Tiszatájonline | 2019. október 26.

John Peck versei

Elomló szurdokok
És köd tolul a katlanokba
Amik voltunk, jött velünk
Amik vagyunk, hátramarad
Villámát várja az ég

Halántékunkon filces dobverők
Egyetlen ritmusunk
Aztán vezetőink hívnak
Szájukban kicsiny szerencsecsontok
Zúgók rezegnek a fenyőszélben
A zuzmót és nevünket szopogatják
[…]

John Peck 1941-ben született Pittsburgh-ben, 11 verseskötetet adott ki, számos esszét publikált az angolszász költészetről, irodalomról; emellett jungiánus pszichológus, Jung műveinek és egyéb pszichológiai szakkönyveknek fordítója-szerkesztője. Többek között Prix de Rome-díjat kapott 1975-ben, a Thomas McGrath Prize első díjazottja volt 1979-ben, 2006-ban pedig költészeti Pulitzer-díjra jelölték. Költészetére elsősorban Ezra Pound és Yvor Winters hatottak. Az itt közölt fordítások Shagbark című, első kötetéből (1972) valók.

Viaticum

(Viaticum)

Elomló szurdokok

És köd tolul a katlanokba

Amik voltunk, jött velünk

Amik vagyunk, hátramarad

Villámát várja az ég

Halántékunkon filces dobverők

Egyetlen ritmusunk

Aztán vezetőink hívnak

Szájukban kicsiny szerencsecsontok

Zúgók rezegnek a fenyőszélben

A zuzmót és nevünket szopogatják

Aztán felemelik majd karjaikat

Az utolsó hágókig

Ajtók e leírhatatlan reggelen

Párkányok, küszöbök

És túlnan a rendítetlenség.

És akkor mi is visszakiálthatunk

A szélfújta arcok felé

Fülek várakoznak

Kusza tornácok mögött és odabent a vér

Parttalan belső

Folyó és dob

Por pereg a szarvas után

Felhő nyomja a hegyet

A tavaszfesztivál a folyón

(The Spring Festival on the River)

Tömegpánik: szélhordta újság és kitépett páfrányok,

Lefelé a híradós utcákon, lefelé az árapasztókon,

Kéz kapkod felém, hideg disznóhús,

Izzadság patakzik le a hátamon –

Aztán a híd:

Mint felpúposodó szőnyeg, feltornyozta

A testeket a folyó fölött, a különös tetejű,

Dugig telt teherhordó bárkák fölé,

A hajótörzsek mélyen megfeneklettek a vízben, hátuk csapott,

Miközben a hídon léggömbként ütődtek egymáshoz a fejek

A kétoldalt gubbasztó boltok között –

Nők tartják gyermekeiket a magasba

A hullámverés fölé, ponyvasátrak csapdosnak.

Hol is láttam a képeknek azt a másik hamuszín surrogását?

A közlépcsők Csungkingnál, légitámadások után, fejvesztett

Pánik után – anyák, mintha csak aludnának

A széles kőlépcsőkön, ruháikat szétdúlták rajtuk

A pánik hajszolta lábak, karjaik

Piciny testükön nyugodtak.

Nem érlek el most, hogy találjalak meg?

A boltok hátsó ablakainál szapora kezek

Bojtorjánt és mangót dobálnak ki, a lazább cserepek

Kövekként zuhognak le az ereszekről, és senki sem hallja

Csobbanásuk. Azután, félreismerhetetlenül,

Akár húr a fül mellett, szétpattanó

Sodronykötél pengése. Csáklyázó,

Hátizsákos alakokkal tömött uszály

Fut ki súlyosan a dokk mentén alattunk, beledől

A sodrásba, orra gyorsan hasít;

A csáklyások szurkálnak, szájuk tágra nyílik, karjaik emelkednek,

Víz ömlik a hegyes csigaházörvények alá,

E tinta finom vonalai, milyen nedvesek, milyen ősiek.

Lenyúlva a hídról, egész torzók

Hajolnak alá, göblyuk-szájukkal sután harapnak.

Nem érlek el. Most, távolabb a part

Mentén, két hajótest között, önfeledt fiúcskát figyelek,

Aki a sekélyesben egy bottal játszadozik guggolva,

Orrát piszkálja, mérgesszín felhőkké bökdösi az iszapot.

Most pedig a porszemek, fénybe forrva,

Heliogravűröket formálnak, de mégis mikor, mely órában?

A dombok a városon túl: azokat láttam-e,

Odapillantva és futólag? Aztán pirosak voltak

És némák: a fényes és a tiszta –

Jáspislapok, csillámkő-kristályok.

(1969, háború Keleten)

Csérül-fordul

(Turn)

Nyakad, mely csupasz válladra hajlik,

Összébbhúzódott a meleg haj alatt –

És most a feszültség, mintha jövőm

Találkozna velem egyszer csak, kitolja

Határát bámész tekintetem néma hálója felé:

Ez az, ahogy elfog a felismerés,

Ahogy sötét romok rajzolatai mutatják meg

Magukat a pilótáknak, fakó vonalak

Nyomatai bontakoznak ki a füves síkságokon,

Ahogy háború jön, felhők tépett árnyékai

Terülnek a táj ébredő arca fölé, amint

Hirtelen kis országok alakzatai

Tócsaként zsugorodnak össze a tűző nap alatt –

Miközben, az időbe veszve, valaha tán ismert lejtők

Hajlanak össze a ringó, alvó csér szárnyaivá,

Az üde napba ékelődnek, melyen

Gombák isszák a föld titkos színét,

Ázva hosszú délidőkben, nyár közeledvén.

A mén halála

(Death of a Stallion)

Ahol a kór már megrostálta,

Bordáin át kiütközvén az átlátszóságba,

Ott a szimmetria méhmagzatát táplálja:

A far és a feszes mar a csontokig süppednek,

A farok ernyedten lóg alá. De két patáján

Szárnyalna, mellső lábszára emelkedik, a hátsó letöri ágaskodását

Széthasítván az elillant nyár füvét. Feje

Előregörbed, patáját vizsgálja, melyet magasabbra emelne,

Meg azt a patáját is, melyet emelni képtelen, mellette;

Megcsomózott csüd, a rejtvény maga ajtó,

Mely a megfejtésre nyílik. Különálló szemei

Kigúvadnak, hogy felmérjék, fülei lekonyulnak, hogy

Elfogják vagy elcsípjék, és bekeretezik a helyet,

Ahol a golyó könnyedén behatolt. Szorosan bezárulnának,

Mint a cseres ajak, oltalmaznák szemeit, melyek

Bimbóznak, akár a szarvak – a következő pillanat

Kiszámíthatatlan bársonyossága, furlongjait már

Látta, füvét roppanni érezte

Térdeinél, belevágtatva ama árnytalan évszakba,

Amit még utoljára átszelne, ágaskodván a lebegő fényben.

Fekete feketén

(Dark on Dark)

A szentjánosbogarak nehezebbek eső után, az aranyszín

Zölden lobog, isteni és halandó keverednek –

Jöjj, nézz át velem az egész mező fölött,

Körbevettek minket, lengő és emelkedő aposztrófok

A sötétben, miközben szavak függtek

Félvén a beszédtől: akiket szeretsz, hosszan élnek –

Jelenlétek a ködön át, hangra nem szorulnak,

Szétterjednek, míg virrasztunk a nedves fűben,

Rejtett gyökereivel az érzés elenyészik előttünk –

Itt hagyva érintését, ahogy gyermekünk hagy el minket – miként

Az erő még mindig fogyatkozik, és a fény,

Amint különös helyre ér. De még kísér

Némi ismerős tapasztalást,

Ahogy a lapok félig birtokolják kezeinket,

Átszűrve az ujjakon, míg az érzékelés azzá

A nagy kézzé vékonyodik körülöttünk, a sötét

Teljesen betölti az emlékezés

Jellegtelen maszkját, lehűl a levegő.

Ahol illat illeszkedik illathoz,

Fekete a feketéhez, ott vársz, ujjad

Jelzi a helyet, míg a fej még egyszer emelkedik,

Lágy kúp öblöget beljebb és beljebb,

Fény spiráloz seprőkben az elmosódott középpont

– a felismert, visszahúzódó szó körül.

Fülöp József fordításai

 (Megjelent a Tiszatáj 2018. októberi számában)