszülők inspirációit, az iskolai könyvtárban eltöltött kamaszkort, majd a fiatal felnőttként megélt európai csavargásokat, a változatos munkavállalásokat tartotta fontosnak. A szerzőtől magyarul legutóbb megjelent Bizarr történetek (2018) című prózagyűjtemény disztópikus, sokszor horrorisztikus világáról Keserű a tudományos és tudományos ismeretterjesztő irodalombéli jártasságot említette fő forrásként. A Bizarr történetek klónozásról, transzcendens dimenziókba való átlépésekről szóló elbeszélései a pszichológus végzettségű Tokarczuk freudi modellt továbbíró elképzeléséből táplálkoznak. Az id, ego, superego hármas mellé az író szerint a narráció, mint az én állandó készenléti állapota csatlakozik. Ebben a szelíd, de állandó megfigyelésben summázhatóak Tokarczuk világának embereket, állatokat, tárgyakat (pl. egy kávédarálót, egy sérült teáskannát) teljes egyenrangúságukban szemlélő elbeszélésmódjai. Kétségtelenül a Nobel-díjnak is köszönhető, hogy Körner Gábor fordításában hamarosan megjelenik Tokarczuk 2009-es regénye (Hajtsad ekédet a holtak csontjain át) amelyből a közelmúltban Agnieszka Holland rendezett filmet (Pokot, 2017). A vadászok ellen bosszút fogadó Duszejko asszony a lengyel zöld és baloldali mozgalmak egyik arca, megalkotója szelíd, empatikus ellenállásának is jelképe lett.

Bombitz Attila a korai, magyarul is hozzáférhető Handke (A kapus félelme tizenegyesnél, Vágy nélkül boldogtalan) átlagolvasói ízlésnek is kompatibilis jegyei, és a hazai olvasó számára csaknem ismeretlen későbbi életmű, Az ismétlés (1986) című opusztól kezdődő fordulattal jelzett oeuvre nehezebb befogadhatósága közötti átvezetésekre irányította a figyelmet. A folyamatosan hallgatott popzene (Van Morrison, Bob Dylan), az erős inspirációt nyújtó képzőművészet, a sokrétű filmes műveltség (John Ford és a hollywoodi western nyomai) hatásai közt születő szövegek értelmezése, Bombitz szerint, nem képzelhető el e hatalmas intertextuális bázis felfejtése nélkül. A Gesamtkunstwerk létrehozásának igénye később, Az ismétlés himnikus táj- és természetábrázolásától, az őstájék-keresés és a családkeresés motívumainak felfejtésétől kezdve, már valójában e motívumrendszer továbbírása, állandó újragondolása.

Ebben, a természetábrázolás megújításában is akadnak párhuzamai a két életműnek. Keserű ezzel kapcsolatban Tokarczuk alternatív szubkultúrákhoz való vonzódását, nonkomformista történelemszemléletét tartotta fontosnak kiemelni. Ennek plasztikus megjelenítői a magyarul nem, ám angolul (Flights) már olvasható Bieguni (2007) kisprózái. A 149 noteszlap fragmentumából álló, Man Booker-díjas könyvecske aforisztikusságával a társadalmi problémák felé fordulás bizonyítéka.

Szóba kellett hozni természetesen Handke Miloševićet védő kijelentéseit, ám Bombitz ez ügyben a probléma komplexitására hívta fel a figyelmet. Szerinte Handke Szerbiát védő, a koszovói NATO-bombázásokat elítélő, ellentmondásokkal bőven terhelt gondolatait a saját délszláv identitása körül forgolódó értelmiségi tépelődéseinek modelljében kell látnunk. Az író állásfoglalásait folyamatukban, egy bonyolult, kaotikus polgárháborúban a nyugati média által leginkább egyoldalúan bemutatott félnek „jogszerűséget” követelő gondolatsor részeként érdemes értelmezni. Bombitz szerint a díj körüli hisztériában a média brutalitását, butaságát, inkompetenciáját, valóságot torzító szerepét is érdemes detektálni.

Tokarczuk esetében a helyzet egyértelműbb: a konzervatív lengyel állam sosem kedvelte politikai megszólalásait, gesztusaik és tévedéseik is beszédesek. A lengyel elnök, Andrzej Duda twitterüzenetben nagyon kulturáltan gratulált, hogy Wisława Szymborska, után Tokarczuk a második lengyel nő, aki Nobel-díjat kap. Meglepő azonban, hogy Duda a korábbi díjazottakat, Sienkiewiczet, a Tokarczuknak nagyon is fontos Reymontot és Czesław Miłoszt egyáltalán nem említette meg.

Ennél világosabb a lengyel kultuszminiszter reakciója, aki újságírói kérdésre azt mondta: „elkezdte olvasni az író egy regényét, nem tudta befejezni, de hazamegy és megpróbálja. Sokféle író kapott már Nobel-díjat, ő is kaphat.”

Az est résztvevői két fontos életművel ismerkedhettek, a legrangosabb irodalmi díj remélhető hozadéka, hogy a most méltán honorált alkotók hazai befogadását a szaporodó fordítások is könnyíteni fogják majd.

Kovács Krisztina