Tiszatájonline | 2019. szeptember 30.

„A magyar ember bátor, ha előtte sokan mások bátrak”

SZEGEDI BESZÉLGETÉS
ALFÖLDI RÓBERTTEL
Nagy sikerrel mutatták be pénteken a Szegedi Nemzeti Színházban Alföldi Róbert rendezésében a Molière, avagy az álszentek összeesküvése című Bulgakov-darabot. A népszerű színész-rendező az évad végén is visszatér a Tisza-parti teátrumba: Orwell ikonikus regényéből, az 1984-ből készült színpadi adaptációban a fő gonoszt játssza majd. Ez volt az apropó, hogy Szegeden aktuális színházi és közéleti ügyekről, évadjáról, szűkülő lehetőségeiről és kedvenc olvasmányairól is beszélgessünk… – HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA

SZEGEDI BESZÉLGETÉS ALFÖLDI RÓBERT
SZÍNÉSZ-RENDEZŐVEL

Nagy sikerrel mutatták be pénteken a Szegedi Nemzeti Színházban Alföldi Róbert rendezésében a művész és a hatalom viszonyáról szóló Molière, avagy az álszentek összeesküvése című Bulgakov-darabot. A népszerű színész-rendező az évad végén is visszatér a Tisza-parti teátrumba: Orwell ikonikus regényéből, az 1984-ből készült színpadi adaptációban a fő gonoszt játssza majd. Ez volt az apropó, hogy Szegeden aktuális színházi és közéleti ügyekről, évadjáról, szűkülő lehetőségeiről és kedvenc olvasmányairól is beszélgessünk.

– Nem panaszkodhat, színészként és rendezőként is akad feladata. A szegedi Bulgakov-premier után külföldi vendégjátékra készül: október 22-ére Bukarestbe hívta a legendás Bulandra a Radnóti Miklós Színház társulatát Shakespeare királydrámájával, az Andrei Serban rendezte III. Richárddal. A produkció az ön címszereplésével nagy kritikai és közönségsikert aratott itthon. Hogyan fogadták a meghívást Románia legrangosabb színházi seregszemléjére?

–A Bulandra ikonikus hely, mítosza van, aki színházzal foglalkozik, annak nem kell sokat magyarázni, miről van szó. Biztosan izgalmas lesz Bukarestben eljátszani ezt az előadást. Andrei Serbannal lesz egy próbánk is kint. Furcsa helyzet, mert a budapesti bemutató után megcsinálta ugyanezt az előadást Romániában is. Az a produkció hasonló, de mégsem teljesen ugyanaz, hiszen mások játsszák. Bukarestben is sikeres az ottani előadás, érdekes lehet a nézőknek összehasonlítani a budapesti „ősváltozattal”. Szeretem Bukarestet, még a Három nővérrel vendégszerepeltünk ott a Nemzeti Színház társulatával, azóta biztosan még izgalmasabb, nyüzsgőbb város lett. Náluk ez a színházi fesztivál óriási esemény, a televízió élő, egyenes adásban közvetíti a díjkiosztót. Tulajdonképpen ez az ő POSZT-juk: az évad színházi díjainak kiosztását összekapcsolják egy nagy fesztivállal. Vörös szőnyeg van, Oscar-díjátadósan csinálják meg, az egész színházi világban figyelnek arra, ami otttörténik. Szerintem nagy dolog és megtiszteltetés, hogy meghívtak bennünket.

– „Kussolás van, és mindenki sütögeti a pecsenyéjét” – így fogalmazott tavaly decemberben a Magyar Narancsnak adott interjúban annak kapcsán, hogy a tao megvonása miatt nem fogott össze, nem tiltakozott elég hangosan a hazai színházi szakma. Hogy látja most a színházak helyzetét a tao rendszer megszűnése után?

– Nem változott a véleményem, azt gondolom, hogy azok, akik a taót szerették volna megszüntetni, egyáltalán nem csináltak belőle titkot évek óta. A szakmánk képtelen volt összefogni, miközben ez egy olyan ügy, amelynél teljesen lényegtelen volt, ki hova húz, ki milyen típusú színházat csinál. Egyszerűen annak a vezető személyiségnek, aki ma kézben tartja a magyar színházi életet, fontos volt, hogy keresztülvigye az akaratát. Mi, a szakma talán azt gondoltuk, hogy nincs eszközünk ez ellen, de inkább úgy látom, mindenki megpróbálta meghúzni magát, megpróbált kiegyezni, a saját pozícióját, lehetőségeit megőrizni. A fővárosi színházak többnyire megkapták ugyanazt a pénzt. Az, hogy bizonyos helyek bezárnak, vagy nem tudnak működni, igazából senkit nem érdekel. De még ennél is nagyobb felelősségünk lett volna ebben az ügyben, mert a tao nemcsak a színházakat érintette, hanem az összes vidéki művelődési házat is, mert ők a tao pénzekből csináltak programot, próbáltak meg kulturális eseményeket adni az embereknek. Erről persze nem beszélünk. Nekünk, akik jobban szem előtt vagyunk, kutya kötelességük lett volna, hogy értük is harcoljunk. A tao eltörlése nemcsak arról szól, hogy Budán bezárják-e az Átriumot, vagy hogy a fővárosi színházak megkapják-e az önkormányzattól ugyanazt a pénzt, ami a taóval kiesett, hanem arról is, hogy Kecelen és Cegléden tudnak-e színházi előadásokat meghívni. Nem tudnak, amióta nincs tao, mert az a pénz, amit kapnak, épp csak az intézmény fenntartására elegendő. Szerintem ez a döntés így az egész kulturális életet súlyosan érinti, amit vagy nem fogott fel, vagy nem akart felfogni a színházi szakma. Mostanában a konfliktusok vállalása sem jellemző, mint ahogyan megpróbálják elkerülni a vitát az ilyen fajsúlyos kérdésekről. Simlisséget és hazugságot látok mindenhol. Érthetetlen és gyáva dolog, hogy az, aki most az én szakmámban egyeduralkodóként hatalmon van, és azt ki is használja, miért csinál úgy, mintha ez nem így nem lenne. Milyen bátorság, milyen egyenes gerinc, milyen tisztességes, férfias magatartás ez? De mindannyian ezt csináljuk. Abban a pillanatban, amikor az országos színházi találkozón azt mondja az egyik fél, vagy az lesz, amit én akarok, mert ha nem, akkor nem lesz pénz, paripa, semmi, nem azt mondja a másik fél, köszönöm, akkor így nem kérem, hanem megpróbál alámenni, különböző látszólagos bizottságokban úgy csinálni, mintha bárkinek is valós mozgástere lenne. Szerintem ez végtelenül férfiatlan.

– Mi volt a taóval kapcsolatos döntés igazi célja?

– A pénzek központosítása, központi elosztása. Visszamenőleges törvénymódosítással elvették a pénzeket, közben meg lehetetlenné teszik azokat, akik hangosabban és nem finoman beszélnek arról, hogy miben élünk. Holott csak arról van szó, amit ők csinálnak, az jobban érdekli az embereket. Mert valahogy a valóságról próbálnak meg gondolkozni.

– Szókimondó megnyilatkozásaival mennyire haragította magára a szakmát, az érintett színigazgatókat?

– Nagyon kikaptam tőlük. Sikerült még inkább elszigetelődnöm a szakmámon belül, de most sem gondolom máshogy. Sokat gondolkodtam azon, hiba volt-e megnevezni konkrét színházakat, de azt gondoltam, ez a mi felelősségünk. Főleg azoké, akik kevésbé kiszolgáltatott helyzetben vannak.

– Erre azt szokták mondani az igazgatók, ők pedig a színházukban dolgozókért felelősek…

– Szerintem nem az óvatossággal vállalunk igazi felelősséget az embereinkért, hanem azzal, hogy nem kerülünk együtt méltatlan helyzetbe.

– Mit szól ahhoz, hogy Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója úgy fogalmazott: fontos feladatának tartja, hogy az ország legtávolabbi falvából is eljuthasson minden gyerek a Nemzetibe, és ezért nekik ne kelljen fizetniük.

– Nekem az a tapasztalatom, ha olyan színház működik, ami valamiért érdekes, oda eljutnak azok, akik szeretnék megnézni, és eljuttatják a nézők azokat is, akiknek nincs lehetőségük elmenni. A kötelező színházlátogatásról az jut eszembe, amikor még az átkosban ha akartunk, ha nem, színházba kellett mennünk. Ez így semmi más, mint pipa. Valahogyan meg kell tölteni a nézőteret. Ha másképp nem, hozzuk föl Budapestre buszokkal a gyerekeket. Félreértés ne essék, az tényleg szép gondolat, hogy mindenki jusson el egy évben legalább egyszer színházba. De nem bírom a hazugságokat. Ha nincs nézőm, akkor kitalálok valamilyen hangzatos akciót, amivel majd papíron legalábbis lesz. Bonyolult művészetpszichológiai kérdés a Nemzeti Színház ügye. Ha másik kultúrában szocializálódott valaki, teljesen világos, hogy másmilyen színházat csinál, mint ami itt be van ágyazva a mi kultúránkba. Azon nem lehet csodálkozni, hogy ez a más típusú esztétikum nehezen találja meg a közönségét. De ha ezzel nem nézünk szembe, ezen nem dolgozunk, hanem dühösen csapkodunk össze-vissza, akkor bután csináljuk, mert így még kevésbé fogja megtalálni a közönségét. Az érdekes, ha minden évben rendezek egy előadást Szöülban, de ha minden előadást én rendeznék, furcsa helyzet alakulna ki. Tudom, hogy ez renitens gondolat, mert a Nemzeti Színház igazgatójával ugyanahhoz a kultúrához, ugyanahhoz a nyelvhez tartozunk, de mint ahogyan teljesen másképp működik egy vajdasági magyar alkotó, ugyanúgy máshogy működik egy kárpátaljai vagy egy erdélyi magyar alkotó is. Ezek különböző kultúrák. Nem elfogadni ezt, hanem azt gondolni, hogy mindenféle összeesküvést szerveznek valakik az ellen, hogy sikeresen tudjon működni az általam vezetett színház, miközben minden az én kezemben van, az nem szembenézés a tényekkel. Egyáltalán nem azt állítom, hogy az rossz színház, sőt. Inkább azt mondom, nekünk is meg kell tanulnunk, mert nem ismerjük, máshogyan gondolkozik. Nem arról van szó, hogy a nézők tüntetőleg nem mennek színházba – talán az elején még ilyesmiről is szó lehetett –, hanem inkább arról, hogy nem tudnak kapcsolódni ahhoz a színházi esztétikumhoz, amit ott lehet látni. De az is lehet, hogy ebben nincs igazam.

– Élet-halál kérdésnek tűnik sok városban, hogy mi lesz az önkormányzati választások eredménye. A meglehetősen kiszolgáltatott színházi szakma is izgatottan várja. Gyakran megnyilvánul közéleti kérdésekben is, legutóbb Pikó Andrásék mellett is látványosan kiállt. Miért tartja ezt fontosnak?

– Szerintem nemcsak a színházi szakma, hanem az ország szempontjából is fontos kérdés, hogy mi történik az önkormányzati választásokon. Ha az a minimális változás megtörténik, amit érzékelni lehet, akkor az elindíthat valamit. Egyre több civil száll be a politikába, amivel nem volt divat foglalkozni mostanában. Hol látszólagosan, hol a valóságban is mégiscsak van valamiféle összefogás. A magyar ember bátor, ha előtte sokan mások bátrak…

– Külföldön a népszerű művészek hamarabb megszólalnak, gondoljunk csak korábban Barbra Streisand kiállására Clinton, majd Obama mellett, Meryl Streep kirohanására Trump ellen, vagy Hugh Grant Boris Johnsont nem kímélő dühös kifakadására.

– Náluk nincs kockázata a megszólalásnak. Nálunk pedig senki nem mer már kiállni az ellenzék mellett, miközben ez csak arról szól, hogy az ember az ismertségét annak a szolgálatába állítja, akiről azt gondolja, jobban vagy neki tetszőbb módon csinálná. Itthon más a helyzet, a barátaim arra figyelmeztettek: ha mindig, minden ügyben én szólalok meg, egyre súlytalanabbá válok. Ebben van is valami igazság. Ráadásul könnyen méltatlan helyzetekbe is kerülhetünk. Kiálltam a Coca-Cola plakátkampánya mellett, adtam hozzá az arcomat, erre a cég másnap visszavonulót fújt. Annyira gyáva, vérlázító, átlátszó és csúnya dolog! Nem az, hogy mentik a bőrüket, hanem az, hogy azt a pár embert, akik kiálltak mellettük, szarban hagyták. Mindig nagyon vigyázok arra, hogy minél hajszálpontosabban fogalmazzak ezekben a megnyilvánulásaimban, mégis sokszor azt kapom meg, hogy csak hőbörgök.

– Nem lesz könnyebb, miután az utóbbi időben elment sok olyan meghatározó közéleti szereplő, Heller Ágnes, Konrád György, Rajk László, akik megszólalásaikkal, kiállásukkal gyakran sokaknak iránymutatást adtak.

– Esterházy Pétert is ide sorolnám, aki 2016-ban hatvanhat évesen nagyon korán ment el. Az a szomorú, hogy se hatvan-, se ötven-, se negyvenéves nem jön utánuk, aki ugyanolyan súllyal szólalhatna meg. Jönnek helyettük a takarómihályok. Egy olyan ember, aki ilyen mondatokat enged meg magának, mint amilyeneket Takaró Mihály megengedett, egy normálisan működő keresztény országban minden értelmiséginél kiverné a biztosítékot. Nálunk volt pár újságcikk, és annyi. Persze lehet, hogy nekünk tényleg Szabó Dezső és Tormay Cécile kell. A nagy, hithű leszbikus magyar asszony. Ez annyira csodálatos, hogy mindig röhögnöm kell rajta. Ő valójában nem is úgy, hanem titokban volt leszbikus, ráadásul utálta a zsidókat, azaz jó leszbikus volt. Lehet, hogy a magyaroknak tényleg ez kell. Lehet, hogy egy vezető személyiség víziójának kérdése az egész. Mert az nem kérdés, hogy a miniszterelnöknek van víziója. Kinek van még az országban ennyire határozott víziója? Az viszont szerintem intelligencia, kulturáltság és emberi nagyság kérdése, hogy egy vezető ilyen helyzetben milyen víziót tűz ki maga elé. A haladásnak, a valódi kulturáltságnak, a valódi világpolgárságnak, a valódi nemzeti öntudatnak és önazonosságnak, a valódi keresztény, jól működő demokráciának szerintem nem ez az útja, amit én érzékelek ebből a vízióból. Milyen érdekes, hogy a magyar történelem nagy személyiségei épp attól lettek nagyok, hogy a különböző kínálkozó utak közül mindig a haladásra, az előrére, sohasem a visszafelére szavaztak. Most minden össze van zavarva a fejekben, nettó hazugságokat lehet mondani. Akár pár óra leforgása alatt valamit és egyben annak az ellenkezőjét is.

– Ilyen helyzetben nem veszíti el a hitét a saját szakmájában, hivatásában?

– Még nem, de sokszor eszembe jut, valószínűleg azok nézik az előadásaimat, akik amúgy is néznék, és hasonlóan gondolkoznak. De például Az Őrült Nők Ketrece kapcsán elég sok olyan konkrét történetünk van, hogy betévedt olyan ember is az előadásra, aki nagyon mást gondolt erről az egész problematikáról, és ez a produkció szembesítette a gondolkodásával. Volt például egy megható sztorink: két fiú nagyon hosszú ideig jó barátok voltak, és amikor az egyik bevallotta a másiknak, hogy meleg, a másik azonnal megszakított vele minden kapcsolatot. Ez az ember 15 évvel később most eljött megnézni Az Őrült Nők Ketrecét, és kurvára elszégyellte magát. Megkereste a régi barátját, hogy bocsánatot kérjen a viselkedéséért. Ilyen pici eredmények vannak, és lehet érzékelni, fontos az embereknek, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról is.

– Biztató lehet, hogy például az HBO-n és a Netflixen is egyre népszerűbbek a valóságról szóló tényfeltáró-oknyomozó filmek és sorozatok. A nézők ezekből jobban megérthetik például a csernobili katasztrófa, a Brexit vagy az amerikai elnökválasztás, a Facebook és a Cambridge Analytica bonyolult összefüggéseit.

– Például a Fox News-ról szóló A legharsányabb hang című minisorozatot én is megnéztem, nagyon tetszett. Kár, hogy ilyen oknyomozó filmek még nem születtek a hazai visszásságokról. Bár most azt olvastam, az új filmügyi biztosunk erősíteni szeretné a sorozatokat. Hátha valami ilyesmire is gondol. Szerintem lenne nézettségük nálunk is az ilyen a leleplező filmeknek. Érdemes azon is elgondolkodni, hogy miért hódít ma az egész világon a magát jobboldalinak nevező gondolkodás, amit én inkább agresszív korlátoltságnak neveznék, mert szerintem a valódi jobboldali, konzervatív gondolkodó nem ilyen. Egy hithű keresztény nyitott, odafigyelő, szeretetteli ember, aki elfogadja a másikat. Meg kellene vizsgálni, hogy a liberális demokráciákban mi miatt kapott ekkora teret, miért erősödött meg ennyire ez az agresszív, szélsőséges gondolkodás. Ugyanakkor látszik, az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is működik a demokratikus intézményrendszer, vannak fékek és ellensúlyok. Az első számú vezető nem tehet meg mindent kénye-kedve szerint. Nálunk viszont úgy tűnik, már mindenki beállt a sorba, oda sem kell szólni, mindenki tudja a dolgát.

– Az a kérdés, lehetséges-e még valóban szabadnak nevezhető választásokat tartani egy olyan közegben, ahol ennyi a manipuláció, ahol propagandagyárként működik a bekebelezett média, és ennyire nem biztosított az esélyegyenlőség az ellenzék számára a választópolgárokhoz való eljutás tekintetében.

– 1989-ben senkinek nem jutott az eszébe Magyarországon, hogy az embereknek meg kellene tanítani a demokráciát. Miért csodálkozunk most, hogy ugyanazok a beidegződések működnek megint, amik 45 éven át működtek. A legfontosabb lett volna elmondani, mi a demokrácia, miről szavazol, mire kell figyelned, mi a jogod, mit befolyásolsz a döntéseddel. Mindenkinek demokrácia-tanfolyamra kellett volna mennie. Amit én tudok, azt azért tudom, mert olyan tanáraim voltak vagy olyan emberekkel találkoztam, akik ezt elmondták, fölvilágosítottak. Én az olyan elképesztő mondatokon, hogy „Jönnek a buzi migránsok, és majd megerőszakolják a feleségedet!” nem tudok röhögni, hanem sírnom kell.

– Mennyire elégedett az idei szezonjával színészként, rendezőként?

– Szeptember 21-én volt premierem a Hatszín Teátrumban, Hernádi Judit és Kiss Mari főszereplésével a Mi történt Baby Jane-nelt mutattuk be. A májusi előbemutató után 27-én tartottuk a Szegedi Nemzeti Színházban a Molière, avagy az álszentek összeesküvése hivatalos premierjét. Decemberben egy fájdalmasan mély és bonyolult mű, Franz Xaver Kroetz A vágy című drámája következik a Radnóti Színházban. Utána Pozsonyban egy koreai musicalt állítok színpadra szlovákul, majd újra Szegedre jövök.Horgas Ádám rendezésében mutatjuk be Orwell 1984 című regényének színpadi adaptációját. Nagy örömmel fogadtam a felkérést. A színész mindig boldog, ha valaki rá gondol egy jó szerepben, és meg is hívja. Régen játszottam vidéken, a szegedi színházban még soha. Az új vezetés rokonszenvesen, nagy lendülettel vetette bele magát a munkába, lehet érezni, hogy valami megmozdult, elindult valamilyen irányba. Az 1984 fő gonosza nem egy méltatlan szerep, a filmváltozatban Richard Burton alakította. Némi pikantériája is biztosan lesz, hogy épp én játszom majd. Utána a Budaörsi Latinovits Színházban Beumarchais Figaro házasságát rendezem, majd az évad végén indul a nagy West Side Story-projektünk, amivel jövünk a Szegedi Szabadtéri Játékokra. Szerintem ezek elég jó munkák, nem panaszkodhatok, annak ellenére sem, hogy azért a korábbi évekhez képest észrevehetően szűkülnek a lehetőségeim. Az is lehet, hogy amit én képviselek a színházban, csak ennyire kell. Voltam persze olyan színházban is az elmúlt években, ahol nagy sikerrel dolgoztam, nagy nézőszámokat hoztak a rendezéseim, mégis kikoptam, nem hívtak vissza, mert voltak ideológiai félelmek azzal kapcsolatban, hogy mit csinálok.

– Schilling Árpád a családjával Franciaországban kezdett új életet, megpróbál külföldi munkákból megélni, ez a lehetőség nem fordult meg a fejében?

– Én ezt már nem tudnám megcsinálni annak ellenére sem, hogy az átlaghoz képest sokat dolgozom külföldön. De ez azért nem egy ezer százalékosan beállt külföldi karrier, mint mondjuk Mundruczó Kornélé, aki már nem is dolgozik idehaza. Neki olyan meghívásai voltak és azt az utat választotta. Nekem például a német nyelvterület nem jött be, ott én agresszívnek tűntem a színészeknek, az eredményektől függetlenül úgy érezték, gúzsba vannak kötve. Elég jól tartom magam, de mégiscsak 52 éves leszek hamarosan. Egy ennyi idős ember már nem egy fiatalember, ez az életkor már nem arról szól, hogy zsumm, durr bele. A mostani világban egy huszonéves fiatalnak az 52 éves ember már bácsi. A mi szakmánk ráadásul olyan, hogy bármennyire próbálsz friss maradni, nyitott lenni, figyelni, egy idő után a szó jó értelmében old school leszel, mert megy előre a világ. Az a nagy kérdés, hogy meg tudod-e őrizni az ép elmédet öregen is, és akkor talán még hiteles, amit csinálsz.

– Vita volt abból Szegeden, hogy anyagi okok miatt jövő nyárra már nem tűztek műsorra operát a Dóm téren. Korábban beszélt arról, hogy egyszer szívesen rendezne ott operát is. Például mit?

–Ha választhatnék, egymást követő négy évben bemutatnám ott a teljes Ring-ciklust. Normális próbaidőszakkal, professzionális közreműködőkkel. Szeged számára mindig Salzburg volt a példa, és szerintem ma lehetne is Salzburg. De ahhoz persze sokkal több pénz kell.

– Mikor lett ilyen nagy Wagner-rajongó?

– Nem lettem az, épp azért csinálnám meg a Ringet, utána hátha az lennék. Biztosan bemutatnék kortárs operákat is. A Don Carlos is régen volt a Dóm téren, ami nem egy egyszerű rendezői feladat. Az elmúlt közel 90 évben, az opera nem egy idegen műfaj volt a Dóm téren. Szerintem sokkal bevállalósabb, rizikósabb produkciókra vágyna ma a közönség. Biztos vagyok benne, hogy két-három év alatt beérne egy ilyen stratégia. Nem biztos, hogy csak a Rigolettót, az Aidát és a Carment érdemes itt játszani. Az látszik, hogy nagyon tutira mennek, de a tuti ma már nem úgy tuti, mint régen. Felülsz egy fapados repülőre, utazol két órát vagy bekapcsolod a tévét, és a tutiból mindenhol tobzódás van.

– Hol tart a West Side Story előkészületeivel, és mi izgatja ebben a darabban?

– Kiválasztottuk a főszereplőket, csupa fiatal. Nemcsak a mesét akarom elmondani, hanem az agresszió is izgat benne. Mennyire könnyű kicsúszni úgy, hogy utána már nem lehet visszafordítani a dolgokat. Kegyetlen előadást akarok csinálni belőle. Egy nagyon kortárs esztétikájú produkciót, ami azért még a jogutódok elvárásainak is megfelel.

– Milyen a viszonya a kortárs irodalommal? Marad ideje olvasásra?

– Rengeteg darabot kell elolvasnom, de igyekszem időt keríteni a könyvekre is, mert mindig nagyon beszippant a jó irodalom. Megszerettem a norvég Karl Ove Knausgard regényeit, négy kötetét is olvastam már, nagyon tetszettek. Az utóbbi évekből az egyik magyar kedvenc az erdélyi író, Vida Gábor Magvetőnél megjelent regénye, az Egy dadogás története volt. Most egyébként újra elkezdtem Tolsztojt olvasni, és megint döbbenetes hatással van rám, mint ahogyan Spiró György Fogságát is már nem tudom, hányadszor vettem elő. Az újraolvasás talán az öregség jele is, az ember rácsodálkozik: a régi kedvencek ma már kicsit mást jelentenek. A napokban kaptam meg Vaszilij Grosszman Élet és sors című regényét, amiről azt mondják, ez a 20. század Háború és békéje, főként 1942–43-ban Sztálingrádban játszódik. Kíváncsi vagyok rá.

Hollósi Zsolt

A szerző fotói