Tiszatájonline | 2019. október 21.

Fétis zöld redőkkel

PORTRÉ A LÁNGOLÓ FIATAL LÁNYRÓL
Az idei cannes-i szemlén a csupán Legjobb forgatókönyv-díjjal jutalmazott, a XVIII. századi Franciaországban játszódó Portré a lángoló fiatal lányról úgy transzformál bennünket a szavakkal leírhatatlan románcok régiójába, hogy eleinte fel sem tűnik, mivel bűvölt el. Csupán a magasabb szférába repülés varázsára ébredünk és csak akkor, amikor a rendezőnő már a saját kottájából játszva részesít minket gyönyörben… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

PORTRÉ A LÁNGOLÓ FIATAL LÁNYRÓL

Közeli és távoli snittek dinamizálásával legbelül pulzáló, soha ki nem mondott gondolatokat felszínre hozni kevesen tudnak jobban Céline Sciammánál. 8 évvel ezelőtti remekműve, a gyerekszínész Zoé Héran végletekig hiteles játékával támogatott Tomboy után itt az újabb – noha kétségkívül más stílusú – remekmű. Az idei cannes-i szemlén a csupán Legjobb forgatókönyv-díjjal jutalmazott, a XVIII. századi Franciaországban játszódó Portré a lángoló fiatal lányról úgy transzportál bennünket a szavakkal leírhatatlan románcok régiójába, hogy eleinte fel sem tűnik, mivel bűvölt el. Csupán a magasabb szférába repülés varázsára ébredünk és csak akkor, amikor a rendezőnő már a saját kottájából játszva részesít minket gyönyörben.

Fantasztikus a németalföldi festészet remekeire hajazó nyitány: egyik hősnőnk, Marianne új világba csöppen, pusztán néhány jelentéktelen mondat harsan a levegőbe, máris elragad bennünket az emóciók szimfóniája. Olajfestményszerű barnában ázó arcok jelennek meg, vágyszimbolikára reflektáló lángok lobbannak fel a kandallóban, féltávoli snitt rajzol körül egy női alakot – Sciamma zseniálisan beszél a képek nyelvén. Miként tekintetet és tájat összhangba hoz, úgy egy újabb dichotómiát ékel cselekménytelen, határozottan rezdülésekre, csendre építő melankolikus románcába: a Portré a lángoló fiatal lányról ugyanis a portréfestészet nyelvére fordítja le az emberi relációkat, helyesebben két nő viszonyát, sőt, a mindenkori párkapcsolatok ismerkedésen, majd összetartozáson alapuló stációit. Távolságtartás és egymásra lelés, rideg-akadémikus hivatástudat és struktúrákat bátran elvető, ösztönös teremtői véna hol kezet nyújtanak egymásnak, hol beláthatatlan távolságba kerülnek. Marianne-t és Heloise-t, a portréalanyt eleinte osztálykülönbségek, habitusbeli differenciák választják el, majd egyre közelebb jutnak egymáshoz. Leomlanak a társadalmi hierarchia védőfalai, pusztán két, egymás iránt vágyakozó hölgy áll előttünk: így rímel egymásra a pusztán emlékezetből festett arc a már Heloise intenzív jelenlétéből megszülető festménnyel.

Beszédes szimbólum a hölgyek arcát takaró fekete kendő – ahogy Marianne kizárólag a szaktudására hagyatkozva (az őt alakító Noemie Merlant kezét a kortárs festőnő, Helene Delmaire vezette), érzelemmentes, a felső osztály megrendelésére ténykedő bérfestőként nem közösködik a modelljével, úgy Heloise sem kíván belépni Marianne napjaiba. Claire Mathon operatőr plasztikus bretagne-i snittjein ugyanez figyelhető meg: eleinte két más hátterű nő bóklászik egymástól jelentős távolságban, majd ahogy jobban megismerik egymást, fizikailag is egymás közelségébe érnek. Testekre, arcokra formált balettet kreál a film. Ugyanez jellemzi a művészetet: a hideg, tanult struktúrák szerint húzott vonalak után nem véletlen a meleg színtónusok beemelése és a fotorealisztikus ábrázolásmód. Ahogy kiradírozódik a hölgyek érzelmi demarkációs vonala, vagyis romba dől a kötöttségek birodalma és a csupán feladatnak tekintett arisztokratikus megbízás semmissé lesz, úgy kerülnek előtérbe az arc rezdülései, a ruhák színei, gyűrődései, a mosolyok és a különböző irányba helyezett kezek, jelesül a szabadság és az autonómia feminista indexei.

Ugyan sikerül verbalizálni Marianne és Heloise egyre romantikusabb kapcsolatát, ám a Portré a lángoló fiatal lányról inkább a vizualitás, illetve a poétikus hangtechnika révén lényegül a queer cinema eklatáns darabjává. Tágra nyílt szem, zongorafutam, ajakba harapás vagy egy magasba emelt kacsó részletekre összpontosító, rendkívül emocionális és ki nem mondott pillanatai (plusz az alig színre lépő, még kevesebbet beszélő férfikarakterek) hozzák létre a female gaze-t. Zöld tónusokkal pingált redők keletkeznek Heloise ruháján vagy bizonytalan nevetés görbül az arcán: Sciamma egyszerre költői-transzcendens és minimalista-földhözragadt atmoszférateremtése révén születik meg a valódi románc a két nő között, így a film szubverzív, érzéki élményt nyújtó, kanonikus cselekményszövést zárójelező melodrámaként arat diadalt. Vállra hajtott fejet, hirtelen csókot követ egy kézfogással színesített tengerparti rohanás – ahogy Marianne-ék leveszik a kendőt, úgy a snittek intimebbé, a szcénák asszociatívabbá válnak, fontos szerephez jut egy jó érzékkel beemelt érintés, egy megfelelő időben felvillanó arc.

Todd Haynes Carolja vagy Park Chan-wook A szobalánya tetszetős referenciáknak tűnnek, ugyanakkor jobb elismerni, Sciamma szerelmi története valamelyest más ligában játszik. Képes arcot és testbeszédet is csatasorba állítani, másfelől hagyja, hogy tényleg csak érzelmek szóljanak a nézőhöz, így a szemlélő maga hozza létre a saját interpretációját a nézéseken, mozdulatokon nyugvó enigmatikus epizódokból. Az explicit szexualitásról is lemondunk, a leplezetlenség csupán a legszükségesebb percek hozadéka – a rendezőnő azt szeretné, ha tettekből és szavakból, titkokból, sokáig fel nem vállalt érzésekből születne Mozi. A Portré a lángoló fiatal lányról az érzelmek tisztaságából kialakuló nemi, sőt, társadalmi egyenlőségre is reflektál: a két főhősnő leomló válaszfalai után a narratíva Sophie-t, a szolgálólányt is Marianne-ék barátjává/ eszmetársává avatja, Sciamma a társadalom alsó és felső rétegeivel egyaránt szolidáris. Táncuk, beszédük, nézelődésük a parasztlányok máglyatáncakor delejező pillanatkép, a népi dallal kísért rusztikus ceremónia nemcsak Marianne agyában ültet el egy tűzforrón izzó képi fétist Heloise-ról, a nők komplex viszonyát is megerősíti, csakúgy, mint egy tengerparti-füves séta árulkodó háromszög-kompozíciója. Végképp társakká, barátnőkké, szeretőkké lesznek a figurák, az eleinte Heloise sétapartnerének titulált Marianne Sophie oldalán is habzsolja az életet, miként a szolgálólány terhesség-megszakítással, szaladással tarkított fragmentumai is egyenrangúak a főszereplőnők összeborulásával.

A Vízi liliomok bizonytalansága és a Csajkor unalomba fulladó realizmusigénye után a Portré a lángoló fiatal lányról szerelem-centrumúsága újra azt a Céline Sciammát mutatja ereje teljében, aki a Tomboy-jal letette a névjegyét. Sírás és öröm, újabb lélektelen portré és rejtjeles lamúr-üzenet násza bomlik ki az utolsó jelenetekben. Vivaldi nyári concertójának segítségével Marianne utoljára pillant vágyának hőn óhajtott tárgyára. Ekkor, az irracionális, lóduló, ugyanakkor mennyei hegedűverseny közben tárul a hősnő és a nézők szeme elé a „lángoló” fiatal lány, a nagybetűs Kép (cseppet sem véletlen, hogy Sciamma épp egykori élettársára, Adéle Haenelre osztotta e szerepet, csinos auteur-kommentárként – ő maga lesz a film, a direktor által kutatott kulcsfontosságú, fehér ruhába öltöztetett Beállítás) és a Szerelem fétise. Arcból, dallamból generálódik Mozgókép: olyan érzésvilág, ami kiszakít bennünket a hétköznapok taposómalmából és a lehető legjobban építi újjá a személyiségünket.

Szabó Ádám

 

Portrait de la jeune fille en feu, 2019

Rendező: Céline Sciamma

Szereplők: Noémie Merlant, Adéle Haenel, Luána Bajrami, Valeria Golino, Christel Baras