Tiszatájonline | 2019. augusztus 7.

Meztelen igazságok

KÖZÖS ÜGYEINK A 29. THEALTER FESZTIVÁLON
350 perc színház – ennyit, azaz majdnem hat órányi intenzív élményt és gondolatot kellett befogadnia annak, aki kedden végignézte a 29. THEALTER Fesztivál mindhárom aznapi előadását: a kolozsváriak, a színművészeti egyetem hallgatói és a két szlovén színészfenomén vendégjátékát… – HOLLÓSI ZSOLT BESZÁMOLÓJA

KÖZÖS ÜGYEINK A 29. THEALTER FESZTIVÁLON

350 perc színház – ennyit, azaz majdnem hat órányi intenzív élményt és gondolatot kellett befogadnia annak, aki kedden végignézte a 29. THEALTER Fesztivál mindhárom aznapi előadását: a kolozsváriak, a színművészeti egyetem hallgatói és a két szlovén színészfenomén vendégjátékát.

A Régi Zsinagógában a pódiumot ezúttal körbeülő közönségnek adta elő a kolozsvári Reactor Kulturális központ társulata a 99,6% című performanszát, amit kilenc román és magyar színész hozott létre Románia centenáriumához kapcsolódva. A cím arra utal, genetikailag ennyi az azonosság az Erdélyben élő románok és magyarok között, mégis a maradék 0,4% különbség az, ami úgy tűnik, szinte mindent meghatároz.

Az előadás kiscsoportos beszélgetésekkel indult: a színészek egyenként odamentek a nézők kisebb köreihez, a magyarok magyarul, a románok angolul saját gyerekkori történeteiket mesélték el az erdélyi mindennapokból, a kisebbségi vagy többségi lét, a kétnyelvűség, a másság elfogadása és a kirekesztés problémaköréből.

A megrendítő személyes vallomásokat a pódium közepéről mikrofonba mondva is folytatták. Volt, aki arról mesélt, milyen kihívást jelent számára a kétnyelvűség, milyen románul beszélni magyarul gondolkodva, a magyar mondatszerkesztés szabályait követve. Más az idegengyűlölet kialakulásának stációit járta végig az első focimeccstől az első beszólásig. Nekem egy Bákóban született román lány története tetszett a legjobban, aki Kolozsvárra került egyetemre, és csak évek múltán döbbent rá, hogy jobban is meg kellene ismernie annak a városnak históriáját, melynek kultúrája, sokszínűsége annyira magával ragadta, hogy ma már azt érzi igazi otthonának. Nemcsak a főtéri székesegyház és a nevezetes lovas szobor, hanem a Mátyás király szülőháza körüli vita is gondolkodásra késztette, és mostanra a szerelmének is köszönhetően már magyarul is megtanult néhány mondatot.

Az előadást zenei részletek is színesítették gitárral, dobbal, énekszóval. A csúcspont egyértelműen az a pillanat volt, amikor egy román fiú és egy magyar lány egyszerre kezdett el énekelni egy-egy népdalt a maga anyanyelvén. A teljesen különböző, de valahol, zenei gyökereiben mégis nagyon közeli román és a magyar dallam valami különös, hátborzongató és megható harmóniába fonódott össze. Amit nehéz szavakba foglalni elfogadásról, szolidaritásról, közösségről, azt ez az egyszerre énekelt magyar és román népdal mindennél pontosabban kifejezte. Közben Bartók Béla jutott eszembe, akinek jól ismert mondatát manapság mintha ritkábban idéznénk: „Az én igazi vezéreszmém azonban, amelynek, mióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré-válásának eszméje, a testvérré-válásé minden háborúság és minden viszály ellenére.” A kolozsvári fiatalok sok alapkérdést felvető Halász Péter-díjas produkciója is ebben a szellemben fogant, és egy másik bartóki gondolatra is jól rímelt: „ahol a politika kezdődik, ott megszűnik a művészet és tudomány, megszűnik a jog és belátás”. A vallomásszerű személyes történeteket hallva a nézőnek óhatatlanul az jár a fejében, milyen jó lenne, ha a következő száz évben végre nem az elválasztó 0,4%, hanem a bartóki gondolat jegyében az azonos 99,6% számítana jobban Erdélyben is.

Az Évad Legjobb Magyar Drámájának választotta tavaly a Színházi Dramaturgok Céhe Szilágyi Eszter Anna amszterdami magyar roma prostituáltakról szóló könyörtelen darabját, A Nyíregyháza utcát, amit osztályvezető tanáruk, Novák Eszter rendezésében hoztak el a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói a kisszínházba. Az eredeti sztorit pontosan ismerhetjük a sajtóból, a valóságból született majd háromórás dráma feszültségét a sokkoló téma mellett elsősorban különleges költői nyelvezete adja: hiába vannak rímbe szedve, bizonyos kifejezésektől még ma is felszisszen a néző, ha a színpadról hallja. Nyolc tehetséges ifjú színésznő, Bori Réka, Czvikker Lilla, Józsa Bettina, Ladányi Júlia, Litauszky Lilla, Mentes Júlia, Nagy Bakonyi Boglárka és a Szegedről indult Széles Flóra nyolc teljesen különböző karaktert formált. Plasztikusan érzékeltették, nincs is olyan nagy különbség abban, hogy valaki Nyomorországban vagy Tulipánországban válik reménytelenül kiszolgáltatottá. Legjobban a legcsúnyább lányt alakító Nagy Bakonyi Boglárka letisztult, pontos, bevállalós játéka tetszett, ha színházam lenne, rögtön leszerződtetném. Az előadás egyik meghatározó elemét, a zenei anyagát az ugyancsak Szegedről indul Trabalka Cecília állította össze, aki a sokféle utalás közé még a Traviata Zingarella-kórusát is beemelte, amit kétségbeesésükben együtt énekelnek napjaink amszterdami magyar kurtizánjai. Novák Eszter rendezése hatásosan végigvezeti a nézőt a lecsúszás és reményvesztés stációin, de megmutatja azt is: segítőkészséggel, jó szándékkal is lehet találkozni a pokolba vezető úton. Jó lenne, ha ezt a bátor produkciót nemcsak fesztiválokon láthatná néhány száz fős közönség.

Késő este újra a Régi Zsinagógába tértünk vissza: a Hős 2.0 – Az előadások előadása című produkciót hozta el Szlovéniából a Moment – Zavod EN-KNAP két fiatal színésze. Uros Kaurin és Vito Weis már azzal meglepték a közönséget, hogy maguk álltak be jegyszedőnek, és mindenkit lelkesen üdvözöltek. Indításképpen a telefonok kikapcsolását kérték, majd kalapáccsal szét is vertek egy megcsörrenő mobilt és egy kis kompakt kamerát.

Először kissé feszélyezte, zavart kuncogásra késztette a közönséget, amikor ruhátlanul léptek a pódiumra, de néhány perc alatt könnyen hozzá lehetett szokni az üres térben reflektorfénnyel megvilágított meztelen testek látványához. Indításképpen színiakadémiai diplomadolgozatukból olvastak fel színjátszással kapcsolatos tanulságos mondatokat, majd a zseniális Vito Weis előadta a monológok monológját: egy káprázatosan virtuóz és hallatlanul humoros stílusgyakorlatot, amivel önironikusan bemutatta és rögtön le is leplezte a színészi technikákat, bevált sablonokat, a színház pontosan kiszámított hatásmechanizmusát. Miközben elképesztő dinamikai, érzelmi, fizikai szélsőségeket megmutatva játszotta az önleleplező és önelemző monológot, a nézőnek az lehetett az érzése, a fantasztikus színész ilyen felkészültséggel és tehetséggel a drámairodalom bármelyik nevezetes monológját kirázná a kisujjából. A dialógusok hatásmechanizmusának bemutatása szinte már a két színész, a főszereplő és a mellékszereplő párbajává vált, mint ahogyan az a helyzetgyakorlat is viadal jelleget kapott, amikor egymást váltva százféleképpen játszottak el egyetlen angol szót: me.

Maró humorral jellemezték, a fájó pontokra, gyengeségekre is rámutatva kivesézték a reflektorfénybe állított másikat. Uros Kaurinról megtudtuk, legfőbb vágya, hogy nagy színésszé válva egyszer majd szobra legyen Ljubljanában a róla elnevezett téren. Miután kollégája a közönség előtt látszólag lelkileg szinte megsemmisítette, nekünk is elmesélte Oscar Wilde torokszorító meséjét, A boldog herceget, amitől mindig elérzékenyül, ha a kislányának mondja el.

Bámulatos önismeret, kíméletlen önreflexió, virtuóz fizikai, beszédtechnikai, mesterségbeli felkészültség párosul náluk a bátorsággal és a vitathatatlan tehetséggel – a két fiatal szlovén színészt vastapssal ünnepelte az elbűvölt publikum.

Hollósi Zsolt

Fotó: thealterphoto2019