Akit csak ideiglenesen szerettek

KONTROLL NÉLKÜL

Fülsértő zajok, karcos zene, nyugtalanul rángatózó kamera: Nora Fingscheidt egész estés debütje azonnal belerántja nézőjét a folyamatosan üvöltő, káromkodó, rohanó, tárgyakat hajigáló 9 éves kislány, Benni lelkivilágába. Pszichológiai realizmus eleinte nincs is, magyarázatot csupán később, és akkor is rejtett, de nyilvánvaló utalások formájában kapunk – a Kontroll nélkül kezdetben hatásos állapotrajz, valamint számtalan potenciált magában rejtő gyerekdráma.

Könyörtelen, csaknem jéghideg valósághűség flörtöl a kislányfőszereplő szubjektivitásával, a Benni zavaros tudatalattijában lüktető, néha rózsaszín leblendével keretezett, barnában égő villanások ugyancsak felszínre hozzák a benne lévő zabolátlanságot. Fingscheidt eleinte ugyanezen diagnózist ismételgeti, pusztán ennek lehetséges variációit játssza el, így a Kontroll nélkül mintha egy pályán rekedt, újat nyújtani képtelen, felszínes szerzői filmként fulladna ki. Szerencsére nem ez a helyzet, és ha az utolsó pillanatokban is, de mindig érkezik valami, ami hirtelen a mozi segítségére siet. Ott terem a jelenet közepén a durva mostohaapa, fájdalmasnak érződnek az anya könnyei, Yunus Roy Imer operatőr szemmagasságból fotografált szcénái pedig révén valóban talajközeli Benni sehová nem tartó lődörgése. A kislányt ugyanis intézetről intézetre adják (innen az eredeti cím, vagyis „rendszerbomlasztó”), sosem képesek letelepíteni, így amint odaadásban, elfogadásban részesülhet családjától vagy nevelőitől, rögtön megtagadják azt tőle.

Pontosan ez a dilemma képzi a film sarokpontját: Benni ugyanis csak ideiglenesen szeretett, valójában inkább megtűrt, teljesen soha el nem fogadott, ezért hamar érzelmileg labilissá váló, valahová mindenáron tartozni akaró kisgyerek. Helena Zengel alakítása pedig csak jobban rámutat az ellentmondásokra – látszólagos jókedvét (lévén Benni bármelyik percben időzített bombaként robbanhat, nem tudjuk, ki billenti őt rossz irányba és mivel) is üvöltve artikulálja, mintha idilljében is örökké valami iszonyatos, visszafojtott düh rejlene. Nála a harag, az el nem fogadás állandóak, a szeretet inkább kegyelemnek beillő véletlen egybeesés. Ösztönlényként látjuk a lányt: tényleg érezzük, ha valami örömteli miatt nem tud kibújni a bőréből, de tudjuk, amint nem kapja meg az áhított bátorító szót, ölelést, simogatást, az ordítozás elkerülhetetlen. Vad gyerekként, szőke hajjal, vézna alkattal gyakran harcias fiúnak tűnik, kevéssé törékeny kislánynak. A legnagyobb probléma az, hogy noha a közegének fel kellene ismernie az utóbbit, rendre az előbbit pedzegeti, és mindig azt vágja Benni arcába – remek metafora a csecsemőkorában erőszakkal fejébe nyomott pelenka, amely közel 10 évvel később az orcáját tapintókra zúduló őrült tirádáiban vetül ki.

Lényeges kérdés, miképp viszonyulnak hozzá a felnőttek és a rendezőnő ilyen téren is próbál komplex ábrát rajzolni. Az édesanyától a nevelőkön át több magatartásforma is látható: hol szeretnék a kislányt, de folyamatos dühkitörései bátortalanítják az igyekvőt, hol a bürokrácia útvesztőiben vész el a Benni önzetlen szeretetére irányuló szándék. A főszereplő lány és szinte pótapjává emelkedő nevelője, a családos Micha viszonya éppen ezért fordulópont: ilyenkor lép rá a cselekmény leginkább a coming-of-age story-k jól kitaposott ösvényére, fejlődést tapasztalunk Benniben. Göröngyös, sáros erdei úton lépked, amely egyszerre jelképezi a civilizációtól távol eső, romlatlan, tiszta, így a kiteljesedés szabad levegőjét biztosító környezetet, ugyanakkor a kis hősnőben dúló kontrollálhatatlanság jelölőjeként is funkcionál. Bárhogy is legyen, Fingscheidt e periódust ereje teljében, rendkívüli magabiztossággal rendezi, Helena Zengel és a Michát játszó Albrecht Schuch apává és lánnyá kovácsolódnak, dúl köztük az őszinte szeretet, hiteles az elfogadási szándék és bár a rendezőnő nem vak Benni haragjára, már-már megváltásban részesíti őt.

Természetesen, mindez csak illúzió: egyrészt maguk az intézmények is mélyítik a kislányban húzódó szakadékot rideg szabályaikkal, kiderül, hogy valójában az anyja sem szereti őt, helyesebben fél tőle és attól, hogy a dühe szétvetheti a csonka családot, plusz – és ez a legrosszabb – Benni sem képes levedleni önnön magatartását. Újabb lélektani fordulópont jöhetne, ám innentől már Fingscheidt is bizonytalanabb, az európai iskola fogásai helyett egyre gyakrabban nyúl az Oscar-kompatibilis hollywoodi melodrámák – például a Kramer kontra Kramer – eszköztárához és a befejezés felé lépdelve csak az egyik balszerencsétől a másikig vergődő Benni kálváriáját figyeli meg. Váratlan kataklizma üt be, majd úgy tűnik, orvosolódik a probléma, aztán ismét zűrös lesz a helyzet, hogy aztán valami reménysugár lobbanjon fel és derüljön ki ennek hamissága – nagy mókuskerék a Kontroll nélkül utolsó felvonása, jobbára a klisékre voksol, mint az árnyalt szereplőrajzra, ráadásul ugyancsak nem tesz jót neki a rétestésztaként nyújtott játékidő. Halmozódik a szenvedés, mintha egy német Árvácskán legeltetnénk a szemünket, holott Fingscheidt tovább boncolgathatná azt, amiről a film tényleg regélhetne, vagyis a biológiai apa-kötelességek, pótapa-szerep és hivatali előírások rengetegében veszteglő Micha emocionális kötélhúzását, a hirtelen elrohanó mama oktalan pálfordulásának részleteit, az idős nevelőnéni dugába dőlő erőfeszítéseit. Így csak tényleg annyi marad, amit már régóta tudunk, vagyis értesülünk a szeretet, hovatovább, apahiány destruktív hatásairól és újra, ki tudja, hányadszor, a rendezőnő vastag pontot biggyeszt a hátrahagyottsága ellen védtelen Benni magány-epizódjaira.

Noha más dilemmát táncol körbe, a Kontroll nélkül könnyen az Uli Edel jegyezte Christiane F. örökébe léphetett volna, ehelyett csaknem középszerbe forduló, gyenge jóként muzsikáló, elegáns és sablonos megoldásokat váltogató film lett az eredmény, melyet a jelenleg Paul Greengrass és Tom Hanks oldalán forgató Helena Zengel nyers, hamis rezdülésekről lemondó alakítása lendít át a holtpontokon.

Szabó Ádám

Systemsprenger, 2019

Rendező: Nora Fingscheidt

Szereplők: Helena Zengel, Albrecht Schuch, Gabriela Maria Schmeide, Lisa Hagmeister, Melanie Straub