Oláh András versei

kiköltözés előtt

álmos fényben kóborolsz az óváros

egymásba nyújtózó sikátorai közt

mattuló házfalak pergő vakolat

s az utca tele mindenféle kábelekkel

mintha összekötözte volna

valami tébolyult szellem az átjárhatót

ám tréfás ecsetjével új lépcsőt

mázol eléd a kitáruló Ó-kapu

itt-ott még látszanak a régi varratok

de hirtelen mellig kigombolódnak a terek

burukkolás és folytonos szárnysuhogás

mintha Isten mind átszöktette volna ide

a Szent Márk téri galambokat

új mélység születik: megszédülünk

amikor az evangélikus templom oldalában

színpaddá nőnek a hegybe hordott bútorok

és Radu Nechifor pánsípján a hangok

az elcserélt múltról vallanak

nézed a hosszan elnyúló

háztetők felhúzott szemöldökét

a nyitott ablakok belélegzik

a hunyorgó párás dallamot

pedig még nem is tudják: ez a kíváncsi reggel

a kiköltözés előtti utolsó pillanat

[minden éjjel]

minden éjjel új álomba vezetsz

de az ébredések megsemmisítenek

s a falhoz húzódva már csak

egyenletes szuszogásomat birtokolhatod

ám egyszer mindenkit kifosztanak

mint az „adj király katonát” játékban

s egyszer minden katona halott lesz

és eljön az idő amikor már nem firtatod az emlékeimet

csak féltékeny csomagmegőrzőm maradsz

[amikor nem]

amikor nem reggellel kezdődik majd

a nap és már egymás tudatába se vágyunk

mert elvész a legtermészetesebb kíváncsiság is

amikor kockázattá szűkülnek az érzelmek

és műszakot cserélnek a szétszórt ölelések

amikor munka nélkül marad az ösztön

és gyanússá válnak a fojtó ragaszkodások

amikor mindenkinek igaza lesz – csak épp

helyünk nem marad a kizökkent időben –

akkor keressük majd elszántan a felszámolt

határokat a magánynak kiszemelt szakadék fölött