Juhász Zsuzsanna: Cukorka

Pedig ő volt itt az úr. Addig is, míg itt éltél, de hogy elmentél, még inkább. Ő kapott mindig legelőször enni. Csirkét, pulykát, marhát kapott. És szárazat is és válogatott konzervkaját is, mert szerette. Először a kocsonyás levet nyalta föl, és csak aztán látott a puha, omlós falatkákhoz.

És persze ott aludt, ahol akart, és akkor jött és ment, amikor akart. Mert macska volt, benne volt minden szabadságvágyunk, és benne minden félelmünk is a szabadságtól, hogy amikor elmegy, aztán, utána visszajön-e.

És persze azonnal becseréltük az ajándékait. Még idén nyáron is hozott ezt-azt, patkányt, gyíkot, denevért. Ahogy lakatlanodtak el a környékbeli házak, megtermett bennük mindenféle állati élet. S ő hozta boldogan, amit talált, amivel elbírt, és lerakta a szobában félig döglötten, és hívott bennünket azon a jellegzetes, bajbajutott macskahangon, amivel a macskaanyák hívják a kölykeiket, mikor prédát hoznak nekik, még pofozható, félig döglött húst, hogy a kicsik vadászni, ölni tanulhassanak.

Pedig lehet, hogy sose volt kölyke. Vagyis ha volt, azok mi voltunk. Te és a testvéreid, én és az apád. Szolgált bennünket és uralt is, ahogy mi őt, de csak annyira mindig, amennyire engedte. Ahogy beosztó volt a falatkáival, úgy a szeretettel is. Méltósággal fogadta a nagy kutya zajos-csahos üdvözlését, és hagyta, hogy össze-vissza nyalogassa őt határtalan örömében és infoéhségében, de fegyelmezett és mértéktartó volt, ha neki volt szüksége ránk. Csak akkor kéredzkedett az ölünkbe, ha már nagyon kellett, ha enni se tudott már anélkül, hogy meg ne merítkezett volna kezünk, hangunk simogatásában. Mert valójában azért jött haza csak, a kéz, a hang, a csend, az alvóhely melegéért. A macskák fázósak. Ugyanakkora bennük a melegvágy is, mint a vágy a szabad életre. Tökéletes, jóféle keverékek, Isten mementói, hogy hogyan kell jól függni és függeszteni, szeretve lenni és szeretni.

És ha nem is jött haza már egy hónapja, arról biztosan nem tehet, és én sem, és te sem. Mert a tied volt, alapjában véve a tied, mert te szoktattad, szelidítetted heteken át ide, hozzánk, a házhoz, az ablakon át kihajigált finom falatokkal. És persze a mindig nyitott ablakoddal és a családban legnagyobb szabadságigényeddel, de tapintatos, csendes, finoman hangolt szereteteddel is.

Neked tényleg mindegy volt, hogy bejön-e egyszer vagy kint marad örökre. Mindegy volt, hogy egyszer majd megsimogathatod-e cserébe a finom falatokért vagy sem. Te tudtad messziről is szeretni, hát egyszer csak felugrott az ablakba, majd egy idő után a szobádba is bejött. Szóval tényleg nem tudom, miért nem jön haza. Talán elfogytak a cicák, a cicaterek, mert mostanában annyi ember kelt útra a világban, egy jobb élet reményében, hogy szükségszerűen haltak is meg közülük. Tán még útközben is, vagy a választott, új hazában. És a te cicádnak is hirtelen szükség lett a testére egy szerencsétlen, kóbor emberi léleknek.

És nem halt meg, csak kilökődött belőle ez a mostani, ide, hozzád szokott lelke, és beletörődött egy másik egy emigráns, kóborló emberé, aki meghalt, anélkül, hogy célt, partot, hazát ért volna. És hagyta, a te cicád biztosan hagyta, mert jó cica volt, a te jó lelked jó cicája volt, hát miért is ne hagyta volna, hogy egy másik, egy nagyobb szükséget szenvedő lélek testet találjon benne. Hát valszeg él ő, él valahol kóboran, ahogy kóbor volt teelőtted is, egy kivágott fa törzsén szokott aludni a bolt előtt. Emlékszel? De haza már nem jöhet, ahogy te se tudsz most, idén karácsonyra. Hát törődj bele, hogy lehet, nem látod többé. És ne sirasd, mert dolga van, szép, emberi dolga. Mintha istennek volna dolga vele. Mintha Isten bízta volna meg egy lelkecske őrzésével.

S ha meggondolod, jobb egy cicatestben lakni, mint a pokolban. Hát ideje, neked is, nekem is megbékélni. De azért én egy kicsit visszavárom. Hátha újra felszabadul, hátha a kivándorló lelke továbblép belőle, és egyszer hazajöhet mégis. Hát őrzöm neki a házat. És persze neked is. Mert most, hogy elméláztam, velem hogy is volt, eszembe jutott, hogy ezentúl olykor dohányzás helyett cukorkát szopogatok, hogy tovább éljek. Neked és őneki. Mert én is elmentem, húszévesen én is odahagytam a szülői házat. De amíg anyám élt, vagy harminc évig még, én a rossz álmaimat mindig oda, a szülőházba vittem. Álmodtam én mindenfélét, mindenhol, de az igazán rossz, rémületes álmaimat mindig hazaálmodtam. Mert ott, az anyám házában éreztem magam eléggé biztonságban, hogy merjek rosszat, nagyon rosszat is álmodni. De mióta anyám meghalt, a rosszat is mindenféle ismeretlen, kóbor helyeken álmodom, és küzdök és beszélek és érvelek, mintha ébren lennék. És okoskodom és hiszek a szavak erejében, de úgy látszik, csak félig, mert közben azt is érzem mindvégig, hogy hiába beszélek, nem fogok győzni. S aztán felébredek valahogy, valamikor. És nem tartom már olyan fontosnak az álmokat. Minek is, ha olyanok, mintha ébren lennék.

És akkor a cicád is csak helyet ad jótékonyan. És nem hűtlen és nem csalárd, csak lehet, hogy a köztes lét tópartja itt van. A két élet közti negyvenvalahány nap helye is itt van. A tópart, ahol a lelkek találhatók két élet között. Majd a tóba ugorva új életet kezdenek a lélekvándorlás tana szerint. És akkor a cicád csak kölcsönadta a testét, és még fél hónap és felszabadul. De az is lehet, hogy a lélek, ami rátalált, nem átmeneti, hanem végleges helyet keresett. Mert rájött, jobb kóbor cicának lenni, mint kóbor embernek ebben a világban, ahol a helyért, az embernek való jó meleg, gazdag helyért harc folyik régóta, és a harc egyre keményebb, egyre inkább nem az embernek való.

A jószándékú, határtalanul, parttalanul jó embernek, aki inkább elmegy, hogy helyet adjon, helyet az övéinek. Hogy ne kelljen, legalább velük ne kelljen harcolnia, ne kelljen a nyakuknak menni, ne kelljen őket kilökni a fészekből.

De azért olykor, ha tudsz, gyere haza, kislányom. Legalább a rossz álmaidat hozd haza, ahogy én anyámnak. Hadd tudjak legalább én is adni neked még valamit.

Ha már azt a szegény macskádat elkapta egy szegény, bűntudatos lélek, útban két haza közt. Aki persze egy új, harcmentes élet reményében kelt útra anno.