Aranyhíd szakrális térben

PATAKI FERENC FESTŐMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSA SZENTENDRÉN

A kiállítás alcíme Hommage à Barcsay, ám Pataki Ferenc mintha műveivel az egész szentendrei művészet előtt hajtana fejet a város főterén, az ÚjMűhely Galériában. A szegedi alkotó műveivel nem csak egykori mestere emlékét idézi meg, de más nagy elődökét is. A képek között sétálva eszünkbe juthat Vajda Lajos, Vajda Júlia, Korniss Dezső és más szentendrei művész is. A hófehér boltívek alatt persze vérbeli Pataki művek sorjáznak, teszik ezt olyan otthonosan, mintha alkotójuk e helyszínre találta volna ki őket. A derék 18. századi pallérok pedig mintha e képekhez építették volna a kiállítótér épületét anno. Szepesi Hédi, a kiállítás kurátora két szinten foglalta szerves egységbe, rendezte mesélő térkompozícióba Pataki Ferenc szakrális lelkülettel telített, és lírai konstruktivitással előadott munkáit.

A földszinti egység a bizánci aranykort idézi, a művész e kép-együttesnek a Profán ikonosztáz címet adta, hiszen a fénylő, színes mozaikok nagyon is hétköznapi módon váltak ünnepélyes tablókká. Pataki a 90-es évek elején kezdte fölfedezni a kiürült festéktubusait, azoknak képalkotó lehetőségét. Az amúgy eldobandó tárgyakat azóta rendre képei részévé teszi. A művészt szolgáló eszközt mintegy alkotó társsá avatja, és képi világába beemeli. A széthajtott alumínium tubusok, duplázott szögletes formájukkal, fémes fényükkel, egymás mellé mozaikolva különös, töredezett felületet hoznak létre. Pataki a mozaikokat lazúrozza, faktúrázza, aranyba foglalja, így épül fel egy fényektől ragyogó szabályosra fragmentált festői világ. Az alufelületen különös varázslatok történnek: amint a festék megcsusszan, vagy a hajszáleres gyűretekben megül, vagy, ahogy türkiz patinaként „kivirágzik.” vagy, mint Rorsach-teszt folt megkettőződik.  Mértani rendet látunk, miközben misztikus, titokzatos, sejtelmes szabálytalanságot sejtünk. A művész néha fehér lazúrok mögé, mintegy mennyei ködbe bújtatva láttat egy láthatatlan világot. Néha a töredezettség az erény, néha az egységbe fogottság.

A Zsoltárlapok című képen egy aranykönyv veretes nyomatai sorakoznak, a Szent életfa lemezkéin bonsai életfácskák erdőznek. A Bizánc című kompozíció egy nagyszabású absztrakt ikonosztáz, melyről aranyba foglalt szentek arca homálylik elő s néz ránk időtlen tekintettel. Kötött szerkezetbe zárt ókeresztény őstranszcendencia ez. Az öröklét fejezetein, a megduplázott boltívek a mózesi kőtáblára, a tízparancsolat örökérvényűségére is emlékeztetnek bennünket. A Jelenések könyve, igen picinyke kép, de a parancsolatok és bűnök jól elférnek rajta. Még az is lehet, hogy a csillogó aranyfoglalatban a felfokozott pompázat a fényűzés bűne is megemlíttetik. A mennyország kapui az érett reneszánsz aranyságát hordozzák, nem véletlen, hogy a képet nézve Ghiberti Paradicsom kapuja is felrémlik.

A kiállításon az égi szakralitás mellett megjelennek a művészet szentségét hirdető alkotások is. Ilyen például az Árkádia, mely az idillikus költészet színhelyét, a görög pásztorok életigenlő, boldog világát hozza elénk. Itt aztán élvezhetjük Pataki vérbeli kolorizmusát! Ezen a képen ég és föld összeér, s miközben a kékek a türkiz zöldekkel együtt muzsikálnak, talán még Daphnis furulyaszavát is hallani véljük. A mindenség zenéje című monumentális kompozícióval a művész Bartók Béla előtt tiszteleg. A nagyszabású tabló finom mívű faktúráiban életfák ágaznak, szarvasok bujkálnak, tulipánok nyílnak, de ha jól keressük, megleljük valamelyikben a Kékszakállú herceg várát, vagy a Csodálatos mandarin táncát is. A mozaikkockák feszegetik saját kis határaikat, mintha át akarnának törni a szomszéd négyzet-buborékba, ettől aztán fergeteges dinamika keletkezik. Kozmikus erők dolgoznak a képen. A sok-sok mikrovilágokból összeáll a Mikrokozmosz.

Archaikus erőket sűrít a művész az Apa, Apa, Papa és az Anya, Anya, Mama című képeibe, melyeken a címben szereplő szavakat sajátos ékírással jeleníti meg. A művész mágikus színekkel dolgozik. Az apa-képnek bíbor alapon az altamirai barlangrajzok földszíneivel ad őserőt, az Anya-képet lírai kékekkel, fehérekkel és nőies rózsaszínekkel lebegteti. A Venezia  című képen bizánci, gótikus, reneszánsz építészeti elemek  lebegnek,  a Katedrális teteje légiesen az égbe száll, A teremtés könyvéből vett „lap” pedig bizarr, erotikus áthallásokat sejtet. Az Aranykapu ropogós fehérjei és az Elíziumi mezők visszafogott, pasztelljei vezetnek ki bennünket az arany-világból,  és a Hommage à Barcsay barna-feketéi visznek át bennünket a tárlat második tételébe.

Pataki konstruktivizmusa vállaltan érzelmektől áthatott. A geometrikus rendbe nála áhítat is vegyül, a Napsugaras orom képét a Tó utcában gyerekként rögzítette lelke camera obscurájával. Az istenszemes házakhoz személyes kötődése van. Számára ez a motívum Szegedet is jelenti. A napsugaras házak falfelületeit szeretettel „vakolja”, finom faktúrákkal „meszes lírával” simogatja. A rusztikus barnákban tartott Felsővárosi mandala afféle megfejtendő feladvány. E képben benne rejlik a Szeged környéki népi építészet ikonográfiája.

A Térfogatás, a Térelválasztó, a Relatív tér az eddig említett alkotásoknál racionálisabb törekvésről árulkodnak. Ezeken a képeken rafináltan létrehozott terek és síkok játszanak egymással. Afféle fény-árnyék geometria ez, ahol a sötét és világos felületek úgy adnak egymásnak randevút, hogy közben három dimenziós illúziót keltenek. A Fehér fekete barokkos grafika-festmény e tárlaton a kültéri látvánnyal is kontextusba került, a falon függő képet a rendező a galéria ablakán betekintő barokk templom látványával is összegombolta. A Hangok az éterből, a Ha meghal a fény, az Építmény című kompozíciók a konstruktív személet elvont formáját mutatják. Ezeken átlók, négyszögek, pontok, háromszögek kapcsolódnak össze, síkidomok csúsznak egymásba, osztják egymást több részre, arányok keresnek arányokat. A Fényharc egy szurok fekete felület küzdelme egy belészúró hófehér hegyesszöggel. Színtiszta absztrakció ez, majdnem zenei elvontság, lecsupaszított „forma-és színbeszéd”,

Végül Pataki Ferenc egyik legizgalmasabb bravúrja, amikor konstruktív felületeket telít meg szakralitással, mikor a geometrikus rendbe ágyazza bele a transzcendenciát. Amikor megfejthetetlen titkokkal tölt meg egzakt mértani alakzatokat. Egy helyütt a Torinói lepel, vagy a Veronika kendő részleteit látjuk felsejleni, másutt keresztek, szakrális jelek bújnak meg mértani idomokban. A Húsvét után a fájdalom és a megdicsőülés geometriája egyszerre. A barnában tartott képen,  a homályos „INRI” felirat alatt Krisztus glóriájának csupán töredéke látszik. Egy darabka a dicsfényből. A test eltűnt, a glória azonban sárga-arannyal ott ragyog a kereszten. Sűrítés és a redukció ez egyszerre. Az eredmény: drámai, titokzatos és felemelő.  Az OSB lemezre festett Aranyvasárnap szalmás felülete talán a betlehemi jászolra utal, az Aréna mintha oroszlánok elé vetett alakokat sejtetne. Crux Crucis keresztje szétesik, egy másik kis kereszt alatta gubbaszt a sarokban, olyan ez a kép, mint egy titkos keresztény üzenet.

Karátson Gábor ikonja Pataki vérbeli kolorizmusáról árulkodik, a vörösek és a narancsok egymással kergetőznek, majd próbálnak a zöldek geometriájában együtt megpihenni. A Páros című alkotást komplementerek robbantják föl. Kékes zöldek felelgetnek itt narancs vöröseknek, mint a Taorminai görög színház fölött Csontváry egén. A Holdárnyék című – Vajda–Barcsay–Korniss ihletésű – képen pedig a kereszt alakzaton tövisek mutatják a korpusz helyét. Szakrális absztrakció ez is a javából.

Pataki Ferenc e kiérlelt képekből komponált tárlata alkotói csúcspont. S Szentendrén, a galéria ablakain betekintő két templom között, mint afféle szellemi aranyhíd működik.

Pacsika Emília