Tiszatájonline | 2019. október 11.

Demény Péter: A jelzett kamatok

AZ IRODALMI NOBEL-DÍJ MARGÓJÁRA
Ha „a legkiválóbb idealisztikus beállítottságú alkotást” keresnénk, akkor bizonyára az irodalmi Nobel-díjasok fele kihullana a rostán. Mint ahogy sokan már ki is hullottak az időén: mindenki fel tudna sorolni néhány nevet, amely az égvilágon semmit nem jelent a számára, és megdöbbenéssel olvasta őket egy listán. Legutóbb Bob Dylan díjazásán bolydult fel az irodalmi és másféle élet: sokan nem tudták elképzelni, hogy egy dalszövegíró zeneszerző költő lehetne a szó szigorú értelmében, mások Cohennek adták volna a Nobelt. Most Handkén háborodtak fel sokan…

AZ IRODALMI NOBEL-DÍJ MARGÓJÁRA

„Hátramaradó vagyonom egészét a következőképpen kell kezelni: a végrendeleti végrehajtóim által biztos értékpapírokba fektetett pénz képez egy alapot, amelynek kamatait évente azok között osszák ki díjként, akik a megelőző évben a legnagyobb szolgálatot tették az emberiségnek. A jelzett kamatokat öt egyenlő részre kell felosztani, amelyeket azután a következőképpen kell megosztani: egy részt annak a személynek, aki a legjelentősebb felfedezést tette a fizika területén; egy részt annak a személynek, aki a legjelentősebb felfedezést tette a kémia területén; egy részt annak a személynek, aki a legjelentősebb felfedezést tette az élettan, illetve az orvostudomány területén; egy részt annak a személynek, aki az irodalom területéhez a legkiválóbb idealisztikus beállítottságú alkotással járult hozzá; egy részt pedig annak a személynek, aki a legtöbbet, illetve a legjobbat tette a nemzetek közötti barátság ügyéért, az állandó hadseregek megszüntetéséért, illetve csökkentéséért, a békekongresszusok megrendezéséért és elősegítéséért.”

Én sem Tokarczukot, sem Handkét nem olvastam; előbbivel meg sem próbálkoztam, az utóbbival ugyan többször is, de mindig „lepattantam” róla, mint ahogy Krasznahorkairól is, szemben Nádassal. Az irodalom szubjektív valami.

Ha „a legkiválóbb idealisztikus beállítottságú alkotást” keresnénk, akkor bizonyára az irodalmi Nobel-díjasok fele kihullana a rostán. Mint ahogy sokan már ki is hullottak az időén: mindenki fel tudna sorolni néhány nevet, amely az égvilágon semmit nem jelent a számára, és megdöbbenéssel olvasta őket egy listán.

Legutóbb Bob Dylan díjazásán bolydult fel az irodalmi és másféle élet: sokan nem tudták elképzelni, hogy egy dalszövegíró zeneszerző költő lehetne a szó szigorú értelmében, mások Cohennek adták volna a Nobelt – bár én az előbbi szólamot éreztem hangsúlyosabbnak.

Most Handkén háborodtak fel sokan. És hát valóban, kinek lenne rokonszenves egy Milošević-rajongó? De hát Ezra Pound díjazása ellen is fasiszta szimpátiai miatt tiltakoztak annak idején, holott Márai szerint Pound varázsos, elbűvölő személyiség volt, aki előtt utólag megemelné a kalapját. És Márai nélkül is érezzük a Pound-lírán, hogy ez egy nagy költő, aki bizony megkaphatta volna, akárcsak Borges, akit Pinochet-tel lehet szóba hozni.

Mindezek mögött a viták mögött az húzódhat meg, hogy a Nobelnek sajátos helye van a világban. Amikor olyanoknak ítélték, mint Thomas Mann vagy Heinrich Böll, Faulkner vagy Kertész, az a gondolatiságban is megjelenő irodalmi színvonalat képviselte. Máskor azonban mintha a társadalmi aktivitás kétségtelen bátorságát díjazta volna a bizottság, és megint máskor az illető diszkurzív intelligenciája jóval alulmaradt az irodalmin.

De hát az irodalom nem az okosak párbaja. Sem az erkölcs bajnokaié. Isten tudja, miből van egy mondat, ha Bodor Ádám műveire gondolok, még csak az sem biztos, hogy alanyból és állítmányból csupán, és nyilvánvaló, hogy Esterházy is az örökös népben-nemzetben gondolkodás egyre vidékibbé váló követelménye miatt fogalmazta meg a bon mot-ját, hiszen nagyon nem mindegy, hogy amikor ilyen követelményeket állítunk, akkor Németh Lászlóra gondolunk-e, vagy valamelyik mai viadorra. Az viszont elég biztos, hogy az irodalom külön entitás. Lehet hülyeséget gondolni, és szépen írni, és lehet erkölcstelent tenni, és szépet írni. Ez meglehetősen szörnyű, de sajnos ez az igazság.

A Nobel-bizottság persze megtehette volna, hogy két mindenkinek tetsző jelöltet díjaz, ha egyáltalán van két ilyen. Azt is megtehette volna, hogy nem két európainak ítéli a Nobelt, mert akkor elkerüli az eurocentrizmus vádját. De hát ezek ismét politikai vagy geopolitikai vagy milyen szempontok, mindenesetre nem irodalmiak. „Anyám halála már többször bevált nekem, hogy evvel a talán nyeglének nevezhető kifejezéssel éljek, de nem nyegle, hanem tárgyszerű, tényleg bevált; jól kitaláltam én ezt, ügyesen, segédigékkel (sok Handke-idézettel, mert az ő anyja tényleg meghalt, és ez látszik a könyve, a a Vágy nélkül, boldogtalan mondatain), lassan már vagy három évtizede!” – írja Esterházy a Semmi művészetben; milyen mondat ez? Biztos, hogy sok kispolgár a szívéhez kap; a bátorságnak így, valahogy, ki tudja, hogy, ki magyarázza el, miképpen, köze van az irodalomhoz. De csak így.