04.06.
| Bálint Ádám: Fóliók >>>
03.19.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
03.17.
| Tudományos zsebsorozattal szórakoztatja közönségét a Grand Café >>>
03.16.
| Homo Ludens Project feat. Góbi Rita Társulat: Az érintés dicsérete >>>
03.13.
| Új koncertfelvételekkel nyitja meg médiatárát a hosszú hétvégére a 16 éves Müpa >>>
02.20.
| Kurtág 95: élőben közvetíti a zeneszerző születésnapi koncertjét a Müpa >>>
02.25.
| Duda Éva Társulat: Prizma >>>
02.18.
| Az Erdélyi Magyar Írók Ligája rendezvényei a Magyar Széppróza Napja alkalmából >>>
02.16.
| Homo Ludens Project – Beszélgetés Dr. Beck Zoltánnal, Dr. Kelemen Zoltánnal, Orsós Jánossal >>>
 TiszaLINE Szalon

04.28.
| Előkerültek Pilinszky álmai >>>
04.27.
| PesText 2021 – Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázat >>>
04.26.
| A nomádok földje kapta a legjobb film Oscarját >>>
04.03.
| Milan Dunđerski ifjúsági költészeti díj >>>
03.19.
| Sziveri-díj, 2021 >>>
02.04.
| A Szépírók Társaságának felhívása >>>
12.15.
| Humorban gazdag Ájvonne érkezik a REÖK-be >>>
12.13.
| Trafó – Mi a te ügyed? >>>
12.11.
| Izgalmas kortárs krimi Podmaniczky Szilárd új könyve? >>>

Borsi Bálint, Fekete Vince, Fellinger Károly, Gerevich András, Jász Attila, Kiss Anna, Markó Béla, Siska Péter, Szálinger Balázs, Veszelka Attila versei
Grecsó Krisztián, Petrik Iván prózája
„Hogy, ha a csend…” (Szabó Csaba Hölderlin-nyersműfordításai és kommentárjai)
Tanáralakok Németh László, Márai Sándor műveiben (Ifj. Sipka Sándor, Szilágyi Zsófia tanulmányai)
Tiszatáj Diákmelléklet, újra: Hansági Ágnes: Mit jelent ma Jókait olvasni?

>>>

Mindenkit nagy szeretettel várunk a SZTE JGYPK Rajz-Művészettörténet Tanszék hallgatóinak közös ólomüveg-kiállítására
2020. november 4. 17 óra 
Tiszatáj Szalon (Szeged, Roosevelt tér 10-11.)

>>>

Két század határán, elveszetten
2019.11.06 - tiszatáj

MAJOROS SÁNDOR:
AZ ELLENSÉG FÖLDJE

A második világháború mindmáig képes regények és elbeszélések témájául szolgálni. Érdekes irodalomtörténeti pillanat, ahogyan literatúránk éppen most fedezi fel a nagy világégés utóéletét, azokat az eseményeket, amelyeket korábban önnön ingerküszöbe alá száműzött a közgondolkodás, mivel egyértelműen cáfolták volna azokat a mítoszokat, amelyek a második világháború tragédiáját degradálták a politikai öndefiníció eszközévé. Szántó T. Gábor 1945 és más történetek című kötete például azzal a nézettel számol le, amely a magyar zsidók elpusztításáért teljes egészében a náci Németországra próbálja áttolni a felelősséget, Závada Pál Egy piaci nap című regénye pedig azt a téveszmét cáfolja látványosan, amely a nem demonstratíve baloldali / liberális nézeteket vallókra visszakézből hajlamos rásütni az antiszemitizmus billogát, és amely a baloldaliságot az antifasizmussal azonosítva igyekszik magát legitimálni és erkölcsileg felsőbbrendűként feltüntetni.

Az első világháborút viszont mintha elfelejtette volna a jelenkori irodalom. Sőt: mintha a korabeli literatúra sem szentelt volna neki akkora figyelmet, mint amekkora feltételezhető volna az akkor történteket személyesen megélt írástudóktól. Ennek a legnyilvánvalóbb oka az lehet, hogy az első világháború esetében az utójáték traumatikus hatása jóval erősebb, mint magáé a világégésé. Minden bizonnyal igaza van Kőbányai Jánosnak, amikor Az elbeszélhetetlen elbeszélés. Az első világháború a magyar irodalomban című kötetének bevezetőjében így fogalmaz: „Az I. világháború felidézéséhez a magyar köztudatban és kultúrában reflex-szerűen a végkifejlet: Trianon ténye és traumája társul. Nem maga a háború, hanem annak más eszközökkel folytatása: a világot felosztó nagyhatalmi vetélkedés számunkra oly tragikusan kedvezőtlen verdiktje (1920. június 4.). Minden, ami ezután következett be a magyar történelemben, ebből a sokkból és traumából nőtt ki – ez nem vonható kétségbe…”

Lehet azonban egy másik oka is annak, hogy az első világháború nincs súlyához illően jelen irodalmunkban. Ez az ok talán akkor ragadható meg a leginkább, ha belegondolunk, mely műnemekben és műfajokban jelentkezik hangsúlyosabban ez a hiány. Ha a lírát tekintjük, nincs okunk panaszra. Klasszikussá vált versek tömkelege foglalkozott a témával: ott vannak Gyóni Géza költeményei, na meg Babitstól a Húsvét előtt, a Fortissimo, és persze Adytól Az eltévedt lovas, az Ember az embertelenségben és az Emlékezés egy nyár-éjszakára. A nagyepikában viszont már jóval gyérebb a felhozatal: a valós- és áltudósítások jelen vannak, olyan klasszikusoktól is, mint például Molnár Ferenc, Móricz Zsigmond vagy Szomory Dezső, viszont a máig maradandó első világháborús regényeket egy kézen meg tudjuk számolni – az egy kézen számba vehető leltár tételeit többek mellett Kuncz Aladárnak és Zilahy Lajosnak köszönhetjük, valamint annak, ha Tersánszkytól a Viszontlátásra drágát nem elbeszélésként, hanem kisregényként kategorizáljuk.

Az érem másik oldala: a kispróza. Azon belül is leginkább Pap Károly Fent a Piaforán című, elsőként a Nyugat 1934-es 14–15. számában megjelent alkotása, amely nem csak a Nagy Háborúról szóló irodalmi művek, de a teljes magyar novellisztika egyik csúcsteljesítménye is – köszönhetően annak, ahogyan egyetlen drámai helyzet apropóján, alig néhány oldalnyi szövegbe sűríti bele a soknemzetiségű Monarchia minden feszültségét, valamint az együtt élő különböző kultúrák közötti végleges bizalomvesztés tragédiáját. Talán éppen ez a novella szemlélteti a legkiválóbban azt, miért a rövidprózában és a versben találta meg leginkább a maga műfaját az első világháború. Az első világégés ugyanis drámai fordulópont, amelynek legnagyobb áldozata éppen a történelmi folyamatok által, természetes folyamatok eredményeképp kifejlődött – mai szóval élve – multikulturalizmus volt. A világháborúval véget ér az együttélés évszázadokon át jól működő kultúrája, hogy aztán elkezdődjék a genocídiumokkal, Holokauszttal, ki-, be- és áttelepítésekkel terhelt huszadik század, amely úgy is leírható, mint egy Szarajevótól Szarajevóig tartó kísérlet a tizenkilencedik századi nemzetállam-eszmény érvényre juttatására, a legmodernebb technika és a hozzá társított „étosz” eszközeivel.

Az első világháborúról írni ezért egyszerre kihívás és lehetőség: az nyúlhat a legeredményesebben a témához, aki képes annak fordulópont-jellegét tömören, rövid terjedelemben, teljes drámaiságában megragadni. Vérbeli novellaírónak való terep – és Majoros Sándor személyében van olyan vérbeli novellaírónk, aki szimbolikus és földrajzi térként is első kézből ismeri a vidéket, ahol Gavrilo Princip kezében eldördült a huszadik század kezdetét jelző startpisztoly.

Majoros Az ellenség földje című kötetének novellái a békeidők – az első világégéssel odaveszett világ – utolsó pillanatait ragadják meg. Háborús novellák, anélkül, hogy háborúznának bennük – tényleges fegyveres összecsapásra csak a záró novella utolsó oldalain kerül sor. Majoros novellái arra a szürke zónára koncentrálnak, amely már nem béke, de még nem is háború – arra a néhány napra, amelynek során a Monarchia hadserege végigmasírozott Bosznián, a szerb határig. „Végigmasírozott”, írtam, pedig Majoros novelláiban ez minden, csak nem masírozás – a Megállj, megállj, kutya Szerbia zenei aláfestésével harsogó, groteszk önbizalomtól áthatott első pillanatok kivételével talán. Olyannyira nem, hogy A spártai fiú és a róka című darab főhőse például hascsikarástól gyötörve marad le egységétől – ami remekül helyezi idézőjelbe a háborús romantika és a hősiesség toposzait, mindemellett arra is alkalmat teremt, hogy a szerző bekezdésről bekezdésre adagolva, következetesen felépítse az ismeretlen közegbe került egyén kiszolgáltatottságának élményét.

Majoros kötetének központi motívuma éppen ez: a kiszolgáltatottság. A hadsereg útja Bosznián keresztül ugyanis nem csupán térbeli, hanem szimbolikus utazás is, amely az „odacsapunk egyet a szerbeknek, aztán mindenki visszamegy az unalmas békebeli tudósítások és báli riportok világába” (5) magabiztosságától vezet a Drina-parti golyózápor pánikjáig, amelyben a ráció és az ok-okozati viszonyok érvényüket vesztik, és már az sem segít, ha a novellahős arra esküdözik, megmenti a szerbség számára a Milos Obilics legendájából ismert „rigómezei kést, de ehhez az kell, hogy hagyják abba ezt a baszakodást!” (146)

Az ellenség földje novelláiban – újabb jelentésréteggel gazdagítva a címet – a földrajzi tér szimbolikussá válik: a békés hátországot maguk mögött hagyva a katonák egyszersmind azt a biztonságot és ismerős közeget is maguk mögött hagyják, amelyet az Osztrák–Magyar Monarchia megtestesített. A kötet egyik bravúrja, hogy ezt a változást Majoros tájleírásai is remekül érzékeltetik, például így: „A települést egy boszniai viszonylatban bővizű, sebes sodrású folyó szelte ketté, amely a Balkánra jellemző magas helyek közül éppen itt tört ki egy lapályosabb, kevésbé barátságtalan, szinte már alföldinek tűnő tájra, bár a vadságát továbbra is megtartotta. Aki valamilyen furcsa véletlen következtében idetévedt, úgy érezhette, hogy határátkelőhöz érkezett, ami az utolsó megálló egy számtalan veszélyt rejtegető, ismeretlen ország szíve előtt. A folyóvölgy déli irányban már rohamosan keskenyedett, úgyhogy mire az utazó maga mögött hagyta a várost, az Alföldet idéző, lágyan hömpölygő mezők helyett egy kőcsipkés szakadék szélén találta magát, amelynek mélyén úgy tajtékzott a víz, mintha a pokol tüze forralta volna.” (6) A földrajzi tér Majoros világában gyakran önmaga avanzsál legyőzendő ellenséggé – például a kötetnyitó, A névnélküli című novellában, amelyben a vonuló katonáknak azzal a próbatétellel kell megbirkózniuk, hogyan juttassanak át egy nehéztarackot a szakadék oldalában kígyózó, esővíztől fellazult út egyik kanyarulatán (amely terület a topográfiai térképen veszélytelen völgyként tűnik fel), vagy az Egy marék vágott dohányban, ahol konkrétan a terepviszonyok válnak felelőssé a katona haláláért.

Végeredményben a novellák mindegyike – még az olykor Rejtőt, máskor Hašekot idézű humorú, komikusabb hangvételű írások is, például Az ezredes kutyája vagy a Kávéidő a Baščaršiján – következetesen olyan helyzetbe kalauzolják el főszereplőiket, ahol azoknak egy ismeretlen közegben kell boldogulniuk, úgy, hogy e közeg szabályait a belőle való kiút keresése során, „élesben” kell felfedezniük. Ezeket a helyzeteket a szerző rendre megspékeli olyan mikroepizódokkal, amelyek keveset markolva fognak nagyon sokat, és afféle jéghegycsúcsként érzékeltetik a Monarchia békés felszíne alatt munkálkodó feszültségeket, vagy a balkáni nemzetek antagonisztikus ellentéteit – például amikor a Monarchia egyik horvát közkatonája azt javasolja a hadnagynak: a környékben nézelődő szerb parasztot bízzák meg azzal, hogy átjuttassák a tarackágyút a veszélyes útszakaszon, elvégre „ha az ágyú megsemmisül, márpedig nagyon úgy néz ki, sokkal könnyebb lesz úgy elszámolni vele, ha azt írja a jelentésbe, hogy egy szerb szabotőr okozta a balesetet” (13–14), vagy amikor a Szamártemetésben a lelőtt jószág gazdája nyúzni tanítja a horvát és a (feltehetően) osztrák közlegényt, lévén, hogy „a szamarat ugyanúgy kell megnyúzni, ahogy az embert”, és ez a tudás egyszer még a két katonának is „jól jöhet” (44).

Majoros példás írói önmérsékletének és a látványos, ám olcsó megoldásoktól való tartózkodásának hála úgy fokozza a végletekig a feszültséget ezekben a novellákban, hogy a végső, katartikus robbanás rendre elmarad. A kényelmetlenség-érzet, az ellenség földjén járás bizonytalansága és fenyegetettség-élménye azonban novelláról novellára egyre fokozódik, mígnem a valós és képzeletbeli tér végpontjára, a Drina partjára jutva rászabadul a szereplőkre és az olvasóra a huszadik század. Egy letűnt világ utolsó pillanatainak vészjósló krónikája ez a könyv, és egyszersmind kiváló példája annak, hogy a száz éve véget ért Nagy Háború irodalmi feldolgozásában még ma is vannak bejárásra váró, szűz területek – konkrét, földrajzi térként és szimbolikus értelemben egyaránt.

Haklik Norbert

(Megjelent a Tiszatáj 2018. novemberi számában)

 

Magyar Napló

Budapest, 2017 

146 oldal, 2500 Ft 

 

 

 

 

 

 


Címke: , , , ,
2021.05.04 - tiszatáj

Jóllehet 1901-ben Párizsban modern esztétikai kurzusokon vett részt, a festészet és a művészettörténet területén Apollinaire autodidakta volt. Ám kitűnő ízléssel, ösztönösen ráérzett minden újra, azonnal meg tudta ítélni valamiről, hogy az valódi érték vagy sem. Úgy érezte, hogy küldetése van, támogatnia kell azokat a művészeket, akik egyfajta új esztétikát képviselnek a szokványos, idejét múlt festmények alkotóival szemben […]

Tovább olvasom >>>
2021.05.02 - tiszatáj

A címmel kapcsolatban sok mindenre asszociálhat az ember. Többek között Szabó Magda Az ajtó c. regénye, illetve színpadi változata is eszünkbe juthat. A címbe emelt tárgy ráadásul ősi szimbólum is, és a mögötte meghúzódó valóság titkai mindig izgalmasak. Az ajtó mögött ott lehetnek a múlt emlékei, vagy éppen olyan dolgok, amelyek nem tartoznak a külvilágra. Gömöri György kötetcímadó verse is számos értéket rejt… – BAKONYI ISTVÁN KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.05.02 - tiszatáj

GÖMÖRI GYÖRGY: ERDÉLYI ARCOK
Gömöri György hatvan év költői terméséből válogatta össze azt a három tucat verset, amelyek elszakíthatatlanok Erdélytől, pontosabban szólva Erdély atmoszférájától, történelmétől, a magyar szellemi életben betöltött szerepétől, illetve az ott élő magyar kisebbség helyzetétől. A jól átgondolt kötetkompozíció kétséget sem hagy a költő személyes kötődése felől, ám nem csupán Gömöri Erdély-képét ismerhetjük meg a verseken keresztül… – BARÁTH TIBOR KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.29 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS PÉTERFY GERGELLYEL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL
Az Akadémiánk online folyóirata, a Felhő Café biztosít bemutatkozási, publikálási lehetőséget a hallgatóknak és a lap Facebook-oldala élő adásokhoz, beszélgetésekhez, felolvasásokhoz nyújt több tízezer olvasót elérő felületet. Rendszeres kapcsolatban vagyunk kiadókkal, a végzett hallgatóink köteteit kiajánljuk, több végzett hallgatónk kötete jelent már meg a Librinél, az Álomgyárnál és a Kalligramnál… – PÁNCZÉL ANDRÁS INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.27 - tiszatáj

SZANISZLÓ JUDIT: LELI ÉLETE
A regény felütése úgy szól: „Egy fotó leírása következik”. De a fotók sokszor hiányoznak, a hangfelvételeket tartalmazó kazettákra pedig popslágereket vettek rá. Pontosan ez a nemrögzítettség, ez a hiány biztosítja a családregény megírásának lehetőségét: fotók és hangfelvételek véletlenszerű sorrendben, amelyek nem a referencialitásból merítik hitelüket, hanem abból, hogy az elbeszélő számára ugyanabban a „dobozban” foglalnak helyet, vagy foglalnának helyet, ha léteznének… – BOCSIK BALÁZS KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.23 - tiszatáj

AZ IFJÚ NYOMOZÓ
Amennyire könnyednek tűnik a plakát, netán a cím alapján, olyan megkapó és rejtett tartalékokkal bír Evan Morgan bűnügyi mozija, 2020 egyik legnagyobb meglepetéssikerét eredményezve… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.23 - tiszatáj

Székely Örs kapta idén a Makói Medáliák irodalmi díjat, amelyet 2005-ben a József Attila-emlékév alkalmából alapított Makó város önkormányzata. A díj célja, hogy Makó városa támogassa az elsőkötetes költőket, ahogyan az egykor József Attilával is történt… – JANÁKY MARIANNA INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.04.22 - tiszatáj

INTERJÚ JÓNÁS ZOLTÁNNAL AZ IRODALMI TEHETSÉGGONDOZÁSRÓL 
Jónás Zoltán előadóművész, kultúraszervező, az erdélyi, felvidéki és észak-magyarországi egyetemeket összefogó Kortárs Hangon irodalmi pályázatának és műhelyének alapító főszervezője beszél a tehetséggondozásban szerzett tapasztalatairól… – PÁNCZÉL ANDRÁS INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
Normal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattHódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Könyvhét - Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Könyvhét - Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Könyvhét - Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Könyvhét - Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházFried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Észlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Seregi Tamás: Művészet és esztétikaTandori Dezső: A szomszéd banánhalZalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)Demény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólSzlováknak lenni csodás…kabai lóránt: semmi színPetőcz András: A megvénhedt IstenTandori Dezső: Szellem és félálomTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaJász Attila: Fürdőkádból a tengerBíró-Balogh Tamás: TollvonásokBaka István: Műfordítások III.Csiki László: A kaptárOlasz Sándor: Magány és társaság közöttSághy Miklós: A fény retorikájaPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Fried István: Magyar irodalom(történet)Tandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézSzepesi Attila: IstenporKálnay Adél: Hamvadó idő