„Régi dolgok ezek, de valódiak”

PÁL SÁNDOR ATTILA: BALLADÁSKÖNYV

Június 13-án, csütörtökön mutatták Pál Sándor Attila Balladáskönyv című verseskötetét a Grand Caféban. A kötet mottójáról, a balladahagyományról, valamint a versek témáiról Molnár H. Magor beszélgetett a szerzővel.

Pál és Molnár beszélgetése szinte végig szorosan követte a kötet tematikus csomópontjait, melyeket az érdeklődők számára is jól hozzáférhetővé tettek, hiszen szinte minden konkrét szövegre utaló kérdés előtt valamelyikük felolvasta az adott balladát. Éppen ezért a kötetbemutató az általános koncepciók és szövegtől elszakadó eszmefuttatások helyett egy interpretációs, „mit gondolt a szerző?”-szerű beszélgetésbe fordult át.

Ez persze nem jelentette azt, hogy Pálék azonnal a szövegek mélyebb feltárása felé fordultak, sőt, az általánosabb kérdések remekül előkészítették a versek hangulatát. Molnár főleg a népi hagyományokhoz, szűkebb értelemben a balladahagyományokhoz – értve ezalatt a népballadákat, Arany János szövegeit, illetve a népi költészet irányából Petőfit – fűződő viszonyáról kérdezte a költőt. Pál elmondta, szerinte inkább a népballadák felől érthető meg a kötete, és nem Arany felől. Ha a balladát tanítania kellene, akkor olyan szövegeket választana, amelyek egészen formalizáltak, epikus maggal rendelkeznek, kihagyásokkal dolgoznak, és a tragédia fontos szerephez jut bennük. Ezzel szemben saját szövegei esetén nem (csak) a klasszikus balladai hagyományt vette alapul, hanem inkább a folkzene amerikai robbanása hatott rá, ezért a dal kifejezést jelenleg találóbbnak érezné a kötetre vonatkozóan.

Molnár aztán a kötet mottóira irányította a figyelmet. Az egyik Arany Jánostól származik, mégsem valamelyik balladájából, hanem a Toldi szerelméből. Pál ezzel kapcsolatban margózta, hogy direkt nem a balladákból választott. A másik kiemelt mottó – „Régi dolgok ezek, de valódiak.” – idősebb Pál Sándortól, a költő nagyapjától származik. A szerző számára ez több szempontból is izgalmas; egyrészről a személyes kapcsolódás miatt, másrészről pedig azért, mert a másik két irodalmi mottóval ellentétben a fikciót problematizálja.

Ezután Molnár a kötet első két versére terelte a szót, amelyek egy-egy népballada parafrázisai. Az egyiket, amelyik a Kőmíves Kelement gondolja újra, Pál fel is olvasta. Molnárban felmerült a kérdés, mit mondana a költő azoknak az olvasóknak, akik számára problematikus a szöveg az olykor obszcén hangnem és a hagyomány kultikusságától való megfosztottsága miatt. Páltól megtudhattuk, hogy a hagyomány nem szentség, nem babusgatni kell, hanem inkább feldolgozni és használni azt. Emellett fontosnak tartotta, hogy a kötet ne csak a balladák aktualizálásából álljon, hiszen ez túlságosan adná magát, hanem tematikus sokféleség is megjelenjen benne.

A balladák témáinak diverzitása szemmel látható volt a közönség számára is, hiszen szó esett lélektani, történelmi, kommunista balladakörről is. Ezek a témák olykor ún. balladatöredékként jelennek meg, mely kapcsán Molnárban felmerült, hogy mit is jelent ebben az esetben a töredék. Pál szerint ez azt sugallja, hogy valaminek egy részlete – egy nagyobb képre lehet következtetni belőle. Emellett két dolgot jelenthet még a töredék a fikció szintjén: azt, hogy egy ballada vagy kimaradt, vagy fennmaradt része.

A beszélgetés végéhez közeledve Molnár felhívta a figyelmet, hogy nemcsak a magyar népballadák, de a nemzetköziség is jellemzi a kötetet, és rá is kérdezett arra, hogy amennyiben a népballada felől közelíthető meg a kötet, beszélhetünk-e arról, hogy az világunknak, a globális falunak valamiféle reprezentációja lenne – lehet-e egyesült nemzetek balladájáról beszélni a kötettel kapcsolatban? Pál szerint a világfalu hat ránk, ebben élünk, de valójában a „hagyomány legózása” vezette a kötet írása során, és noha más szálak is belekerültek, a talapzata mégis a magyar népballada.

Borbíró Aletta

Fotó: Új Krisztina