Egy őszhajú generáció születése

SZABÓ GÁBOR TÖRTÉNETEINK VÉGE C. KÖTETÉNEK BEMUTATÓJÁRÓL

Élettörténet és emlékezet – ezek voltak a hívószavai a a Magyar Könyvkiadók Napjának, mely idén harmadik alkalommal került megrendezésre a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán. Szabó Gáborral Történeteink vége című könyvéről és az emlékezéspolitikáról Melhardt Gergő beszélgetett a Műút programjának keretein belül.

Szabó Gábor új kötetének középpontjában az emlékezés mint aktus, és az általa felvetett kérdések állnak a kortárs magyar irodalom tükrében, ahogy az a kötet alcíméből is kiderülhet számunkra. A kötetben megjelenő tanulmányok fő irányvonalát az elemzett szövegekben megjelenő emlékezéshez való viszony vizsgálata adja. Szabó Gábor az emlékezést egyrészt az irodalom létmódjával kapcsolatos kérdések felől látja megközelíthetőnek. A huszadik század első évtizedeiben Robert Musil úgy fogalmazott, hogy az irodalom azonosnak tekinthető azzal a tartalmi hagyománnyal, amit aktuálisan magába olvaszt, vagyis az irodalom létének konstitutív mozzanata az, hogy felidéz, hogy ígéreteken keresztül tud csupán létezni. Az irodalom tekinthető a kulturális emlékezetünk lenyomatának. Musil ezen felismerése fogja a posztmodern próza egyik sarokkövét képezni. Másrészről a modernségről, a történelmi gondolkodásról már a XIX. század végén úgy fogalmazott Nietzsche a Korszerűtlen elmélkedések című munkájában, hogy nekünk, moderneknek, önmagunkból merítkezve semmink sincsen – csak akkor tudunk valamilyenné válni, ha feltöltekezünk régi korok tudásával, vallásaival, isteneivel, szokásrendekkel, tehát kóbor enciklopédiákká válunk. Nietzsche e meglátása az emlékezésbe forduló modernség kritikájának tekinthető.

A szerző részletezte azt is, hogy a kötetben megjelenő szövegek létmódja alapvetően az emlékezés, és ezen szövegek saját létmódjukat állítják önnön középpontjukba. A tartalomjegyzék összetételét és keletkezését tekintve is széles skáláját vonultatja fel a kortárs magyar irodalom szövegeinek, hiszen az 1986-ban íródott Esterházy prózától, Petri György verseken át pár éve megjelent Krasznahorkai próza értelmezésével is találkozhatunk a tanulmánykötetben. Miért éppen ezekre esett a választás? Szabó Gábor főleg szubjektív szempontok alapján, személyes olvasmányélményei során válogatta össze az elemzésre szánt szövegeket a kortárs irodalom paradigmáin belül, melyekben a kulturális önmuzealizáció mindenféle formájával találkozhatunk, legyen az posztmodern történelmi regény, visszaemlékezés, memoár, önéletírás. Az önmaga mítoszaiba süppedő emberiség néhány generáció múlva ősz hajjal fog születni. Az első őszhajú generáció pedig el fogja pusztítani az emberiséget – utalt vissza a szerző Nietzshe korábban idézett művére. Az utóbbi években mintha megszületett volna ez a őszhajú generáció, mely makacs módon a saját emlékeit próbálja valamilyen módon reprezentálni. Mintha a jövőtől való félelem jelzése lenne a múltba fordulás ezen radikális tendenciája.

Egyre fiatalabb szerzők vállalkoznak memoárok írására, a retrospektivitás gyakorlata során az emlékezés kultusszá nőtte ki magát az irodalomban is – vélte Melhardt Gergő, azonban meglátása szerint a történelmi emlékeztünk, a közös múltunk kibeszélése egyfelől az emberek közötti kapcsolódás igényeként, és annak tökéletlen megvalósulásából is fakadhat, melynek egyik oka az emlékezetkultúránkban jelenlévő konszenzus hiánya. Szabó Gábor szerint kétségtelen, hogy az emlékezeti tér nagyon erősen szabdalt mindenféle politikai és ideológia mezők által, és az emlékezés mint műveleti forma alapvetően sosem volt ideológiamentes, ezért talán lehetetlen ebben a kérdésben közös nevezőre jutni. Az utóemlékezet – ahogy a kifejezés a kötetben is szerepel – kreatív megalapozottságú, mely az utólagosság elve alapján gondolkozik. A psziché mindig visszamenőlegesen teremti meg saját történetét, nem célelvű, és nem lineáris irányú, hanem egy későbbi időpontban alkotja meg azt a múltat, amit pillanatnyilag saját jeleneként él meg. Az emlékezés konstruktív természetéből fakadóan pedig mindig újratermeli önmagát, újabb és újabb narratívákat teremtve a már megtörtént eseményeknek. Azonban az izgalmas kérdés nem feltétlenül az, hogy mire emlékezünk, hanem, hogy mit felejtünk el.

Taskovics Viktória

Fotó: Nemes Réka