Tiszatájonline | 2019. szeptember 13.

Van Goghok

OROSZ–LETT FILM
Egy filmkritika némileg túllépi a hatáskörét, ha a megszokottnál bővebben beszél a film cselekményéről és a stábtagokról – Szergej Livnyev Van Goghok című filmje esetében ez azért látszik indokoltnak, mert különleges rendezői pályáról és alkotásról van szó… – SZÍJÁRTÓ IMRE KRITIKÁJA

OROSZ–LETT FILM

Egy filmkritika némileg túllépi a hatáskörét, ha a megszokottnál bővebben beszél a film cselekményéről és a stábtagokról – Szergej Livnyev Van Goghok című filmje esetében ez azért látszik indokoltnak, mert különleges rendezői pályáról és alkotásról van szó.

Szergej Livnyev a 80-as évek közepén kezdte a pályáját a peresztrojka időszakában, nemzedéktársai Vaszilij Picsul és Valerij Todorovszkij voltak. Előbbi nevét a Kis Vera után ismertük meg (Malenkaja Vera, a cím ugye jelentheti ezt is: „kis remény”) – a Kis Vera a dokumentarista játékfilm eszközeivel mutatta meg a nagyon is kései Szovjetunió társadalmi viszonyait. Livnyev a peresztrojka kultfilmje, az Assza egyik forgatókönyvírója, tehát Szergej Szolovjov legközelebbi munkatársa volt. Az idáig emlegetett négy rendező közül Szolovjov igazi sztárrá vált, Todorovszkij sikeres volt alkotóként (ha csak a 90-es évek elején maradunk: Szerelem – Ljubov, Moszkva-parti esték – Podmoszkovnije vecsera), majd ezzel párhuzamosan Livnyevvel együtt produceri vállalkozásba kezd, Picsul és Livnyev pályája kicsit kanyargósabb. Livnyev első játékfilmje, a Kick-boksz (Kiksz, 1991) a saját stúdiójánál készült, a kritikusok körében komoly elismerést váltott ki következő munkája, a Sarló és kalapács (Szerp i molot, 1994).

Livnyev a Sarló és kalapács után két és fél évtizeddel később készíti el a Van Goghokat, igazi visszatérésről van tehát szó. Ha a filmrendezés olyan, mint a biciklizés, azaz állítólag nem lehet elfelejteni, akkor nincs baj, de negyed évszázad alatt tökéletesen átalakultak a technikai feltételek, és velük együtt a rendezői munka is, amiről még lesz szó a továbbiakban.

Most egy kicsit mutassuk be a film történéseit, mert ismeretük talán közelebb hoz minket a 2019-es Szergej Livnyev világához. Mark (Alekszej Szerebrjakov játssza, róla beszélünk később, ahogy az apa szerepében fellépő Daniel Olbrychskiről is) Izraelben él, mérsékelten sikeres képzőművészként installációkat készít. Ezek a film végén nyerik el a jelentésüket, ugyanis erős kötelekből álló bonyolult csomókról van szó – görcseik és kiegyenesedéseik mintha a művész lelkiállapotának közvetlen leképeződései lennének. Az ötvenes éveinek elején jár, tehát folyamatos válságállapota nem a szokásos életközépi meghasonlásból eredhet, hanem állandósultnak és mélyebbnek látszik. Apja, Viktor Ginzburg, a sikeres, nemzetközileg elismert karmester mostohaanyja halála miatt hazahívja Rigába, itt kezdődik az az eddig vélhetően a távolból is zajló párharc kettejük között, ami évtizedes elfojtásokból táplálkozik. A Parkinson-kóros apát jelenleg Irina gondozza, aki mintha mindkettejük életében megfordult volna, hol lelki társként, hol „bónuszokkal”, ahogy az immár idős hölgy fogalmaz. Mark gyerekkora helyszíneivel és embereivel való szembesülése váratlan dolgokat tud meg önmagáról. Ezek a régi titkok egyesével is elégnek tűnnek egy méretes depresszióhoz, így együtt azonban túlterhelik a filmet – és itt átlépünk a cselekmény szintjéről az értelmezés és az értékelés irányába.

Mielőtt elmélyítenénk kis elemzésünket, emlékezzünk meg a film néhány társalkotójáról. A film látványvilága Jurij Klimenkonak köszönhető, aki a szovjet film egyik nagy öregje, a legnagyobb rendezőkkel dolgozott együtt: Szergej Paradzsanovval (A szurámi vár legendája), Kira Muratovával (Megismerni a világot), Alekszej Germannal (Nehéz istennek lenni) és a már említett Szergej Szolovjovval. A Van Goghok jellegzetessége az operatőri munka szempontjából talán az, hogy Klimenko megteremtette a kortárs Riga és a főszereplő gyerekkorának időszaka közötti egyensúlyt – a filmben ugyan kevés visszatekintés van, de az, ahogy a felnőtt Mark látja gyerekkorának épületeit és szobabelsőit, kétségtelenül őrzi a gyerek látásmódját. És az egyik főszereplőről, a Markot alakító Alekszej Szerebrjakovról: rá Zvjagincev Leviatánjának főszerepében figyelhetett fel a magyar közönség, ő volt a filmben az égő szemű igazságkereső, aki felőrlődik az önkény elleni küzdelmében. Megjelenése Zvjagincevnél a magyar néző számára legalább akkora élmény, mint Livnyev visszatérése: húsz évvel korábban magyar filmben is láthattuk, a 90-es évek közepén ő játszotta a késekkel kereskedő fiút Fekete Ibolya nagyszerű filmjében, a Bolse vitában. Daniel Olbrychski jutalomjátéka elképesztő, igazi színészóriásról van szó, aki Andrzej Wajdánál és nagyon sok más lengyel rendezőnél felbukkant – a Van Goghokban talán azért érzi magát elemében, mert idős emberként is megmaradhatott féktelen energiaközpontnak, ahogy például Az ígéret földjében megismertük.

Szergej Livnyev hangsúlyozottan személyes történetként beszél a filmjéről, de itt szükséges hozzátennünk, hogy nagyonis áttételes személyességről van szó: meglehet, hogy Mark alakját a rendező részben önmagáról mintázta, feltételezhetőleg sokan megjelennek a rendező rokonságából és környezetéből, de a film mégiscsak rendkívül erősen fikciós. Nekem végig az volt az érzésem, hogy nagyon-nagyon közel járunk az igazi nagy mozihoz: egy valaha tekintélyes, de fényét Viktor Ginzburg révén még őrző művészfamíliát látunk igazi szovjet és posztszovjet díszletek között, a család tagjainak sorsát évtizedes vonzalmak és választások szövik át, indulataik egyéni sorsukban és a történelemben gyökereznek. Riga, a valahai szovjet tagköztársasági főváros orosz-zsidó világa úgy jelenik itt meg, hogy minden szóhoz és minden utcakőhöz drámák kapcsolódnak: Daniel Olbrychski lengyeles hangsúlyokkal beszél oroszul, ami azt feltételezi, hogy az idősebb Ginzburg valamelyik hányatott sorsú lengyel területről került Lettországba; a fiatalabb Ginzburg ugyan elmenekült Oroszországból, de cipeli magával az énjét szétfeszítő talányokat. Ez az egyébként erős anyag azonban mintha nehezen bírná a saját súlyát. Az nem létezik – mondja magában a különben lenyűgözötten üldögélő néző –, hogy ebben a népes, szovjet módra fecsegős gyülekezetben senkinek nem volt egy őszinte pillanata, hogy Marknak elmondja a születésével és az anyjával kapcsolatos igazságokat; lélektanilag ugyan igazolható, de a film dramaturgiája súlyos ballasztként cipeli azokat a feszültségeket, amelyek Markot rágják. A Van Goghok gépezetének talán az a felismerés a mozgatórugója, amely szerint akkor válunk valóban felnőtté, amikor a szüleink meghalnak – ez Mark számára ötvenkét éves korában következik be, de a film tanúsága szerint túl későn, mert ekkorra önveszélyes egoistává vált a folytonos önsajnálatában.

A Van Goghok olyan zsúfolt, mintha elsőfilm lenne, ugyanakkor benne van a közép-ötvenes alkotó minden magánbölcsessége és szakmai tudása. Az ilyen stílusú nehéz olvasmányok miatt érdemes moziba járni – amit az orosz-lett film minél több magyar nézőjének kívánok.

Szíjártó Imre

Van Goghok (Van Gogi, orosz–lett film, 2018.)
Orosz nyelv, magyar felirat, 103 perc

Írta és rendezte: Szergej Livnyev, operatőr: Jurij Klimenko, zene: Leonyid Gyeszjatnyikov

Szereplők: Daniel Olbrychski, Alekszej Szerebrjakov, Jelena Korenyeva, Polina Agurejeva, Alekszandr Szirin, Natalja Nyegoda, Szvetlana Nyemoljajeva, Olga Osztroumova.

Országos bemutató: 2019. szeptember 12.