Tiszatájonline | 2019. június 13.

Grecsó Krisztián: Szegedi könyvheti megnyitó, 2019

A könyvhétnek új paradigmára van szüksége. A kilencvenéves akarás mára sajnos megkopott, megrepedezett, az új generációk számára a cél érthetetlen, nincs is olyan szó napi használatban, hogy „ingujj”. És valahogy a Parnasszust sem találják. Supka Géza és kollégái még joggal gondolták úgy, hogy közvetlenebb kapcsolat kell író és olvasója között. És hogy az határokat dönt le, vagyis inkább valamennyit rombol a túl magas falakból, ha az alkotóember – aki akkoriban még hagyományosan férfinak volt elgondolva – leveszi a zakóját és „ingujjra vetkőzve” megközelíthetővé válik […]

A könyvhétnek új paradigmára van szüksége.

A kilencvenéves akarás mára sajnos megkopott, megrepedezett, az új generációk számára a cél érthetetlen, nincs is olyan szó napi használatban, hogy „ingujj”. És valahogy a Parnasszust sem találják. Supka Géza és kollégái még joggal gondolták úgy, hogy közvetlenebb kapcsolat kell író és olvasója között. És hogy az határokat dönt le, vagyis inkább valamennyit rombol a túl magas falakból, ha az alkotóember – aki akkoriban még hagyományosan férfinak volt elgondolva – leveszi a zakóját és „ingujjra vetkőzve” megközelíthetővé válik. Konkrétabban szólva: kiül a térre. Aztán, ha akarják, ha van érdeklődő, odaírja a nevét a friss könyve címsora alá.

Az idea valóban szép volt és máig hasznos hullámokat vet, de ideje felnőni a Supka-féle „radikalizmushoz”, és nem az ő köpenyéből bújni ki évtizedek óta, hanem újra megpróbálni hasonlóan kreatívnak lenni, mint ő.

Mert az olvasók megelőztek minket.

Újra divatban vannak az olvasókörök, az online értékelő közösségek, divatos irodalmi szalonok működnek, hová nehéz bejutni, és az olvasói élményoldalakon néha bizony alaposabb szakmai értékeléseket találni, mint a mindig alulfizetett, és néha sajnos kiégett profiknál. A könyvhét egykori „mellékeseménye” (innen a neve is), a Margó-fesztivál mára fontosabb, mint a saját árnyékává vékonyodott könyvhét, tömegeket mozgat, amit azt üzeni számunkra, hogy az irodalom esetenként népszerűbb, mint amennyihez a szakma maga felnőtt. Tulajdonképpen nem is értjük, mi mindent tudnánk megvalósítani, ha elhinnénk, ami helyenként történik velünk, és tanulnánk a rokonszakmáktól (színház, film, képzőművészet). Ha észrevennék, hogy az olvasók nélkülünk hozták divatba az olvasást, és előfordul, hogy jobban szeretnek minket, mint amennyire azt észrevesszük.

Persze – mondhatják a cinikusok – így könnyű.

A mindenkori kortárs irodalomnak mindig jól megy, amikor az élet nyomás alatt van. És hála a mindenkori magyar hatalomnak, még szinte soha sem engedtek a présen, nem éltünk unalmas, nyitott időket, lassan el sem tudunk képzelni egy szakmai alapon és tisztességgel támogatott szcénát, mert nemigen láttunk olyat működésben. Az évszázadok tükrében alig néhány követendő, új utakat nyitó szabad év illegeti magát, amikor az írók következmények, retorziók, félelmek nélkül beszélhettek, írhattak.

A magyar irodalom legális és illegális arca ezért egészen más, és nekünk ezzel együtt kell élnünk, ennek a kétarcúságnak hatása van a született szövegekre, ezen keresztül magára a nyelvre. Gondoljanak csak arra, hogy a testiségről csak orvosi nyelven, vagy trágárul tudunk beszélni, átmenet még a modern prózában sincs. És akkor még szó sem volt a gondolkodásról, az olvasásértésről és félreértésről, és persze arról, hogy a hazai olvasó egyik legfontosabb, megőrzendő tudása, hogy lásson a sorok között.

Ami Szegedet illeti, sok szempontból lehet irodalmi főváros.

Először is, mert metszéspontban van. Ideér a partiumi irodalom szele és a vajdasági írók szemével sem nehéz magunkra néznünk. Ilia Mihály élő szellemi hagyománya a hármas határszélre került nagyváros irodalmi felelősségét hordozza, azt, hogy a nemzeti egység mai és élő. Nem ideák és téveszmék, hamis illúziók és keserű nosztalgia működteti, hanem a kulturális önismeret, a minőségi tudás, az, hogy merünk kis nemzet, de európai kultúra lenni. Utóbbi pedig nem pöffeszkedést, hanem nyitottságot és elfogadást jelent, azt, hogy van készségünk örülni a nyelv és a kultúra sokszínűségének és beágyazottságának.

Aztán azért is irodalmi főváros ez a hely, mert minden időben ilyen alaposan megírták. És ez rendjén is van így, hiszen Szeged irodalmi mítoszok nélkül a senki földje. Ha nem lenne egyben fiktív tér is, már elvitte volna a feledés. Nem az árvíz fojtotta volna meg, hanem a feledés pora. A városnak nincs lelke – magától. Nem teszik élhetővé a házak meg a platánsorok, de még a Széchenyi tér tulipánfái sem. A város a megírt és el nem feledett hagyomány, a regényekben, történetekben élő gyökérzet, a megírt anekdotákban létrejött identitás. Ezek teszik valamivé.

Ha nincs megírva, nem létezik.

Ahol becsülik az íróikat, ott becsülik a mítoszaikat, ott minden kávéháznak, kricsminek, utcasaroknak legendája van.

A város szívét félteni kell, mert az még Szegednek sincsen magától, csak ha írnak neki. A mi életünk sem marad emlékezetül, ha nem készülnek róla remekművek. Az olvasók élete, világa, az önök szellemi öröksége sárgulhatna bele – elvileg – a régi, bekötött újságokba – amit csak néhány félbolondnak tartott helytörténész vesz majd elő –, ha nincsenek zseniális könyvek. Nem az írókat kell félteni, de a szegedi kortárs létet, a szellemiséget, a mai tudást a közös múltról, a hely folyton megújuló, mégis Bálint Sándortól Ilia Mihályig ugyanazon gyökérről táplálkozó szellemét.

Végül – és a könyvhét szempontjából ez a legfontosabb –, Szeged, most is, mint az évszázadok alatt szinte mindig, élő irodalmi organizmus. A város, melynek feltétel nélküli saját írói vannak, akiknek nincsenek provinciális igáik, sem kizárólagosan lokális olvasataik. Hász Róbert történelmi krimije, Szilasi László megrázó, hiperrealista alanyisága persze gazdagodhat, ha itt (is) olvassák olvasóik, de a város nélkül is szabadok. Éppen ettől hoznak ide olyan sokat. Gyönyörű, pazarlóan gazdag irodalmi élet buzog, Kollár Árpádtól Orcsik Rolandig, Szilágyi Zsófiától Szajbély Mihályig, Mikola Gyöngyitől Erdélyi Ágiig, Fried Istvántól Tóth Ákosig, Bíró-Balogh Tamástól Szántai Márkig, és még mondhatnám, persze. Elnézést az erősen foghíjas névsorért!

Ha megvalósul a harmadik híd, és Szilasi városregénye és döbbenetes erejű, szociálisan egyedien érzékeny prózája nem csak a jelenünket őrzi majd, hanem a jövőt is alakítja, akkor mi, olvasók összemosolyoghatunk. A mi hazánk, a mi kultúránk, a mi soraink arról: kik is vagyunk valójában.

A 2019-es szegedi könyvhetet, a kortárs irodalom ünnepét ez az utolsó előtti mondat nyitja meg, amit most, ebben a pillanatban olvasok fel önöknek. Olvassanak továbbra is sokat, maradjunk hűek egymáshoz!