A szövés megszállottja

OLOSZ ELLA TEXTILMŰVÉSZ ALKOTÁSAIBÓL NYÍLT EMLÉKKIÁLLÍTÁS

A kedvencemmé lett egy fénykép Olosz Elláról: az, amelyiken a művész egyik geometrikus rendbe zárt szőttese előtt áll, karba font kézzel egy finoman csíkozott blézerben. A törékeny alak mintha maga is a mögötte látható mű szerves része lenne. Azt hiszem, ez egy jellemző kép róla, ez a nagyszerű asszony testileg, lelkileg azonosult művészetével. Ez az autentikusság átsüt a szövedékeken, leragyog a szőnyegekről, a ránk hagyott életművéből személyisége pontosan kiolvasható. Vallomásában ezt írja: „a szőnyeg egy olyan képzelet szülte alkotás, amely a művész érzelmein túlmenően az anyagnak és a technikának a sugallatát is képes átadni a nézőnek.”

És máris ott vagyunk a máig meg nem válaszolt nagy kérdésnél: az anyaggal, a textillel való önkifejezési formát minek is nevezzük? Mi ez? Afféle anyaggal, anyagban előadott képzőművészet? Vagy az úgynevezett iparművészet professzionális képi megnyilvánulása? És hol is ér véget a craft és hol kezdődik az art? Olosz Ella erre a kérdésre költői, és mégis nagyon pontos választ ad: „A szőnyeg a valóság és az álom közötti átmeneti állapot kellene, hogy legyen. Az álom irreális valami…A szőnyeg az matéria.” Vagyis, ha jól értjük, a művész azt tekinti feladatának, hogy álmait, gondolatait, filozófiáját az anyagba varázsolja. És a mesterségbeli tudás a záloga annak, hogy az álom, a gondolat az anyagban megszülethessen.

„Megbokrosodottan, lázasan szőtt” – írja Olosz Elláról Gazda József, a férj, a pályatárs, a kortárs, a sorstárs. Írásából az is kiderül, hogy hitvese az önkifejezésre csak és kizárólag a szövést tartotta alkalmasnak. Szőni akart, és nem akart például festeni. Pedig ő maga írja, hogy a szőttes kemény és afféle végleges műfaj. Ha nem tetszik valami rajta, akkor évek múlván nem lehet csak úgy igazítani rajta. Nem bizony. Aki ismeri e technikát, az tudja, hogy ha megpróbálunk egy szövött felületet megbontani, akkor az egész szövedék felbomlik. Mert az egyik szál tartja a másikat. És a részek úgy tartják az egészet, mint az egész a részeket. Majdnem olyan törvény ez, mint valamiféle technikai aranymetszés.

És tudni kell, hogy a technika is a mű része. A technika nem csupán a készítés folyamata, az belefoglaltatik a műbe. Ferenczi Noémi azt írja valahol: „Minden mű visszaadja, sugározza azt az érzést, amivel az csinálódott.” A görögök pedig a megvalósítást, az előállítás folyamatát is szellemi teljesítménynek tartották. Görögül az „ergon”, magyarul a munka a műbe beleépül, és értékké, esztétikummá lesz.

És Olosz Ella ezt a zsigereivel tudta. Alázattal és megszállottsággal dolgozott. Mintha a fizikai munkát magát is gyönyörűségként élte volna meg. „A falusi emberektől kaptam az anyag feltétlen tiszteletét. Én nagyon tudom szeretni a gyapjút, a fonalat. Egy pici darabkát se dobok el, valahogy dédelgetem azt is, hátha még jó lesz valamire.” A papíron való tervezést elvetette. „Mikor beülök a szövőszékbe, előttem van a kép” – írja vallomásában. És azt is bevallja, hogy munkálkodása során az ábrázolás fontossága helyett az anyag mondanivalója lépett előtérbe.

Szerette és lázasan kutatta a természetben fellelhető rusztikus anyagokat. A gyapjú mellett használt háncsot, kukorica csuhét, fűzfavesszőt, lent, madzagot, spárgát, gyapotszálat, még rongyot is. A szeretett anyagokhoz gyönyörű erdélyi szavak tapadnak, érdemes őket megemlíteni: durgált gyapjú, berke gyapjú, törökbúzalapi, csigolya vessző; és milyen gyönyörű szó maga a szövőszék is: osztováta.

 Amikor Olosz Ella 1955-61 között a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola textil és dekoratív művészeti szakán, annak magyar tagozatán tanult, a modern művészi törekvéseket formalizmusnak bélyegezte a hivatalos kultúrpolitika. A főiskola könyvtárában külön helyiségben a többi könyvtől elzártan tartották a nyugati művészekről szóló albumokat, még a román származású Brancusiról szólót is csak titokban nézhették meg a hallgatók. A főiskolán tanulóknak az ötvenes évek követelményeit kellett teljesíteni, akkoriban a geometrikusan stilizált figurális kompozíciók voltak divatban. Olosz Ella viszolygott e kifejezési módtól, kézen fekvőnek látszott számára a népművészet világába menekülni. Tanárával, Szentimrei Judittal gyűjtő utakra ment és beledolgozta magát a néprajzos munkába. Nem volt ez tőle idegen, hiszen a lakásuk tele volt a különböző hímzésekkel, csipkefélékkel. A család számára az édesanya szőtte a lepedőket, szőnyegeket, ő verte a csipkét a párnavégekre az ingek gallérjára, a művész kislány korától bekapcsolódott ebbe a munkába, igaz, szőni nem engedték törékeny alkata miatt, de gyerekként szívta magába az erdélyi népi kultúrát.

A francia gobelintől már főiskolás korában elvált, helyette a népi síkszövés technikát választotta és a népművészet jelkép-, és formarendszerét kutatta. Ugyanakkor erre az időszakra esik, az is, hogy Jean Lurcat és William Morris egy szabad korszerű felfogás felé kezdte terelgetni az európai textilművészetet. Szerencsésen találkozhatott tehát a míves népi kultúra ösvényein haladó törekvés, a kortárs művészi szabadsággal, mely egyébként a mai erdélyi textilművészetre is jellemző. A modern művészetbe a hagyományos elemek beépítése a bartóki filozófiát követi ma is. Olosz Ella a mélyére nyúlt a népművészetnek, nem a „vitézkötéses, tulipános” vonalat követte, hanem a sallangmentes, balladisztikus tömörséget kereste. A puritánt, a sokat mondó egyszerűt, ám az arányokból adódó monumentalitást mutatja föl munkáin. Ezen a kiállításon is főként a letisztult, a lényegre redukált, nagyszabású munkáit láthatjuk.

A lényeget, e belső szellemiséget kereste más népek művészetében is. Hogy külföldre is ellátogathatott, az annak is volt köszönhető, hogy a’68-as csehszlovákiai események után kicsit engedtek a gyöplűn a romániai vezetők. No meg a férj, Gazda József szívósan, kitartóan harcolt a hatóságokkal a kiutazási lehetőségért. Így aztán konzervekkel és lábasokkal fölszerelkezve járták be Európát. S mikor Spanyolországban a cordobai Nagymecset oszlopai között mór hagyományokkal találkoztak, úgy döntöttek, hogy Keletre is elzarándokolnak. Ekkor következett Üzbegisztán, Pakisztán, Afganisztán, ahonnan sok új fortéllyal tért vissza a művész, itt tanulta meg például az ikat technikát, amellyel gyönyörű finom árnyalatokat, tónusokat keletkeztethetett.

A ’70 es években öt Velencei biennálét látogatott meg a házaspár, nyugati utazásaik nyomán rájöttek, hogy ők az Isten háta mögöttinek gondolt Kovásznán abszolút európaiak. Kiderült számukra, hogy az európaiság nem földrajzi kérdés. Ella az utak során minden kételyére visszaigazolást kapott. S azzal szembesült, hogy minden nyugati és keleti művész ugyan azokkal a problémákkal küzd, amivel ő.

A textil női műfaj, mondják. Az. Tényleg az, s ez együtt jár azzal, hogy ha egy nő komolyan veszi asszonyi feladatait, akkor kevés ideje marad e női műfaj művelésére. Olosz Ella négy gyermek édesanyjaként teljesítette művészi küldetését, ezek mellett teljes emberként végezte tanári munkáját a Kovásznai líceumban. Nem is tudom, mikor jutott ideje a szövésre, ha jól sejtem talán éjszaka. De valahogy mindent össze tudott egyeztetni. Férje nem csak a nőt, a négy gyermekes anyát, de a teremtő erőt is tisztelte benne. Gazda József róla szóló könyvében így ír: „Együtt küzdöttünk, örültünk, szenvedtünk, sodródtunk, együtt védekeztünk, dacoltunk a kor szorításában, de Ella a „művészetében egyedül volt, mert az alkotó mindig egyedül van…” Milyen jól látja, bizony így van ez. De ne feledjük, az alkotói magány korántsem jelent magányosságot, ha a kész művet, van kinek megmutatni. Hiszen a mű azért készül, hogy az másokra hasson.

Ha a kiállítóteremben széjjel tekintünk, bizony érezzük a hatást. Pedig Olosz Ella munkái nem hivalkodóak, nagyon is fegyelmezettek, visszafogottak, meditatívak és elegánsak. Az Életkorok sorozat darabjai, mint filozófiai tételek sorakoznak, a Temesvár ’89:  monumentális emlékmű, a Reminiszcencia: stiláris múltba révedés. Az Ikat improvizációk egy meditáció állomásai is lehetnek, a Borvizek és a Zuhatag: organikus játékok, a Fegyelmezett érzelem: konstruktív zárvány, a két Plasztikus szőnyeg pedig: ritmusba szőtt zene.

Mindössze 56 év adatott e művészasszonynak a munkára. Ezen a tárlaton életművének csak töredékét látjuk, de igen nagy öröm, hogy Kovásznán, ahol életének legjavát töltötte, múzeumot hoztak létre emlékére, és szobra a főtéren áll.

Gazdáné Olosz Ella immár fenn a felhők gyapjából fon fonalat. A fehérekből derűt, a feketékből drámai borút sző égi osztovátáján. Jómagam azt remélem, hogy így ismeretlenül is elfogad földi kollégájának. Sohasem találkozhattunk, de miközben művészetének megismerésével foglalatoskodtam, sokat tanultam tőle. Hálásan köszönöm.

Pacsika Lia textilművész

(Elhangzott a szegedi SZAB Székház Galériájában 2019. november 7-én, a kiállítás megnyitóján)