Art Capital – Régi és új álmok

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS

Art Capital

2019. 05. 25 – 2019. 09. 01.

Szentendre

Abafáy-Deák Csillag: Kézműves álomgyár

Az Art Capital hívószava 2016-ban, az ún. nulladik eseményen az idő volt, majd 2017-ben az időből a térbe léptünk, vándoroltunk, az otthon és otthontalanság között. Tavaly sem volt nyugtunk, az Édenkert nyomában indultunk, talán meg is találtuk, hogy aztán újra elveszítsük. Kerestük saját kertünket, égen és földön, vízen és szárazföldön, kerestük helyünket a természetben, az összhangot önmagunkkal, a világgal. Az idei Art Capital, ami Közép-Kelet-Európa legnagyobb képzőművészeti fesztiváljává nőtte ki magát, újból összművészeti élményeket nem csak ígér, de be is váltja azt a Régi és új álmok hívószóval.

Szellemes ajándék lapult a beharangozó sajtótájékoztatón átadott, a program vázlatát tartalmazó mappában. Füldugó és alvómaszk, ami biztosítja a beszűrődő, zavaró fények és hangok nélküli alvást. Nem ezekkel mentünk a megnyitóra, legfennebb a kiállítások bejárása előtti éjszaka arra használhattuk, hogy kialudva, frissen érkezzünk a nem kis strapával járó, 19 kiállítást, külső helyszíneket, installációkat, filmeket, színházi előadást (Az ember tragédiáját teljes, eredeti változatában) magába foglaló eseménysorozatra.

Írásom címében a kissé lejáratott kézműves divatszó nem elég találó, nem tükrözi az Art Capital nemzetközi színvonalát, de ha a megtekintést a Bizottság-liget-ben kezdjük, akkor Hugyacsek Balázs Fa-fűrész című nyertes installációját akár megvalósult kézműves álomként is értelmezhetnénk. A szürreális, hatalmas, fából készített fűrész rémálomként is hat, felénk vicsorítja hatalmas fogait, vas fogantyúja élethűvé teszi a pszeudo-fűrészt. Nem tudjuk megközelíteni a fa törzsét, a fűrész védi, öleli körbe, vagyis a fa maga válik fűrésszé. Stockholm-szindróma, az áldozat azonosul a támadójával? A művész mindent az ellenkezőjébe, abszurdba fordítva hívja fel a figyelmet arra, ne romboljuk a természetet, mert az bosszút fog állni rajtunk, saját életterünket tesszük lakhatatlanná, a szó szoros értelmében magunk alatt vágjuk el a fákat. Az idei public art pályázat másik nyertese Gwizdala Dáriusz Circulator című retro újságosbódéja első látásra nem ennyire látványos. Amikor üzemben van, mint működő újságosstand, folyamatosan feltöltik művészek által kézzel rajzolt nyomtatott, sajtóra reflektáló kiadványokkal. Felhívják a figyelmet az eltűnő kézi munka és nyomtatott sajtótermékekre, fiktív és valós híreket feldolgozva, gondolom, a fake-news, álhírek elterjedésére is utalva. Az már csak álom, hogy újságosbódékból szerezzük be napi olvasmányainkat?

Innen már csak néhány lépés a Ferenczy Múzeum, ahol messziről ránk köszön a homlokzat hatalmas plakátja, Hantai Simon művével csalogatva be a látogatókat a Magyar szürrealizmus című nagyszabású kiállításra, ami a fesztivál kiemelkedő eseménye. Nem kronológiát követ a kurátor, de összefüggéseket keresve izgalmas összképet mutat a látogatónak. A termek témamegjelölése vezérfonalat kínál (Hunok Párizsban, A küzdés maga, A vágy titokzatos tárgya, Születés, halál, Világok vannak belül, Psziché-álom és víziók, Ecce homo). Hasznos, jól szemléltető kronológiát kapunk A kiállításon szereplő képzőművészek párizsi időszakai című pannón. Lélek-folyosón juthatunk be (fel) a kiállítótérbe, a falakon klasszikus alkotások reprója teremt különös hangulatot, mintha egy szentélyben járnánk. Az egyik falmélyedésből André Breton életnagyságú alakja lép elénk, filmvászonná válik a fal, pörög a film és hozzánk beszél a szürrealizmus nagy alakja. Az egyéni teljesítmények kimagaslanak a magyar művészettörténeten belül, de épp kivételességük (határátlépésük) sosem vált képzőművészeti hagyománnyá, mások által is járható úttá. A bemutatott művek így együtt sosem voltak láthatók. A magyar szürrealizmus hazánkon kívül folytatódott (Párizs), többnyire elzártan a hazai művészeti élettől.

Az Art Capital összművészeti szeánsz is. Irodalmi-művészeti peepshowt is látunk, méghozzá az utcán. Az egyszemélyes kabinokban, pénzérmét sem kell bedobnunk, a különböző helyszíneken felállított videofülkékben tizenkét irodalmi álommal ismerkedhetünk meg, magyar színészek a magyar és világirodalom egy-egy híres álmát adják elő 7-8 perces filmen. Pl. Jane Eyre álmát Kerekes Vica, az Állatfarm Őrnagyának álmát Fodor Tamás, Tatjana álmát Móga Piroska vagy a Krúdy Gyula által megörökített Rózsa Sándor álmát Nagy Ervin tolmácsolja. Néhány perc magány és csend, elmélyedéssel, a másikra való figyeléssel.

A Művészetmalomban is szürreális világot látunk. Nagy Kriszta x-T Csipke Rózsika halott című, első látásra a giccs határát súroló nagyszabású apokaliptikus installációja a pszeudo-álom parafrázisa, mivel megszünteti ugyan az álmot, de nyitva hagyja a kérdést, vajon Csipke Rózsika álmodja-e saját halálát, a hiába való várakozást? A Grimm mese parafrázisa akár az eredeti, horrorisztikusabb történetre is utalhat, mely változat nem gyerekek számára íródott, ezt a hangot idézi fel Nagy Kriszta x-T is. Az eredeti változatban nem egyszerű csókról volt szó, a király meglátja Csipkerózsika kastélyát, bekopog az ajtón és mikor nem érkezik válasz, felmászik a toronyba, bemászik az ablakon, megtalálja a hercegnőt, szólongatja, de mivel az eszméletlen, nem válaszol. A lányt megerőszakolja, majd elmegy. Csipkerózsikának ikrei születnek a királytól, álmában! Egyik gyereke kiszívja a mérget anyja ujjából, ekkor ébred fel. A király visszajön, bevallja a tettét, és egymásba szeretnek. Amikor a király felesége rájön, hogy férje és Csipkerózsika egymásba szerettek, tervezi, hogy megöleti, megfőzeti, majd megeteti az ikreket a saját apjukkal, Csipkerózsikát pedig elégeti. A gonosz terv nem sikerül. A horror az installációban is megjelenik, nem egy herceg kap szerepet a történetben, de egyikük sem szerencsés, csontvázukat látjuk a falakon, akárcsak a sírban Csipke Rózsikáét. Nincs felébredés, feltámadás (?), már nincs hús rajta, nincs hova beszúrni, vagy ahonnan kihúzni a mérgezett tüskét. Hatalmas mennyiségű műrózsa szövi be az egész installációt, egyiknek sincs tüskéje, inkább ízlésünket szúrja. Aki nagyon is virulens, bár csak virtuálisan, az maga a művész, szintén rózsazuhatag közepette. Életnagyságú monitoron énekel, de nem siratóéneket, ez is csak egy álom. A hiábavaló várakozás illúziójával számol le. Műanyag rózsái a felejtés hervadhatatlan virágait szimbolizálják, a könyörtelen szembenézést önmagunkkal, vágyainkkal.

Dimitrij Kawarga olyan világot teremt, amely egyszerre szól az Anyag és test világáról, és az emberi lény Mérgező antropocentrizmus-áról (az ember a világmindenség középpontja és a világ teremtésének végső célja). Nem tudni, hogy egy világégés után vagyunk-e vagy előtte nem sokkal, de úgy érezzük, Kawarga megidézi víziójával a közel jövőt. A kis emberi (angyali) testek az ártatlanságot szimbolizálják, egyben az ember felelősségét is, mert nem csak elszenvedője az apokaliptikus világnak, hanem kiváltója is. Interaktív installációja egy futópad, amire rálépve mozgásba hozunk, szinte láncreakciót váltunk ki környezetünkben, kis szobrocskák, 3D nyomtatott figurák futnak dróton, körforgásban, mintha mi mozgatnánk mindenhatóan a világot.

Csurka Eszter Alpha (Művészetmalom) című kiállítása rokon Kawarga kiállításával, Csurka is felszámolja az emberközpontú világot, teremtményeit mintha nem is emberkéz alkotta volna. Az ébrenlét és az alvás közötti világban járunk, sejtelmes fények, hangok fogadják a látogatókat. Ezúttal nem a vízbe merülünk le, ahol ezek a szobrok készültek, mégis úgy érezzük, alámerülünk egy totálisan ismeretlen, titokzatos világba, a falak csillogó, fémes anyaga, tükröződései akár a csillagos ég, az univerzum végtelenségét is megidézik, miközben alászállunk a mélybe, alphá-ba megyünk le, határ tudatállapotba. Ez nem a menny, de nem is a pokol, hanem az érzékek birodalma.  Csurka Eszter műveinek háttere is mesterséges háló, négyzet, megvilágításával, átláthatóságával a mű organikusságát hangsúlyozza.

De menjünk ki egy pillanatra a szabadba. Nagy Barbara A takaró című helyspecifikus installációja (Vajda Lajos Múzeum) hat ágyból áll. Pszeudo-Prokusztész ágyak lennének? Nem kell levágnunk a lábunkból, hogy lefeküdhessünk oda, mégse használhatjuk. Színes fonalakból álló, hosszabb rövidebb, úgynevezett takarók tartják össze az ágyakat, ahol ez véget ér, ott űr van. A szürreális hatást növelik a kőpárnák, egy-egy felirattal: Élet, Teremtés, Határ, Gondolat, Jel, Kép. Sírkövek is lehetnének Születés és halál helyszínei, hiányokkal. azonban mind a hat ágyat vékony fonal, mondhatnánk, az élet fonala köti össze.

Florin Stefan képi világa ellenkép (Morpheus, Barcsay Múzeum). A görög mitológiában Morpheusz volt az álmok fő alakítója (neve jelentése is az alakító, a formázó). A festményeken emberi testeket látunk, elmosódottan, álomszerűen, mintha egy árnyékvilág figuráit látnánk, akik magányosan, kiszolgáltatottan élik mindennapjaikat, megváltás nélkül. Intimitásuk, függetlenségük csak látszólagos. Vagyis ez a világ sem ad feloldozást az emberi lét abszurditásai, szenvedései alól.

Forgács Péter két projektje (Álom Inventárium és Kölcsönös analízis) teremt kapcsolatot az álom mitológiai és modernkori értelmezése között. Mintha a látogató feküdne a díványon, egyfajta önanalízisben, miközben tudja, hogy valaki figyeli, hallgatja (talán Freud, vagy követői, vagy saját maga). Ez a kettős tudat, kívül és belül állapot, megidézi József Attilát is (…ügyeskedhet, nem fog a macska/ egyszerre kint s bent egeret, Eszmélet). A személyesség, a kitárulkozás émelyítő varázsával szembesülünk. Világunk szereti kiteregetni az emberi lélek intim pillanatait, sőt szennyeseit, de éles tiltakozást vált ki bárkiből, ha kiderül, róla van szó, ő az alany a díványon.

Babos Zsili installációja (Egy madár álma, Ámos Imre-Anna Margit Múzeum) is lecsupaszítja az emberi gesztusokat, vágyakat, de isten szemét beleapplikálja művébe. Kacsalábon forgó világról álmodunk, miként a mesékben. Önmaga fészkét teremtené meg, de osztoznia kell más lakókkal is. Ki ne emlékezne a társbérletek világára, a közös konyhára? És hány ember mit nem adna érte, ha birtokolna egy zegzugot a világban, amely az övé? Egy madár álma számos asszociációt beindít a látogatóban. Akaratlanul is eszembe jut Magritte The Castle of the Pyrenees, 1959 című festménye, a lebegő szikla, rajta egy várral. Magritte szerint ez misztérium, ami Nem jelent semmit, mert a misztérium nem mást jelent, mint az ismeretlent.

Az Art Capital már több mint álom, életérzés és valóság, beépült a művészetszerető közönség nyári programjába. Gyürk Dorottya, alpolgármester szavait idézve: egyre többen akarnak részesei lenni a szabadság érzésének, annak a különös atmoszférának, amely Szentendrét jellemezte és ma is jellemzi.

Kölüs Lajos: Álomjárás 

Az az érzésem, hogy az idei Art Capital szlogenje (Régi és új álmok) rokonságban áll az amerikai álommal mint mítosszal, mely szerint minden egyén saját erejéből kemény munkával képes saját életét jobbá tenni, leginkább folytonos és növekvő jövedelemmel. Ha vitatható is felvetésem, az talán nem, hogy saját magunkba vetett hit és álmaink nélkül nem tudjuk jobbá tenni saját és mások életét. Kelet-Európában az utópiákból kijózanodtunk, de az álmokból nem.

Álmodunk, titkon, rejtetten, szükségünk van az álmainkra. Bár idővel megtapasztaljuk, hogy a vágyak és az álmok egymással szemben tornyosulnak. Az álmok legkorábbi említése ötezer évvel ezelőttről származik (i. e. 3100), mezopotámiai agyagtáblákon megőrizve. Az ókori görögök és rómaiak úgy vélték, hogy az álmok istenek és elhunytak közvetlen üzenetei, vagy előre vetítenek jövőbeli eseményeket. A Régi és új álmok rendezvénysorozat is üzeneteket, értékeket közvetít, emlékeztet a hagyományra, azok megőrzésére és újjáteremtésére, az emberi és természeti viszonyok változására.

Mellbe vág az első üzenet: Csipke Rózsika halott (Nagy Kriszta x-T, Művészetmalom), vagyis nem álmodik tovább, nem is ébred föl, világunk helyzetét mutatja, mintha az álom világa kimerült volna, se szépet, se csúnyát (valami feszengőt) nem tudunk, nem merünk álmodni. (Zárójelben jegyzem meg, hogy Nagy Kriszta kiállításának címe felidézi bennem Nietzsche híres mondatát: Isten halott. Provokatív mondatával jelezte, hogy az emberiség egy új korszak előtt áll).

Két alkotás véletlen találkozása álomszerű és szürreális érzést kelt bennem: oszlopra helyezett szárnyas angyal (Péter Vladimir Anna Margit-emlékmű), vele szemközt egy madárláb magasodik az ég felé (Babos Zsili Egy madár álma, Ámos Imre-Anna Margit Múzeum), rajta soklukú madárházzal. Lakni kell valahol? Képzelet, szimbólum és valóság kapcsolatát, vízióját láthatjuk. A zöld (organikus) háttér a természet erejét mutatja, az ismeretlent, amely körül veszi az embert, bárhol is éljen, miközben az ember a mesterséges világát maga teremti, hozza létre és rombolja, pusztítja.

Szabó Kristóf alkotásai (Paradise City, Ámos Imre-Anna Margit Múzeum) az ember alkotta tér formáit, tárgyait, épületeit vizsgálja, mintha ez a világ lakatlan lenne, csak a látvány a fontos, a kihalt tér (Polygon tetragon, 2019). Arany napkorong kerül az épületre (Polygon Googolgon, 2019), mint bélyeg elidegenítő hatást kelt bennem, a természet kivonata, eszenciája. Szabó Kristóf Wrong data VI., 2019 már az információs világba vezet bennünket, ahol adattá válunk, számokká, jelekké. Ahol az adathiány, az adat sérülés, a téves számítás hibákhoz vezetnek.

Csizik Balázs és Szabó Kristóf közös műve (Hommage, 2019) az ember és természet közötti kapcsolat megszakadását mutatja meg. A természetbe helyezett tornyos épületek idegen elemként vannak jelen. Csizik Balázs selyemfényű printjein másként is megfogalmazza ezt a helyzetet: Urban relations No19., 2019 című alkotásában, ahol egy női kéz benyúl az épületek sorába, mindezt blendén keresztül látjuk, kinagyítva. Az Urban relations No.7, 2019 printen téli tájban lebegő kendővé válik a toronyház. Stefan Osnowski Passagem 4, 2015 alkotása a szürke és fehér felületek ellentétét tárja elénk, Passage című sorozatának témája az uniformizált tér, másképpen a nem-helyek, ahova csak egy madár szállhat, vagy még az sem.

A Művészetmalom emeletén, a kiugróban elhelyezett Kawarga mű is mesterséges organizmus, mintha faágakat, liánokat látnánk, a burjánzó életet. A teremtés fája, bokra, kis puttókkal tele, a lián köldökzsinór is lehet. Medencecsontok egymáshoz fűzve. A születés kínzó élményét megjelenítve (Toxikusság 8., 2019). Poszthumánus álom ez, mocsárszerű (Poszt-neoletikus, 2016. Legalul fekete sügérek vannak 1-2, 2015). Dimitrij Kavarga Anyag és test, Mérgező antropocentrizmus című kiállítása bennem Bosch apokaliptikus világát idézi meg. Eva Schlegel a pornográf képeket mutat, lakkréteggel vonta be őket, új színtérbe helyezve a látványt (un-limited, Művészetmalom). Mintha ez a lakkréteg adná meg a távolságot a múlt és jelen között, egyben egy lehetőséget teremt a két világ közötti átjáráshoz, és annak végig gondolásához, hogy mit is jelent a szabadság a művész és a tárlatlátogató számára.

Halász Péter Tamás, Tripod című kiállításán (Vajda Lajos Múzeum) három baltát helyezett el egy rönkön és egymásra helyezett nyelük használatukat is részben korlátozzák. Ártatlanok, ártalmatlanok a hófehér balták? Kődobálók versenyén lennénk? A falon megvilágított kék színű baltákból kialakított hármas struktúra bizonyos szögből az ismert béke piktogramot idézi meg. Hogy kerül ide a balta? Kék békegalamb parafrázisa, vagy inkább e szimbólum álomszerű, szürreális megközelítése? Vissza a kőkorszakba? A kék-fekete-fehér szín mintha egy különös és elzárt világ légkörét hívná életre. Agancsok közé helyezett világító kockája egy fekete háromszög háttérrel számos asszociáció forrása, a kocka háromszögesítése, nem szerelemi háromszög, megvilágítva hatszög rajzolódik ki, semmi se az, aminek látszik. Legkevésbé a Hubertus, a Csodaszarvas jelképe jut eszembe. A felszarvazott férj toposza itt nem működik, túlontúl triviális lenne. A trófea mint közhely, már működőképesnek tűnik (A trófea az erőszak relikviája – adja tudtunkra a szerző). Az élettelen szarvas most is erőt sugárzik. Ébren álmodunk?

Musa (Lukáš Musil) Szellemek sorozata az emberi lélek belső, ismeretlen világára világít rá, félelmekre, szorongásokra, kivetítésekre (Vajda Lajos Múzeum). Van, hogy valamitől félünk, aminek nincs arca, hát arcot képzelünk hozzá, alakot, mozdulatot, gesztust. Racionalizálunk, fogást keresünk a megfoghatatlanon. Kompozícióinak feszessége expresszív festői magatartással társul. Képein olykor a gesztusfestészet, máskor az absztrakt felfogás geometrikus megnyilvánulásai az erősebbek, de egyidejű jelenlétük mindig érezhető. Ez az első önálló kiállítása Magyarországon.

Van-e magyar szürrealizmus vagy csak olyan magyar festők vannak, akik életük egy szakaszában, netán egész életükben szürreális képeket, szobrokat hoztak létre (Magyar szürrealizmus, Ferenczy Múzeum)? Gulyás Gábor szerint van, még ha abszurdnak, ambivalensnek is tűnik állítása. Gulácsy és Csontváry mint előfutár, előkép van jelen a kiállításon. Akiket a világ alig ismer, akiket igazából be sem fogadott a nemzetközi művészettörténet. A művészeti életben Párizs az olvasztótégely, a szabadság megélhető helye. Elég csak Martyn Ferencre és Barta Lajosra utalni, a többi jön magától, Hantai, Csernus, Vajda Lajos.

Zárul a kör, Csipkerózsikától eljuthatunk Petőfi híres verséhez: Anyám, az álmok nem hazudnak…(Jövendölés), ezzel is jelezve, az Art Capital kiállításai olyan álomablakok, amelyen át szemünk a jövőbe néz. Vagy a múltba, ha a kabinos rendszert veszem. Itt nincs kabinos, nem kell fizetnünk a hallgatásért. Ez is művészet, nincs apelláta, hallgatnunk kell. Másokra. A másik hangjának tisztelete és hallgatása. Sütő András még azt írta az Anyám könnyű álmot ígér című könyvében: Elfelejtettem, mi végett indultam el otthonról, csak azt tudtam, hogy minden vasárnap elrebegett gyermeki fohászom: add, Uram, engedd, Uram, hogy Piroska engem szeressen – ím beteljesedett, mert Piroska ott ült kicsi fehér széken a fenyőágak alatt, és reám nevetett. Mint egy elszakadt gyöngysor, úgy pergett rám a kedve, és akkor olyan mozdulatot tettem, mint aki leszakítja a szárnyait, és átadja annak, aki arra született, hogy földön járó emberek csak a tekintetükkel illessék. S bár szöveg és helyzet szerint hallgatnom kellett volna, feléje fordulva énekelni kezdtem. – Mit akarsz te, fiam? – szólt rám a kántor úr. – Összezavarod az egész istenséget.

Valahogy nagy igyekezetükben, szent szándékukban így jártak az Art Capital rendezői is. Összezavarták az istenséget. Felkavarták a vizet, egészen a medréig. Aki végig nézte mindegyik kiállítást, meghallgatott néhány rendezvényt, meglátogatott néhány kabint, maga is úgy érezheti magát, mint a kántor úr, a művészet és az istenség ugyancsak összezavarodott, szálazni kell az álmokat, régieket és újakat, hogy valamilyen módon felelhessünk arra kérdésre, amely az Art Capital nem tesz fel, csak felvet: milyen a korszerű és modern (programadó) álom? És milyen a mai néző álma? Megfestve, mielőtt átélte volna. Az álom tükör és tükrözés is. Meglátjuk benne magunkat, és magunk is álommá válunk. A jelenre nézünk, és annak múltja tekint ránk. Az álom identitás is, visszatalálni Szentendre művészetének gyökereihez, különösségéhez és megismételhetetlenségéhez. Az álom sosem fejeződik be, hanem folytatódik. Jövőre más lesz az Art Capital hívószava (szlogenje), de az új hívószóban is felfedezhetjük majd a régi és az új álmot, bennük a néző érzékenységének előhívását, hogy a képeket értelmezze és dekódolja. A régi álmok jó álmok voltak. Ugyan nem váltak valóra, de jó, hogy voltak. (A szív hídjai, amerikai film, 1995).